A maffiaállam sikere

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 4. szám, 2017. január 27.

Madlovics Bálint írta le, hogyan láthatatlanítják a maffiaállam fenntartói valódi, önkényuralmi programjukat. Eszerint a rendszer a liberális demokrácia „pártkommunikációs modelljének a mutánsa”, „információs diktatúra”.1 (A maffiaállam paravánjai. In: Magyar Polip 3.) Ezzel szemben korábban azt fogalmaztam meg, hogy a rendszer a demokrácia elleni (bevallott vagy bevallatlan) szélsőjobboldali fasiszta lázadás új mutánsa (A láthatatlan valóság, Kalligram Kiadó, 2014).2 Mivel a lázadás első, nyílt formája 1945-ben szalonképtelenné vált, önkényuralmát a felszínen a demokrácia álarcában valósítja meg, ideológiáját elrejti. Kiüresítve megőrzi a demokrácia intézményeit, de működését mélységi tulajdonságai határozzák meg: a vezérelv, a tekintélyelv, az erő és a kirekesztés elve. A nyilvánosságban használt nyelvük ideológiájukról árulkodik („ellenfeleink idegenszerűek”, „a haza nem lehet ellenzékben”, „nem leszünk gyarmat”). Ettől még lehet információs diktatúra is, meg maffiaállam is; ahogy a fasizmus egyben totális diktatúra is meg korporatív gazdasági-társadalmi berendezkedés is.

A rendszer működtetői magukat (ugyan „illiberális”, de) demokratáknak mondják. Lehet, hogy ezt is gondolják. Különben nem tudnának ennyire sikeresen megtéveszteni. De hát éppen ezért igazi klónok.

Madlovics Bálint szerint a fenti, példaként felsorolt mérgezett érvek „fedőideológiák”3, nem pedig egy tényleges ideológia enyhébb kifejeződései. Szerepük csak kommunikációs, pusztán „hatékony funkciót” betöltő „nemzeti-narratíva” eszközei. A mélyben csak ideológiasemleges, autokratikus célok vannak: a hatalomgyakorlás és gazdagodás. Azért használják mégis a választók számára meggyőző (előbb idézett) „szépítő”, „világmagyarázó” nyelvezetet, mert állami szintű maffiauralomhoz nem lehet a szűkebb maffiakör közös, összetartó anyagi és hatalmi érdekeire hivatkozni (vészes is lenne, ha ez az érdek kiderülne), hanem egészen más eszközöket kell alkalmazni.4

Szerinte azért hibás a fasisztoid mutáció fogalma, mert a tudományos eljárás legfontosabb követelménye, hogy „a rezsim által kommunikált mondatokat a diskurzuson belüli értelmükben interpretálja, [...] nem pedig egy teljesen más, saját maga által szerkesztett narratívába helyezze el azt.”5

„Nem vizsgáltam [...], hogy milyen politikaelméleti relevanciája van” a demokrácia elleni mindig visszatérő fasisztoid mutációkkal járó lázadás elméletének, csak azt, hogy „mennyire alkalmazható”.6 De talán azért se vizsgálta, mert a többszintű (például szociológiai és politikaelméleti) leírások párhuzamos érvényessége nem elég „feszes”, nem a „legösszetettebb és még koherens” az egyetlen, maffiaállami leíráshoz képest.

Két különböző szintű leírás azonban nem értékelhető csak az egyik szint kritériumai szerint.

Nyilván az se fér bele a szociológiai megközelítésbe (mert kívül van valamiféle „diskurzuson” – ez a diskurzus egyébként melyik, pontosabban kié: az egész népé?), hogy a kapitalizmuson alapuló demokrácia (Churchill nyomán Kornai szerint) „rossz politikai-kormányzati forma, de nincs nála jobb”,7 és ezért elkerülhetetlenül frusztrációkat okoz, ami politikailag könnyen meglovagolható a szélsőbal- és szélsőjobboldali lázadás jegyben.

A Veritas Intézet igazgatója például a hontalan zsidók 1941-es kitoloncolását Magyarországról a németek által megszállt területre csak idegenrendészeti intézkedésnek tekinti.8 Neki így igaz „diskurzuson belüli értelemben”.

Csak diskurzuson kívül dönthető el, hogy mi fogadható el diskurzuson belüli interpretációnak.

Milyen „legösszetettebb” interpretációjú szociológia az, amely a történelmi, politikaelméleti és kulturális magyarázatokkal szemben a „kommunikációs modellt” tekinti az egyedüli magyarázatnak arra, hogy „fedőideológia” hatására milliók állnak a rendszer mellett?

Madlovics Bálint is elismeri, hogy a „nemzeti” érvelés, a „magyar modell”, a szabad belső és külső „mozgástér” stb. jelszavai mögött olyan kormány van, mely magát a „néplélek” és a „megkérdőjelezhetetlen nemzeti érdek” képviselőjének tekinti, és ebből ő bizony diskurzuson kívül következtet arra, hogy ez „a diktatúra logikája”. Miért nem engedi meg azt az ugyancsak diskurzuson kívüli, de politikaelméleti következtetést, hogy ebből a demokrácia elleni lázadás jellegzetesen szélsőjobboldali logikája is következik?

Hiszen ezzel még csak kétségbe sincs vonva a szociológiai elemzés, még kevésbé az az eljárás, hogy mindent belülről, annak logikája szerint is vizsgálni kell. Megtette ezt például a német történész Götz Aly9 is, amikor kimutatta, hogy szakpolitikailag racionális döntés volt, hogy a németek által megszállt szovjet területeken a zsidóságtól elvonták az élelmiszert, a szláv lakosságnak meg csak a létminimumot adták, hiszen jobban elláthatták a hadsereget. Ez azonban se nem cáfolja, se nem bizonyítja, hogy a rendszer – nyíltan vagy rejtve – ideologikus-e, vagy sem.

*

A szociológiai-kommunikációs megközelítés szempontjából a fasisztoid mutánsra jellemző vezér-, tekintély- és erőelvű, kirekesztő hatalom és kirekesztés fogalmait Madlovics Bálint puszta „mazsolázgatásoknak” tekinti. Csupán „aggregálnak” (összerántják a dolgokat), ami leegyszerűsítés, „sarkítás”, és elvesznek a maffiaállami részletek. Egy politikaelmélettől miért kellene megkívánni a szociológiai elemzést (és fordítva)? Az általánosított politikai tulajdonságok a konkrét dolgok lényegét tartalmilag, az elmélet szintjén ragadják meg. Nem kőbe vésett igazság az a korai wittgensteini és mai posztmodern tétel, amire Madlovics Bálint hivatkozik, hogy csak a szavak használata létezik, jelentésük nem.

A „nemzeti” érvelés mélyén mindig az rejlik, hogy egyrészt csak egyetlen nemzeti érdek létezik, másrészt, hogy azt valakik bírálhatatlanul képviselik. Mindez ebben a leegyszerűsített formában is alapvetően világnézet. Az Orbán-rendszer lényegét még Kornai Jámos se kizárólag a hatalom és pénz motívumaiban, hanem a nacionalizmusban is látja.10 (Tegyük hozzá, hogy a fasisztoid lázadásoknak soha nem is volt olyan koherens, intellektuális ideológiája, mint a szélsőbaloldali indíttatású, bolsevisztikus lázadásoknak.) A maffiaállam logikája szerint az orbáni rendszer kizárólag ideológiaalkalmazó, nem pedig ideo­logikus. Van különbség politikailag aközött, hogy a Dunába lövő nyilas csak alkalmazta, amit tanult, és aközött, aki ezt helyesli? Orbán korábban liberális volt, „csak” a kommunikatív hasznosság érdekében váltott, ezért nem ideológiát képvisel? Mussolini is szocialistaként indult.

Lehetséges, hogy egy miniszter a legkisebb egyetértés nélkül állítja, hogy „jó keresztényt és magyart” kell nevelni, és ezért valójában nem ideo­lógia szerint cselekszik? Az SA tagjainak vagy a munkásőröknek a viselkedése is leírható kizárólag az érdek, a puszta gyűlölet vagy az engedelmesség alapján.

Ki van zárva, hogy többek között az „egységes népléleken”, „népi igazságérzeten”, a Carl Schmitt-i „barát–ellenség” (azaz nem ellenfél, hanem idegen) megkülönböztetésen alapuló politika éppen a fasisztoid rejtőzködés adekvát formája?11 Egy rendszernek egyébként se egyetlen kritériuma, hogy jelszavainak hirdetői mennyire hisznek.

A maffiaállami leírás szerint a „nemzeti” a valóságban a fideszes alapító „család” szépítő neve, ezért is van maffiaállamról szó. A hitleri rendszernek is vannak olyan leírásai, melyekben a mozgalmat indítók szűk, összetartó csoportjának továbbélését mutatják ki a hatalomra kerülés után.

Madlovics – joggal – csak a rendszerkritikát tekinti hatékonynak a szakpolitikai kritikával szemben12 (Tömblogika, ÉS, 2014/19, máj. 9., A törpe bohóc talmi dicsősége, ÉS, 2015/11., márc. 13.). Ehhez a maffiaállami konstrukciót tartja a „messze legkiemelkedőbbnek”. A fasisztoid mutáció elmélete „történetileg rendkívül terhelt és erőltetett, többszörös metaforikussága miatt revelatív erővel aligha rendelkezik”, noha – bár politikaelméletileg nem vizsgálta – „politikaelméleti szempontból izgalmas és releváns, [de] az Orbán-rendszer konkrét diskurzusában testidegen, és épp ezért a vele készített elemzés nem tesz releváns állításokat az Orbán-rezsim diszkurzív terére.”13 Az Orbán-hívők szemében biztos „testidegen”. Magyarul: csak a konkrét szociológiai tényeket vizsgáljuk. És mi lett ennek a „jobban alkalmazható”14 vizsgálatnak eddig a politikai eredménye?

*

A „magyar polip” és a „maffiaállam” kifejezéseket Magyar Bálint már majd két évtizeddel ezelőtt, az első Orbán-kormányra is használta. 2013 óta pedig három vastag kötetet is megjelentetett róla. Az ellenzéki térfélen érdemben más se hallatszik, mint az erre épülő rendszerkritikai kommunikáció. A parlamentben nyíltan kimondják, hogy a rendszer urai korruptak, állami szinten maffiózók, hazudnak, lopnak, csalnak. Ez azonban annyira nem mélységi, hogy még a hívek egy része is így látja, sőt – a többség szerint az ellenzék is ezt csinálná, ha kormányra kerülne.

Ha az „igazság keresése” helyett csak a „meggyőzéshez használt kommunikációs eszközök” vizsgálata a leghatékonyabb, akkor elsöprő a siker: valóban „replikálhatóvá tették” a maffiaállami „narratívát”: annyira csattanós a szlogen, hogy másolódik is, akárcsak a DNS-molekula. Nemcsak az ellenzékiek osztják már, hogy ez az állam ilyen, hanem a rendszer híveinek egy része is, legfeljebb azt mondják, hogy egy ilyen ellenzékkel szemben az orbáni rendszer még mindig jobb, illetve az ellenzék által működtetett állam se lenne jobb. És nyoma nincs változásnak. Nem tagadva a „tematizálás”, a „felülkeretezés” fontosságát, csak felvethető, hogy ezúttal nem volt-e „túl jó” ez a kommunikáció.

Továbbra is igaznak fest, amit Orbán mondott: „még itt leszünk 30 év múlva”. Semmi jel nem mutat arra, hogy a maffiaállamról szóló rendszerkritika egyrészt az eddigieknél a legcsekélyebb mértékben is jobban mozgósítana tömegeket, másrészt komolyabb védekezésre késztetné a rendszer képviselőit. A „minden politikus korrupt” inkább erősíti a rendszert. A maffiaállamozásra érdemi visszacsapással nem válaszol, miközben rezzenéstelenül folytatja az állam teljes megszállásának irányába vezető politikáját.

Tapasztalható, hogy megnövekedett a lakosság ellenzékisége? A hiányzó pártkínálat nem függ össze azzal, hogy az ellenzéki pártok is csak a maffiaállami „diskurzuson belül” maradnak?

A rendszer mai ideológusa, Lánczi simán le is söpörte az egész maffiaállamozást: „...amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája [...] a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése [...]. Mi jut az ember eszébe a maffiáról? Az ellenfelek fizikai megsemmisítése. Kit öltek meg, szeretném megkérdezni.”15

Fel lehet vetni, hogy ugyanezt elmondhatta volna a fasisztoid mutációról is. Azt is, amit Vezére, hogy „blöff”, meg hogy „ez a támadás is őt erősíti”? Az a fajta, kimondatlan népi válasz azonban, hogy „mindenki lop”, nem lehetséges. Az se majd, hogy „ami fasisztoidnak látszik, az az erős Magyarország kiépítése”. Ha viszont megpróbálná részleteiben cáfolni, inkább defenzívába kerülhet.

„A leíró szociológus [...] nem is célozza, hogy föltárja a történések tényleges okait”, hisz ez „végső soron hiábavaló vállalkozás”, írja Madlovics Bálint. Az eredménye látható.

Politikai igazságra is szükség van, mert nem csak kenyéren él az ember. Nem véletlen, hogy amikor McCain szenátor, félrerúgva a píszít meg a diplomáciát, posztfasisztának minősítette Orbán vezért, hirtelen mindenki odafigyelt. Mi lenne, ha ezt többen is mondanák? Még ha ez se magyaráz mindent, akárcsak a maffiaállam. Ennek ellenére szintén lehet politikailag „hidegen professzionális”, és kommunikációs szempontból sem „hasztalan”.16

[1]     Madlovics Bálint: A maffiaállam paravánjai. In: Magyar polip. A posztkommunista maffiaállam 3. Bp., Noran, 2015. pp. 317–370. Minden ebből vett idézet „idézőjelek között dőlten” szerepel.

[2]     Ungváry Rudolf A láthatatlan valóság. A fasisztoid mutácia a mai Magyarországon. Bp. Kalligram, 2014. 243 p.

[3]     Másutt „lepelnarratíva”.

[4]     Madlovics, pp. 323., továbbá Madlovics Bálint bejegyzése, 2. pont. In: U. R. fészbúkoldala, 2016. december.

[5]     Madlovics Bálint bejegyzése, 1. pont. In: U. R. fészbúkoldala, 2016. december.

[6]     Madlovics, pp. 359., továbbá Madlovics Bálint bejegyzése, 1. pont. In: U. R: fészbúkoldala, 2016. december

[7]     Kornai János: Még egyszer a „rendszerparadigmáról”. In: Közgazdasági Szemle, 2016. október.

[8]     Szakály Sándor nyilatkozata. Veritas Törtelemkutató Intézet. 2014. 01. 20.

[9]     Götz nem hagy kétséget afelől, hogy ettől a hitelri állam még nem kizárólag a modern történelem legkövetkezetesebb tömeges rablógyilkosságán, hanem ideológián is alapult. Aly, Götz: Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus. Bp., Atlantisz, 2012. [Eredeti németül 2005.]

[10]     Kornai, pp. 1107.

[11]     „Az adekvát nyelvi megközelítés pedig a teoretikus összefüggés, tartalom relációjában változik.” Szigeti Péter: A politikum konstrukciója. A politikai problémája Carl Schmittnél, Max Webernél és a neomarxistáknál. In: Eszmélet, 2013. 100. pp. 82–111.

[12]     Madlovics Bálint: Tömblogika. ÉS, 2014., máj. 9., A törpe bohóc talmi dicsősége. ÉS, 2015/11., márc. 13.

[13]     Madlovics Bálint bejegyzése, 1. pont. In: U. R. fészbúkoldala, 2016. december

[14]     Madlovics Bálint bejegyzése, 1. pont. In: U. R. fészbúkoldala, 2016. december.

[15]     Lánczi András: Viccpártok színvonalán áll az ellenzék. In: Magyar Idők, 2015. 12. 21.

[16]     Madlovics, pp. 349., továbbá Madlovics Bálint bejegyzése, 1. pont. In: U. R. fészbúkoldala, 2016. december.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 23. szám, 2020. június 5.
LXIV. évfolyam, 9. szám, 2020. február 28.
LXIII. évfolyam, 49. szám, 2019. december 6.
Élet és Irodalom 2021