Csak a hálapénzről!

(„A többi néma csend”)

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 2. szám, 2017. január 13.

Többször megírtam már a „tutit” az orvosi „hálapénzről” ezeken a hasábokon is, azonban olvasó- és szerzőtársaim nem szűnnek meg jó- és rosszhiszemű (szerintem az egészségügy helyzetéről való gondolkodást tévútra vivő) nézeteiknek újra és újra hangot adni. Ezúttal a Hegedűs Zsolt ortopéd sebésszel készített interjúban (Rádai Eszter, A hálapénz konzerválja a feudalizmust, ÉS, 2017/1., jan. 6.) esik a szó a hálapénzről (és más, még kisebb érdektelenségekről) mint legfőbb rákfenéről.

Magam 1992-től 2013-ig, amikor is a magánszférában, illetve külhonban volt nagy szerencsém praktizálni – hálapénzmentes voltam. Jó volt. De 1973-tól ’92-ig – amely időszakban jövedelmem fele hálapénzből származott – sem tartottam korruptnak, becstelennek vagy esküszegőnek, netán a betegség vámszedőjének magamat. Úgy éreztem, a rendszer, amelyben léteztünk, nem tökéletes, és ahhoz, hogy többé-kevésbé európai életet élhessek, kénytelen vagyok elmenni a szürkegazdaságig. Ez minden más területen is létezett (háztáji, fusimunka, építkezés „kalákában” stb., stb.), és minimum megtűrt volt. Természetesen sosem kértem és előre el sem fogadtam hálapénzt. Azt már sötétszürke vagy fekete szférának tartottam volna.

A „létezett szocializmus” idolja a fizikai munkás volt, az értelmiség iránti (mondjuk finoman) meg nem becsülést alacsony fizetésekkel fejezték ki. Érdekvédelem – tudjuk – a létezőben nem létezett. 1973-ban kezdő orvosi fizetésem havi 1300 Ft volt, míg szénbányász pácienseim minden hó elsején 5 és 10 ezer Ft között vittek haza, illetve a kocsmába. Egy feketén dolgozó kőműves napi 500 Ft-ot kért és kapott.

A rendszerváltás lecserélte a szocialista erkölcsöt: a fizikai munkás helyébe (az idol szerepbe) az üzletember, a vállalkozó lépett. Nem kétséges, hogy ebben a (félig) új világban a paraszolvencia nem kaphatna helyet, viszont a számlás busás honorárium nagyon is! De a tudomány és a művészet művelői és szolgálói szocia­lista státusban maradtak. Az egészségügyben dolgozók pedig különösen.  Sőt, 2010 óta pártunk és kormányunk elszántan repatriálja a szovjet típusú egészségügyi szisztémát. Az OEP (éppen a napokban volt) megszüntetése még a látszatát is eltüntette a minimális törvényes tisztességnek. A befizetett járulékok útja kifürkészhetetlen, (az állam nevében) a kormány dönti el, hogy mennyit költ a betegellátásra, fütyülve a szükségletre, az igényekre és a valódi szolgáltatói bekerülési költségekre egyaránt. Lásd még „várólista” és intézményi eladósodás. A mérhetetlenül alacsony béreket persze az intézményvezető kell hogy „kigazdálkodja”. És még ez is kevés! Pár hónap múlva majd a (központban csücsülő) kancellár dönt. Na, az lesz végleg a „pofa be”.

Minden a feje tetején áll, így nemhogy haladni, még lépni sem lehet. Azt hiszem, ilyen viszonyok között, aki „reformra” és hálapénzre (horribile dictu: annak kriminalizálására) tereli a figyelmet, az cinkos a vétkesek között. És az is, aki néma. Ezért szólok újra és újra. („mint rossz gégémből telik / (...) vagy mig az égi és ninivei hatalmak / engedik...”)

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
LXVIII. évfolyam, 5. szám, 2024. február 2.
LXVII. évfolyam, 46. szám, 2023. november 17.
Élet és Irodalom 2024