HOTELBÉLI SZÉP NAPOK

Egy rövid téli pihenésen a középkategóriás vidéki szálloda éttermében a vendégseregen végigpillantani felér egy társadalomtudományi tanulmány vázlatával. Pestről leereszkedett sznobék, deklasszált finnyáskodó nyugdíjasok, vidéki (bármire) vállalkozók, a jóléttől elhízott szakállas-copfos hipszterfószerek vagy éppen a lepukkant ügyeskedők annyira jellegzetes csoportokat alkotnak, hogy mellettük szinte már fel sem tűnnek a teljesen normális, szállodában is viselkedni tudó, az étteremben pedig eszcájggal is étkezni képes családok.

A jólneveltséget ugyanis nem kell villogtatni, a tahóság viszont messziről ordít.

Lehet, hogy nevelési célzattal nem ártana a szobafoglaláskor tudatni a (nem) kedves vendéggel, hogy szöszmöszmackóban, szőrös mellkast virító izomtrikóban és mezítláb nem csoszogunk be az étterembe. Hogy a reggeli alatt nem telefonálunk hangosan az asztalnál a tökeinket vakargatva. Hogy nem lépünk át a szerényen meghúzódó kisgyereken a svédasztalos sorbanállásnál, és még sorolhatnék néhány hasonló „jópofaságot”.

Azt hittem, hogy mindezeknél lejjebb már nincsen, amikor egyik reggel nadrágja derékkötőjét lógató, nagy kockás pizsamában (!) érkezik a magát legotthonosabban érző vendég. És a legfeljebb harmincas fickó vacsorához is ugyanabban glasszál be az ajtón!

Érkezéskor a hotel parkolójában láttam egy kisbuszt, rajta tulajdonosának önreklámjával, miszerint ő úri szabó lenne. Csak reménykedem, hogy nem a pizsamás a divatdiktátor.