MÉLTÓSÁG

Rég nem látott évszázados barátnémnál ebédelünk Párizsban, s a besurranó õszi napsugár kellemesen melengeti öreg csontjainkat. Beszélgetünk, emlékezünk.  Egyszerre csak  kibuggyan belõle: – Tudjátok, a Charlie Hebdo meg a Bataclan borzalmai itt a közelünkben történtek. A sokk leírhatatlan.  Kulcsra zárom az ajtóm, az utcára sem dugom ki az orromat. Féltem. Rettegtem. Valahogyan azért még is le kellett mennem bagettért a pékhez. Minden szembejövõ arabtól azonban összeszorult a gyomrom, rá sem mertem nézni. Ha nem látom õket, talán õk sem látnak engem – gondolom, mint kislány koromban. Hetekig tartott. Üldözött vagyok a saját negyedemben. Majd egyszer csak felvillant bennem: nem élhetem le az életemet félelemben, ez nem én vagyok. Azóta kétszer hetenként járok bevásárolni az arab piacra. Már ismernek az eladók, egyeseket én is, név szerint.