Megjegyzés

Tőzsér János József Attila-kritikájához

VISSZHANG - LX. évfolyam, 50. szám, 2016. december 16.

„Nyilván helytelen minden olyan kritika, mely egy bizonyos filozófiai rendszer szempontjából ítéli meg a filozófia történetét. A középkorban némelyek mély sajnálkozással gondoltak Platonra, merthogy nem ismerte a nála később élő Aristoteles filozófiáját; körülbelül ilyenféle ítelkezés az is, mely egy bizonyos filozófiai rendszer álláspontjához és gondolatköréhez mér minden egyéb filozófiai törekvést.” Mindezek fényében talán megbocsátható, ha Tőzsér János legutóbbi vitacikkének (előzmény az ÉS-ben – Tőzsér János: Az Eszmélet és a filozófiai analízis, 2016/45.; Tverdota György: Kínos viviszekció, 2016/47.; Paár Tamás: Eszmélkedések, 2016/47.; Marno János: Költészet vagy/és filozófia, 2016/48., Pór Péter: Filozófiai tartalmak, 2016/49.) olvasójában az a nyugtalanító gondolat támad, miszerint József Attila esetleg mégsem tehető felelőssé azért, hogy nem lehetett egy mai egyetemi metafizika- és elmefilozófia-óra hallgatója, legalábbis kevésbé célravezető versét efféle szemináriumi dolgozatként olvasnunk. Elvégre, legalábbis egy lehetséges másik filozófiatörténet-írási koncepció szerint, a „bírálat helyes szempontja az, ha nem kívülről, heterogén szempontból nézzük a filozófiai rendszereket, hanem önmagukból merítjük megítélésük mértékét; nem egy bizonyos rendszer igazságaihoz mérjük azok igazságtartalmát, hanem mindegyiknél azt vizsgáljuk, hogy a filozófus következetes-e önmagához: azaz nem jut‑e sehol ellentmondásba önmagával, és sikerült-e neki szerves egységbe hozni gondolatrendszere különböző elemeit.” Ha itt esetleg a logikai konzisztencia, sőt általában véve a rendszer fogalmainak a mai analitikus filozófiában bevett nézetektől radikálisan különböző elgondolásai­ra gondolunk (akár vö. Tverdota György: Kínos viviszekció, ÉS, 2016/47., nov. 25.), akkor József Attila logikából szerzett érdemjegyét talán felfelé kerekíthetnénk, azaz megkockáztathatjuk, hogy a költő sikeresen valósította meg gondolatainak az általa megcélzott értelemben történő konzisztens rendszerbe foglalását, s ekképpen a filozófiai elemzés által kiállított bizonyítványa mégsem lesújtó. Az érem másik oldala egyébként az, hogy a filozófia – különösen a múlt századfordulón – magáé­nak vallotta a világnézet megalkotásának és argumentatív diszkutálásának feladatát. Legalábbis a kortársak, azt hiszem, hasonló intenzitású felháborodással fogadták volna, ha egy „életfilozófia” – melyet, tegyük fel, József Attila proponált a versében – cáfolatát valaki Tőzsérhez hasonlóan ekként végzi el: az „amolyan szellemi gyermekbetegség, melyen éppúgy jó hamar és gyorsan átesni, mint a mumpszon...”, avagy egy filozófián kívüli utalással a „kamasz (főként emós) lányok és fiúk” hasonló gondolatai­ra. Legalábbis ezt írták: „Nem kevésbé fontos annak megítélése, mennyire járultak hozzá egy filozófus gondolatai valamely filozófiai fogalom tisztázásához, valamely világfölfogás vagy életnézet kialakításához [...].”

A fenti idézetek egy József Attilától kulturálisan és időben talán nem oly távol álló filozófiatörténet-írási koncepcióból származnak, nevezetesen a manapság inkább csak filozófiai szakfordítóként ismert Szemere Samu (1881–1978) A filozófia történetéről című dolgozatából, amelyet a tanárának, Alexander Bernátnak szentelt Festschriftben jelentetett meg (Budapest, 1910, 209. o.), így éppenséggel nem lenne igazságtalan, ha József Attila vélelmezett filozófiai teljesítményeit egy ilyen jellegű filozófiatörténet-írási koncepció alapján ítélnénk meg (figyelmen kívül hagyva most azt a figyelmen kívül hagyhatatlan poetológiai kérdést, hogy egy filozófiai vers közvetlenül kezelhető-e filozófiai szövegként, illetve azt a hasonlóan zavaró tudományelméleti kérdést, miszerint bármely filozófiai elemzésnek mi is az irodalomtudományi helyi értéke). Egyébként Szemere Samu „a történéseket éberen szemlélő bölcs személyiségé”-t az éppen e folyóirat hasábjain megjelent nekrológ (ÉS, 1978. máj. 13., XXII/19., 2. o.) azonosította a „homo philosophus” magatartásával; és a fenti idézetekből kibontakozó, az adott filozófiai teljesítmény immanens és saját kontextusában történő megértésére törekvő filozófiatörténet-írás kétségkívül kortalan népszerűségnek örvend (mintha Tverdota György érzékeny írásának „eszmetörténeti megközelítése” mögött is annak egy formája rejlene).

Tőzsér János minderre persze azt válaszolhatná, a filozófiatörténet-írást éppen az kell jellemeze, hogy a történeti szövegeket igazságigénnyel olvassa mai filozófiai álláspontunk vártájáról, hiszen a filozófia specifikus igazságigénye a külső instanciákra tekintettel nem lévő kritikában rejlik. Feltételezett viszonválaszának negatív része szerintem megfontolandó, pozitív tartalmához azonban érdemi megkötéseket fűznék. A Szemere Samu megjegyzései által körvonalazott ún. immanens kritika módszertanának Achilles-sarka valóban egyfajta történeti relativizmus, azaz annak veszélye, hogy elveszítjük a vizsgált szöveg filozófiai jellegét, s a filozófiatörténet egy értelmiségi-tudományos műfaj puszta leíró történetévé avagy horribile dictu irodalomtörténetté válik. Ez az átalakulás deskriptív szempontból mindenképpen veszteség lenne, hiszen szem elől tévesztenénk, hogy szerzőink filozófusként általános igazságérvénnyel rendelkező állításokat kívántak tenni (ismét csak jótékony zárójelben hagyva azt, hogy tekinthető-e József Attila ilyen szerzőnek). Enélkül egyébként a filozófia Szemere által is invokált egzisztenciális relevanciája is nehezen lenne elképzelhető (de még a világnézet-filozófiák mélyén is valamiféle, például transzcendentális univerzalitásigény rejlik, amennyiben tényleg filozófiák kívánnak maradni). Ezen kritikai megjegyzés egy szofisztikáltabb formája talán az, hogy a filozófiai szöveg explicit vagy implicit hivatkozásai a történeti filozófus elődök gondolataira – ami nélkül a filozófia mint egységes gondolati tradíció aligha képzelhető el – maguk is ezen történeti gondolatok valamiféle érvényességigényéből táplálkoznak, s mint ilyen, legitimálják a szöveg hasonló használatát (ami akár a gondolati líra darabjaira is kiterjeszthető).

A tőzséri filozófiatörténet-használat azonban eközben szem elől téveszti a filozófiatörténetnek az igazságvonatkoztatottsággal (a filozófiai relevanciával) szembeni másik pólusát, nevezetesen a vizsgált szöveg idegenségét, történetiségét. Az, hogy a filozófiatörténet-írásnak az antikvarianizmus (a filozófiai irrelevancia) és az anakronizmus (a történeti irrelevancia) csapdái közt átvezető keskeny utat kell keresnie – erre a két veszélyre folyamatosan reflektálva s azokat fogalmilag közvetítve –, nos, ez a megállapítás ilyen általános formájában aligha több, mint egy hermeneutikai közhely, habár megmagyarázhatja a másik pólus fontosságát kiemelő, Szemere által is példázott filozófiatörténet-használati módok iránti vonzódásunkat, sőt konkrét esetünkben egy hasznos gyakorlati tanács megfogalmazására is lehetőséget adhat: ha az elemzendő szöveg tekintélyes részei elemzési jelentőséggel nem rendelkezőnek, például puszta „retorikai petárdák”-nak tűnnek (sőt végül minden azonosítható „filozófiai gondolatfoszlány” „retorikai-poétikai eszköz”-zé degradálódik, amint az Tőzsér második „metareflexió”-jában elhangzik), azaz ha egy kanonikus szöveg csak ilyen kis arányban bizonyul hasznosíthatónak, akkor esetleg nem magában a szövegben, hanem az elemzési módszerben érdemes keresnünk a hibát. A filozófia radikális kritikai pozíciója inkább csak a filozófia kollektív alanyának privilégiuma, gyarló szövegértelmezőként érdemes inkább a hermeneutikai jóindulatot gyakorolnunk.

A botránykő jellegű kijelentés ekképpen talán egy megfogalmazásbeli pontatlansággá szelídülhet: „az Eszméletben szereplő filozófiai tartalmak közhelyesek és/vagy inkonzisztensek” – az analitikus elmefilozófia és metafizika számára. Ezt azért tartom szükségesnek kiemelni, mert az így pontosított állítás – s ez elsikkadni látszik a Tőzsér cikke körül kialakult vitában! – értelmes (elvégre elképzelhető, hogy a szóban forgó vers mély filozófiai felismeréseket, legalábbis termékeny ösztönzéseket rejtene magában az adott filozófiai irányzat művelői számára), sőt kifejezetten figyelemre méltó. Utóbbi minősítést nem csak Tőzsér János az analitikus filozófia ezen irányzatainak meghonosításában és művelésében végzett kiemelkedő munkája támasztja alá (ezt sem szabad, hogy elhomályosítsa Tőzsér vonzódása az agent provocateur szerepköre iránt), hanem a kortárs analitikus filozófia azon igénye is, miszerint, amint éppen egy Tőzsér által is jegyzett írásban fogalmaztak, „az analitikus filozófia az egyetlen olyan kortárs filozófiai mozgalom, amely a klasszikus filozófiai problémákkal abban az értelemben foglalkozik, hogy megoldást igyekszik találni rájuk” (Kellék, 2005, 27–28, 69. o.). Ez a megjegyzés metafilozófiai állításként heves vitát robbantott ki a magyar filozófiai szakfolyóiratokban, amit egy évtized távlatából visszatekintve talán úgy summázhatunk, hogy a kortárs filozófiai irányzatok közül az analitikus filozófia kétségtelenül hajlamos önmaga abszolutizálására, de időközben a nemzetközi trendekhez illeszkedve örvendetes módon itthon is szaporodnak a filozófiai irányzatok közti dialóguskísérletek és a közös történeti gyökerek feltárására irányuló erőfeszítések – miközben persze nem áll rendelkezésünkre egy sub specie aeternitatis megfogalmazott metafilozófia ezen vita eldöntésére (s ekképpen a „filozofikusság” mértékének meghatározására sem). Ennyiben a tőzséri kategorikus kijelentés rejtett hipotetikus része tehát az analitikus filozófia relevanciájába vetett metafilozófiai meggyőződés, s – ha ebben a meggyőződésben valamennyire osztozunk – az valóban közlésre érdemes lehet, hogy egy adott vers ezen pozíció számára filozófiailag nem hasznosítható, sőt még abban is egyetértenék Tőzsérrel, hogy ez a felismerés – ha más nem, tekintettel az analitikus filozófia de facto intézményi pozíciójára a mai (magyar) filozófiai életben – nem hagyhatja érintetlenül az irodalmi kánon egyes darabjainak filozofikusságáról folyó diszkussziót. A filozófiatörténet-írás szempontjából azonban az analitikus filozófia primátusának fenti igénye, amennyiben az a Tőzsér József Attila-kritikájának konklúziójához hasonló megfogalmazásokban ölt testet, rendkívül problémásnak tűnik – a részletezett elvi megfontolások mellett egy másik veszély miatt is: félő ugyanis, hogy a József Attila felett kimondott ilyen ítélet, azaz a filozófia önként vállalt dialógusképtelensége a magyar kulturális kánonnal, nem József Attilára, hanem a hazai filozófiára hullana vissza.

 

(A szerző filozófiatörténész [MTA BTK Filozófiai Intézet])

Élet és Irodalom 2022