Megoldás vagy probléma?

A nép leváltásáról Brecht gúnyverse óta nem illik ábrándozni. Gyötrelmes helyzetekben azonban mégiscsak nagy a késztetés valakit leváltani. Ha a kormányt nem tudjuk, akkor leginkább az ellenzéki pártok esnek kézre. Valaki csak kell, hogy hibás legyen az Orbán-rezsim tartós regnálásában.

Összecseng és kölcsönösen erősíti egymást a rendszerkritikus értelmiség fanyalgása a pártokkal szemben és az az össznépi meggyőződés, hogy a politikai osztály úgy, ahogy van, korrupt gazemberek gyülekezete. A demokratikus pártoknak még az ellenzékiségét is gyakran kétségbe vonják: kollaboránsnak vagy gyávának, de legalábbis tehetségtelen szamaraknak jellemzik őket. Leginkább mind a háromnak. A Fidesz-hívők még csak-csak: ők rutinból, kissé fásultan komcsiznak vagy libsiznek, de az ellenzékre a legdühösebb, velük a legelégedetlenebb, mert a legfrusztráltabb épp a saját táboruk. Akármi a valódi hibák (hibáink) és a keserű túlzások aránya, ez az állapot nyilván nem a kormányváltásnak kedvez. A hírek szerint Orbán azzal nyugtatta a frakcióját: ha egy dörzsölt gazfickó és egy hülye között lehet választani, az emberek még mindig inkább a dörzsölt gazfickót választják. És senkinek sem kellett rákérdeznie, ebben a szereposztásban ki kicsoda.

A nyugati világ földrengései: a Brexit, Trump, az osztrák és a francia szélsőjobb minimum ezüstérmes helyezése meg kell, hogy ingassa azt a túl kényelmes feltételezést, hogy „csak” erről van szó. Csak arról, hogy nekünk, magyaroknak egyszerűen pechünk van az ellenzékkel. Ám nehéz feltételezni, hogy a világon végigsöprő indulat az eddigi politikacsinálókkal és pártokkal szemben attól van, hogy a politikai eliten belül mindenki mindenhol tehetségtelen. Ha folytatjuk azt a vitát, amelyet e lapban Kardos András (A tehetetlenség erkölcstelensége, 2016/39., szept. 30., majd Nem, 2016/44., nov. 4.), Vitányi Iván (Egyedül nem megy, 2016/46., nov. 18.) és Szekeres Imre (NEM, de nem így! 2016/49., dec. 9.) kezdett érdekes írásában az ellenzék teendőiről, szembesülnünk kell a nemzetközi drámával is. A demokratikus politizálás teljesítményével szembeni elégedetlenség nem látszik sem helyi, sem átmeneti jelenségnek.

A krízis okait sokan fejtegették már. A nyolcvanas–kilencvenes évektől a korábbi harmonizáló-esélykiegyenlítő tendenciák megfordultak, a társadalmi különbségek növekedésnek indultak, a „jóléti állam” szociális modellje Észak-Európába szorult vissza. Míg 1980 körül Svédországban a felső 10 százalék az összes jövedelem negyedéhez jutott hozzá, az USA-ban ma a felét élvezheti, és a felhalmozott vagyon 70 százaléka is az ő kezükben van. (Thomas Piketty: A tőke a 21. században, Kossuth Kiadó, 2015. 266–267.) Ezzel együtt csökkent a középosztály és a szegényebbek részesedése: a társadalom kevésbé tehetős fele a vagyonnak összesen csak 5 százalékával rendelkezik. Hát persze hogy elégedetlen az országot irányító politikai elittel, hát persze hogy „beintett” az ő demokráciájuknak, amelyről úgy látta: alulteljesít, polgáraitól viszont egyre nagyobb szociális és morális teljesítményt, „korrektséget”, empátiát, nyitottságot követelne.

Nem is a nagyjából változatlan helyzetű legszegényebbek, hanem az alsó középosztály érezte úgy: folyamatos veszteségek érik. És jól érezte. A világsajtót bejárta az ún. „elefántgrafikon” (utoljára lásd portfolio.hu, 2016. dec. 10.), amelynek egy elefánt körvonalaira emlékeztető görbéje azt mutatta, a világválságot megelőző 20 évben melyik rétegnek hol mennyivel nőtt a reáljövedelme. Ahol az elefánt ormánya a földet súrolta, az a fejlett országok alsó középosztálya, amelyre azóta a válság csak újabb ütéseket mért. Az ő jövedelmük alig vagy egyáltalán nem nőtt, sőt, olykor csökkent, vagyis másokhoz viszonyított, relatív pozíciójuk romlott. Ők azok, akik kiiratkoznának a gazdasági, politikai és pártrendszerből, ahol a garanciák, ellensúlyok és fékek épp csak az ő süllyedésüket nem fékezték meg.

Mivel a mi országunkban az összes idevezető ok jelen van, és még tetézik is külön bejáratú magyar csalódásaink, nálunk is meghatározza az ellenzék mozgásterét a pártellenesség, a politikai elit utálata. A párt- és politikaellenes népfrontnak egyaránt részese a vezető értelmiségi, a civil aktivista és a szavazni sem hajlandó falusi szegény. Ezért nem tartom elegendőnek Vitányi Iván mégoly nemes kezdeményezését az „ellenzéki kerekasztalra” vonatkozóan, amely mellett a demokratikus pártok foglalnának helyet. Természetesen igaza van abban, hogy enélkül nem megy, számos ügyben kell szót értenünk egymással, de azt már kétlem, hogy ez önmagában erőt, pláne vonzerőt sugározna. És nem csak azért, mert támogatottságunk összeadva sem éri el a Fideszét. A lényeg azonban az, hogy a pártok együttműködése nem válasz a pártellenes hangulatra. Ha a pártokat külön-külön nem kedvelik, miért kedvelnék jobban együtt?

 Ilyen körülmények között a demokratikus ellenzéknek kettős feladata van. Egyrészt rövid távon kénytelen kalkulálni a pártellenes bizalmatlansággal, akár jogosnak, akár jogtalannak véli azt, és a helyzetet figyelembe vevő szervezeti formákat találnia. Másrészt hosszabb távon nem nyugodhat bele a dologba, mert ez a plurális demokrácia elhalását jelentené. Hozzá kell látnia a jelenség társadalmi okainak felszámolásához, már csak ezért is vállalnia kell az egyenlőtlenségek csökkentését, a piacgazdaság és a demokrácia mai modelljének majdnem forradalmi megújítását.

A szervezeti keretek tekintetében osztom Kardos András és Szekeres Imre álláspontját, akik (bár nagyon eltérő módszerekkel) pártok koalíció­ja helyett és fölött szélesebb választási mozgalmat kezdeményeznek, amely a jogi követelményeknek megfelelve kénytelen átmenetileg egyetlen választási pártként bejegyeztetni magát, de működési módja nem a hagyományos pártoké. (Ahogy Szekeres Imre is írta, ezt javasolja egy ideje az MSZP egyik műhelyeként működő Deák Ferenc Kör is.) Inkább társadalmi hálózat, amelyben részt vehet minden olyan közösség, párt, érdekvédelmi szervezet, országos vagy helyi civil csoport, szellemi műhely, egyén, amely és aki demokratikus és szociális fordulatot akar. Éppen a politikától, pártoktól való idegenkedés miatt, de az elit szükséges vérfrissítését tekintve is kontraproduktív, ha létrehozására egyik vagy másik párt hív fel. Ha az ellenzéknek tényleg sikerül közös köztársaságielnök-jelöltet támogatni, például ő lehet az, aki elindíthat egy ilyen mozgalmat, felkérhet az élére alternatív szakértői kormányt, akár visszahozhatja a sírból a képviselőjelöltek széles körből merítő előválasztását. A pártoknak és politikusaiknak sem kell közben zsákot húzniuk a fejükre, politikai tudásukra és eszközeikre, hálózatszervező tapasztalataikra, értékeik és választóik képviseletére égető szükség van, de nem ők a mozgalom első számú szószólói és kizárólagos jelöltjei.

Már ez sem lesz könnyű. Még nehezebb a hosszabb távú feladat: a politika hitelének fokozatos visszaszerzése. Ehhez nem elég néhány rokonszenves szereplő színpadra hozása. Feltűntek ilyenek most is, de még saját pártjuk támogatottságát sem sikerült feljavítaniuk. A demokratikus politika iránti bizalmat csak olyan változások állíthatják helyre, amelyek felszámolják a bizalmatlanság okait: részben a növekvő társadalmi különbségeket, részben a demokrácia leszűkülését a kiválasztott kevesek játékterére. Az utóbbi baj orvoslásának a receptjét a világban már megírták: „részvételi demokráciának” hívják, amelyben a hagyományos képviseleti demokrácia formáit kiegészíti, megtámasztja, elevenné teszi a folyamatos állampolgári és civil beleszólás, kontroll, helyi és szakmai autonómiák, alkalmanként közvetlen döntések számos új módozata.

 Ami az új, harmonikusabb társadalmi modellt illeti, arra nézve van (számos nemzetközi hírű közgazdász eredményeire támaszkodó) hazai teória is. Garai László összefoglalása szerint a modernizáció eddigi első korszaka a fizikai, anyagi tőke, az eszközök, a technológia fejlesztésére koncentrált, de ez a periódus már elérte a fejlődési plafonját. Most a „modernizáció második szakasza” következik, a munkaerő, az „emberi potenciál”, a humán tőkébe való befektetés kap prioritást, a beruházás a tudásba, egészségbe, életminőségbe, szociális viszonyok javításába. A különbségek csökkentése, a piac és a társadalom humanizálása immár nemcsak jámbor célú, emberbarát pénzköltés, hanem a gazdasági fejlődésnek is motorja. (Garai László: Bevezetés a gazdaságpszichológiába, Napvilág Kiadó, 2015., 97–104.) Baloldali embernek persze olyan ez a fejtegetés, mintha hájjal kenegetnék, de a szétszakadt magyar társadalom, a vergődő oktatás és egészségügy láttán talán a baloldalnál szélesebb demokratikus választási mozgalom összetartó eszméje is lehet a piacgazdaság új formáját hozó „humán forradalom” és a részvételi demokrácia célja.