Tényen túliak

Egy tévéhumorista találta ki 2005-ben az „év szavát”: truthiness, amit fordíthatunk igaziságnak, igazságszerűségnek, vagy amint megalkotója, Steve Colbert mondta, „amiről hisszük, hogy igaz, még akkor is, ha tényekkel nem lehet alátámasztani”. Pedig neki még fogalma sem lehetett Donald Trump elnökjelöltségéről (ő csak a tévéshow sztárját ismerte), s azokról a tízmilliókról, akik „szívükben tudják, hogy neki van igaza”. Persze ez még félszázada az ultrakonzervatív elnökjelölt, Goldwater szenátor választási jelszava volt, s ő legalább a jövőbeli politikára értette, s abban miért is ne lehetne hinni?! De hol vagyunk már Goldwatertől, aki kétségtelenül hitt is valamiben!

Természetesen mindig voltak a tényeket tagadók, a leghíresebb a német filozófus, Fichte, ám az ő legendás mondása legalább dacolt: annál rosszabb a tényeknek. De még Goebbels is, akinek köpenyegéből mára oly sokan kerültek elő, cinikusan az ismételgetett hazugságot tartotta a leghatásosabbnak. Vagyis tudta, hogy hazudik. A tényen túliak korát viszont olyanok alapozták meg, akik legelébb is szívósan és lankadatlanul hiteltelenítették a mások tényeit. A komoly amerikai újságok régóta minden választási kampányban rendszeres rovatot nyitottak „fact checking”, tehát tényellenőrzés néven, s manapság már a világhálón is sok van ezekből. Pár évtizede ez még úgy-ahogy hatott, a politikusok igyekeztek módosítani szövegükön, tévéhirdetéseiken az effajta rápirítás láttán. A mai tényen túliakról már lepereg. Ők már azelőtt döntöttek, mielőtt megismerték volna a tényeket. Átadták döntésük jogát valaki másnak, pártnak, egyháznak, esetünkben annak, aki – bár maga a csúcselithez tartozik – ádázul támadja „az elitet”. Fabatkát sem ér hát a tény, hiszen ütközik a saját, hovatovább kizárólagos virtuális világukkal. A New York Times egyik cikke szerint az ország különben is kettészakadt, s immár a kisebbik feléhez tartoznak, akik a híreket (újságban, interneten) olvassák, mert a nagyobbik fele „nézi és hallja”. S főleg – érzi. Hatalmas hatásuk van a rádiós beszélgetőműsoroknak, amelyek többnyire szélsőjobbos vezetői befolyásosabbak a republikánus politikusoknál. S akik a Fox tévéhálózatot nézték az iraki háború éveiben, azoknak bő fele igaziságként kezelte, hogy megtalálták a tömegpusztító fegyvereket. Az amúgy áldás internet ekként lesz átok: a tényen túliak habzsolják is az igaziságot, s csak­is azt, még jobban lecövekelve a truthiness világában. 

S a truthiness tábora már átment ellentámadásba. A cáfolatokra legyintenek, sőt kikérik maguknak. Helyreigazítják a helyreigazítókat. Hiszen „hazudnak”. Mindenki. Trump egy floridai beszédében ezt mondta: „A hatalom birtokosai csalnak a (Clinton e-mailjei utáni) nyomozásban, csalhatnak a választásokon, a médiában, abszolút hatalmuk van az életetek, gazdaságotok és országotok felett… Ellenőrzik, amit hallasz és amit nem hallasz, amiről írnak, beszélnek és amiről nem, s ahogyan tálalják, ha egyáltalán tálalják”. S mondta ezt egy milliárdos, akit tévéshow-ja tett országosan ismertté. S aki azzal lepte meg a későn észbekapó republikánusokat és orozta el elnökjelöltségüket, hogy elképesztő és bizarr kiszólásait mindig mindenki tálalta, neki ingyen politikai reklámot csinálva (állítólag a tévéproducerek abban reménykedtek, hogy éppen az ő műsorukban bukik el végre...)   

Az internet, a közösségi média, ahol – ellentétben a komoly lapokkal, kiadókkal – nincs szerkesztői kontroll, pompás terepe lett a ténytagadóknak és ténykreálóknak. Nem csoda, ha egyszer már nincsenek közösen elfogadott tények. Trump még pár hete is sejtelmesen („azt mondják”) szóba hozta, hogy netán nem öngyilkos lett a Fehér Ház hajdani jogtanácsosa, Foster, hanem Clintonék meggyilkolták: mit sem tesz, hogy egy sor hatósági és kongresszusi vizsgálat azon melegében cáfolta ezt (legutóbb Bill Clinton elnökperének kirobbantója, a volt ügyész Starr maga is), a tényen túliak világában ezt saját tényüknek tekintik. Hiszen honlapjaikon olyan tákolmány is kering, amely nem is egy, hanem félszáz gyilkosságot „bizonyít rá” Clintonékra. Már stílszerűen túl vagyunk az összeesküvési teóriákon, amelyek valamihez kapcsolódtak: Ki ölte meg „tényleg” Kennedyt? Ki döntötte romba a New York-i felhőkarcolókat? Ez a szubkultúra mindenütt létezik. De ma már nem a részeket, hanem az egészet tagadják, s állítják helyébe a maguk világának igaziságát.

Az igazi világban Hillary Clinton ellen tömérdek – kongresszusi, különleges ügyészi, legutóbb FBI – vizsgálat volt, s egy sem talált bűnjelet, jutott el a vádemelésig. Az igaziság világában Hillary „korrupt”, amit Trump minden gyűlésén tucatszor tudatott az erre „lecsukni!” kórussal kántáló tömegnek. S ez így megy negyedszázada. A New York Times cikkírója felidézte, hogy már Bill Clinton elnökjelölésekor hallotta, amint némelyek sátánfajzatnak nevezték Hillaryt. Zsigeri és elemi gyűlölködésre épült az igaziság szép új világa. Az előítéletek pedig eleve ki is zárják az ellenérvek vagy a tények figyelembevételét. S csak idő kérdése volt, hogy jöjjön egy tévéprofi, aki tökéletesen tudja pengetni ezeket a húrokat. Mivel, ha valamiben, ebben mi igazán (és nem igaziságian) nem vagyunk lemaradva Amerikától, nekünk könnyebb lehetett megérteni, hogyan juthatott el egyáltalán az elnökségig egy ember, aki nemcsak a tényeket tagadja, hanem mindazon elveket, amelyekre a két évszázados demokráciát alapozták.