Luxusnépszavazás

Mindig nagy érdeklődéssel és élvezettel olvasom Széky János írásait. Így volt ez az ÉS október 7-ei számában közölt Talányos kudarc című cikkével kapcsolatban is, amelyben a menekültkvóta-népszavazással kapcsolatban fogalmaz meg olyan kérdéseket, amelyek szerintem korántsem olyan talányosak, mint amilyennek ő gondolja őket.

Kezdjük az első talánnyal: „Miért volt erre az egészre szükség? Belpolitikai értelmét ugyanis nem nagyon látni a dolognak.” A szerző érezhetően elutasítja azt, hogy a népszavazásnak vajmi köze lenne a következő, 2018-as parlamenti választáshoz, netán annak főpróbája lenne. Szerintem ezt nem jól látja, mert minden valószínűség szerint éppen ez volt az egyik fő taktikai mozgatórugója a népszavazás kiírásának. Miért? A következő választásokig már csak bő másfél év van hátra, tehát indul a fölkészülés a nagyon áhított történelmi triplázásra. Bár a lakosság jelentős része továbbra is súlyos megélhetési gondokkal küszködik, az ország makrogazdasági helyzete – legalábbis „fölülnézetben” – számottevően javult, amit az is mutat, hogy a nemzetközi hitelminősítő intézetek egymás után emelik ki az országot a bóvlinak tartott adósbesorolási kategóriából.

Ezért a 2018-as választás várhatóan két kulcskérdés körül fog forogni: korrupció és migránsválság. Az erős, egységes és hiteles baloldali ellenzék nyilvánvaló hiányában Orbán Viktornak gyakorlatilag csak a Jobbiktól kell tartania, amely a korrupció kérdésében patyolattisztának állíthatja be magát, mondván, hogy még soha nem volt kormányon. Ugyanakkor az Orbán-kormány körül napról napra szaporodó vaskos korrupciós botrányok közismertek, és jogosan nyugtalanítják a közvéleményt. A Fidesz ebben a kérdésben holtbiztos vesztes lenne 2018-ban a Jobbikkal szemben. A felmérések szerint igen széles választói átjárósáv van a Fidesz és a Jobbik között; nem véletlen Orbánnak a szélsőjobbra kacsintó politizálása. Ezért sem engedheti meg magának Orbán és a Fidesz, hogy a másik kérdésben, a bevándorláséban átengedje a terepet a Jobbiknak, amely a maga részéről erősen fókuszált erre a területre, különösen azután, hogy – jelentős belső és nemzetközi nyomásra – kénytelen volt föladni korábbi, szókimondóan antiszemita és romaellenes politikai vonalát. Ebben az összefüggésben a népszavazás csupán a csimborasszója volt annak a több mint egy éve tartó erőteljes kampánynak, amelynek révén Orbán gyakorlatilag elorozta a bevándorlási agendát a Jobbiktól. Ez volt a referendum legfőbb „belpolitikai értelme”.

A Fidesz azonban az úgynevezett „demokratikus ellenzék” papírvékonysága ellenére sem számíthat egypárti többségű diadalra 2018 tavaszán. Orbán is tudhatja, hogy a korrupciós ügyek okán a szavazók „büntetni” fogják pártját, különösen, hogy eddig a füle botját se mozgatta a tiszta kormányzás érdekében. A jelenlegi pártpolitikai konstelláció ellentmondó látszata dacára – beleértve Vona Gábor Orbán Viktort azonnali lemondásra fölszólító kijelentését közvetlenül a referendum után – 2018‑ban minden egy széles bázisú Fidesz–Jobbik jobboldai koalíció irányába mutat, amelyben nyilvánvalóan Orbán kíván a boss maradni. Ehhez a migránskérdésben egyértelműn neki kell vinnie a prímet. A korrupciós hendikep tudatában a bevándorlási agendát egyszerűen nem engedheti át a Jobbiknak.

A referendum másik talányosnak tűnő vonatkozása a külföldi hatás. Széky János ezzel kapcsolatban a „nemzetközi presztízsveszteséget” pendíti meg. Szerintem ennek majdnem az ellenkezője az igaz. A magyar adófizetők zsebe számára riasztóan drága népszavazás eszköz volt Orbán kezében arra, hogy tovább növelje az ország önsúlyát meghaladó személyes politikai befolyását az európai színtéren, közte az új európai erőközpont, a visegrádi négyek körében. Ezzel kapcsolatban csupán az alacsony választói részvételi arányból következő jogi érvénytelenségre való hivatkozást némileg egyoldalú beállításnak tartom. „Egykérdéses” referendumnál az 50 százalék igen magas küszöböt képez a világ szinte valamennyi országában. Amerikában például az 2014-es országos (tehát nem egy szűk, „egykérdéses”) választáson a részvételi arány csupán 36 százalék volt. Orbán – a minden hájjal megkent, született politikai profi – is tisztában lehetett azzal, hogy az 50 százalékos léc túl magasnak bizonyulhat. Ezért elsősorban a „nem” szavazatok elsöprően kiemelkedő arányából fakadó politikai fölhatalmazást akarta a népszavazással megszerezni, ami – legalábbis az ő értelmezésében – sikerült is.

Hány olyan országos népszavazást lehet találni a második világháború utáni Európában, ahol a szavazók jelentős hányada (3,3 millió ember) ilyen kirívóan magas arányban – 98,34 százalék – fejezte ki a véleményét egy adott politikai kérdésben? Borítékolhatón aligha van ilyen. Orbán egyoldalúan éppen ebből a körülményből eredezteti a népszavazástól kapott de facto politikai fölhatalmazást az alkotmánynak a „nem” szavazatokkal kvadráló módosítására. Ahogy Sebastian Kurz osztrák külügyminiszter mondta: „Mindenki arról beszél, hogy hány százalék vett részt a népszavazáson, és nem arról, hogy milyen arányban mondtak nemet a migránskvótára a magyar szavazók. Most többen mondtak nemet a migránskvótára, mint ahányan annak idején 2003-ban az EU-csatlakozásra. Sok országnak az az érzése a migráció kapcsán, hogy (...) Németország rájuk kényszerít egy olyan politikát, amit nem akarnak.”

Tegyük azonban gyorsan hozzá: Orbán Viktor a népszavazással is – személyes duzzadó hatalmi ambícióit követve – a nagypályás játékos mivoltát akarta előmozdítani az európai politikában, kihasználva az Európai Unió mély belső válságát és a kulcsországok vezetőinek gyengeségeit. Valóban – így vagy úgy – egész Európa róla beszél. Egy kis ország miniszterelnökeként a Brüsszel- és Merkel-ellenes erők európai zászlóshajója akar lenni. Ez volt a másik fontos politikai motiváció a szükségtelen, luxusnak számító népszavazás mögött. Az elvert 13 milliárd forintot bizony lett volna mire költeni otthon. Hogy „az egész” mibe fog majd kerülni az országnak a nemzetközi porondon, az a jövő kérdése.

(A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza)