Sufnituning

VISSZHANG - LX. évfolyam, 40. szám, 2016. október 7.

A modern társadalomban a politikusok számonkérhetősége korlátozott, a korrupció csábításának való kitettségük pedig korlátlan. Nyilvánvalóan csak az ellenérdekelt rendszerek egyidejű működtetésével lehet elérni, hogy a demokrácia a közjót is figyelembe vegye mindennapi élete során, és  ilyen ellenérdekelt rendszer a szabad sajtó. Azt az elkeserítő tényt kell azonban regisztrálnunk, hogy sem a rádió- vagy tévéműsor, sem a nyomtatott újság nem olcsó, de az árát a közönség nem fizeti meg.

Pedig a versenyképes szabad sajtó költséges, például azért, mert az újságírót meg kell fizetni. Fárasztó munkát végez, ami teljes személyiséget követel, és nem lehet mellette idegenvezetősködni vagy könyvet fordítani. Az újságíró tudása legalább olyan fontos, mint egy hosszújáratú repülőgép-pilótáé, miközben olyan könnyedséggel kell használnia eszközeit, a szavakat, mint egy olimpikonnak a vívótőrt. Meg kell fizetni az olvasószerkesztőt is. A US News and World Reportnál külön olvasószerkesztő-osztály működik, hogy ne mehessen nyomdába olyan kézirat, amelyben elütés vagy tárgyi tévedés van. (Tárgyi tévedést mindenki ír, aki napi munkában dolgozik. Mindig annak nem nézünk utána, amiben a legbiztosabbak vagyunk.) A lapszerkesztő pedig egy kiérdemelt, megdolgozott, szakmai tisztség, nem pedig politikai beosztás. A rendszerváltás után (és kicsit már előtte is) a nagy állami lapoknál felbukkantak igazi főszerkesztők, ma mintha babzsákok ülnének a helyükön, akik azt képzelik, pusztán attól, hogy pártunk és kormányunk kinevezi oda őket, már tudnak lapot szerkeszteni. Jó lapot szerkeszteni csak az tudhat, aki tapasztalt, művelt, munkabíró és egzisztenciálisan független.

„Mindenkinek joga van arra, hogy megfelelően tájékoztassák a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről, valamint Magyarország polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről. A médiarendszer egészének feladata a hiteles, gyors, pontos tájékoztatás ezen ügyekről és eseményekről.”( 2010. évi CIV. törvény A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól.) Valamelyest persze csökkenti ennek a republikánus határozottságnak az értékét ugyanezen törvény bevezető paragrafusa, miszerint: „A sajtószabadság gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást, nem sértheti a közerkölcsöt, valamint nem járhat mások személyiségi jogainak sérelmével.” (2010. évi CIV. törvény A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól. III. CÍM. A SAJTÓ SZABADSÁGA. 4. §.) Ha egy törvény olyan gumidefiníciókat használ, mint amilyen a közerkölcs, akkor kezdjünk gyanakodni. Mindenesetre a törvény, nagyon helyesen, leszögezi: állampolgári alapjog, hogy módunk legyen tájékozódni.

De ez a jog a mondott anyagi okok miatt egyre kevésbé érvényesül. Általában mindenki a sajtószabadság garanciájának tekinti a reklámokat, de ez csapda. Az újság feladata például a fogyasztóvédelem, de a fogyasztóvédelmet reklámból kell finanszírozni; és hát ez a képlet pont mindenre vonatkozik, politikától a könyvkritikáig.

Táncsics Mihály a Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című pamfletjében ezt írta: „A cenzúra nem egyes embert öl, hanem az egész emberiség lelkét öli, legalább szándékozik ölni, de testileg is milliókat öl; mert ki képes fölszámlálni, hány ember lett a cenzúra által elnyomott jog és szabadság nélkül nyomor áldozatja?! Bizony-bizony mondom, az ember esze eláll, ha meggondolja, mennyire süllyedtek a népek, midőn ők magok fizetnek, magok adnak katonát a zsarnok kezébe, hogy őket nyomja. És mit gondol az olvasó, a zsarnokot okolom-e vagy a népet? Ez utósót, mert ahol szolgalélek nincs, zsarnok nem támadhat.”

Miért leszünk szolgalelkek? Hiszen ha demokrácia van még Magyarországon, azt az a néhány lap tartja fenn, amelyek nevét két kezünkön meg tudjuk számolni.

Van egy társaság Magyarországon, olyan emberek, akik kimaradtak a bizniszekből, mégis elégedettek, mert megkapják a rasszizmust, a nemzeti dobverést, az idegengyűlöletet és más ilyen gusztustalanságokat fillérekért vagy teljesen ingyen azokból a gyakorlatilag állami pénzekből előállított sajtótermékekből, amelyek magukat újságnak és műsornak nevezik, noha nem azok. Ilyen társaság a világon mindenütt van. Miért nincs olyan társaság Magyarországon, amelyik legalább nyolc-tíz szabadelvű napilapot el tudna tartani? Hol van például a jobboldali és vallásos érzelmű, igényes polgárság? Miért nem hajlandó a közönség megfizetni azt a lapárat, amiből egy független és nívós újság előállítható, nagy létszámú szerkesztőséggel, autókkal és fényképezőgépekkel, jó papíron, négyszínnyomásban, naponta? Ha az ingyenes internetes tájékoztatásra hagyatkoznak, akkor olyan hirdetési piacra építenek, amelyet ma már egyre erőteljesebben manipulál a hatalom. A kiforrott technikával, nagyüzemi módon működtetett, független kommunikáció külföldön és belföldön, a világon mindenhol a demokrácia első számú feltétele.

A szabadelvű, tényfeltáró, független és színvonalas sajtót ma kényszerűségből sufnituning módszerekkel állítják elő. Ha a közönség eltűri ezt, akkor innen már nincs tovább, mert ez a köztársaság vége. 

A szerző további cikkei

LIX. évfolyam, 4. szám, 2015. január 23.
LVII. évfolyam, 40. szám, 2013. október 4.
LVII. évfolyam, 13. szám, 2013. március 29.
Élet és Irodalom 2019