Közép-Ázsiáról reálisan

A Világbank vezető energiaközgazdászaként már közel két évtizede rendszeresen járok Közép-Ázsiába. Nagy érdeklődéssel olvastam tehát Dobrovits Mihály Meghalt az elnök című cikkét az ÉS szeptember 9-ei számában Islom Karimov üzbég elnök elhunyta alkalmából. Örültem a cikknek, hiszen egy 31 millió lakost számláló jelentős országról, Közép-Ázsia legnépesebb nemzetéről van szó, amelyre – a régió többi országával együtt – a hazai média gyér figyelmet fordít. Az elnöki temetés körülményeit szinte újságírói pontossággal leíró cikk azonban több lényegi vonatkozásban is vitára ingerelt Karimov politikai személyével és a tágabb közép-ázsiai helyzettel kapcsolatban.

Én is foglalkoztam a Karimov-jelenséggel a szeptember 6-ai Financial Timesban az államfő halála után írt hozzászólásomban, amelyben elsősorban Washington kettős erkölcsi mércéjű – a katonai együttműködést és az olajpolitikát mindenek fölé emelő – külpolitikáját hibáztattam azért, hogy a korábban – kirívóan diktatórikus brutalitása miatt – nemzetközi páriának számító Karimovot legitimálta, sőt szalonképessé tette az USA afganisztáni háborújához nyújtott logisztikai támogatása miatt (egy katonai repülőtér bérbeadása és szárazföldi szállítási útvonalak biztosítása). Erről a fontos vonatkozásról nem esett szó a cikkben. Pedig röviddel 9/11 után az amerikaiak által korábban levegőnek nézett Karimov már George W. Bush amerikai elnök vendége volt a Fehér Házban. Ezt Karimov maga is diplomáciája csimborasszójának tekintette. Egyik napról a másikra Amerika kulcsfontosságú szövetségesévé vált az iszlám radikalizmus elleni – ma már elhamarkodott túlreakciónak tekintett – amerikai keresztes háborúban. A térségben senki nem nyúlt le akkora stratégiai „helyzeti járadékot” – pénz­ügyileg és külpolitikailag – az afganisztáni háborúból, mint Karimov, pedig voltak komoly versenytársak (Kirgisztán, Tádzsikisztán) a környéken. A Fehér Házban folytatott találkozó után Taskent félmilliárd dollár értékű amerikai segélyt és hitelt kapott.

Ezt leszámítva Karimov alapvetően rossz, különösebb stratégiai vízió nélküli külpolitikus volt, akinek egyetlen szövetségest se sikerült találnia a nemzetközi porondon, de még a közeli közép-ázsiai sztyeppén sem. (Ehhez képest Kazahsztán úgynevezett „többvektoros”, a világ felé több irányban nyitó külpolitikai vonala szofisztikált stratégiának számított.) Amilyen ravaszul és a maga szűk hatalmi szempontjából sikeresen játszotta negyed évszázadon át Karimov az országán belüli bonyolult regionális klánpolitikát – kíméletlenül megtorolva a hatalma elleni törekvéseket (több sikertelen merénylet is volt ellene) –, annyira ügyetlenül viselkedett általában a nemzetközi szférában. Volt szovjet politikai belső játékosként és jól ismerve a Kreml stratégiai boszorkánykonyháját, tisztes távolságtartásra rendezkedett be Moszkvával szemben, amelynek egyébként a hatalomra jutását köszönhette, amikor 1989-ben – közvetlenül a Szovjetunió fölbomlása előtt – az üzbég Kommunista Párt vezetőjének nevezték ki.

Üzbegisztánnak minden lehetősége megvolt arra, hogy a geopolitikailag egyre fontosabbá váló Közép-Ázsia zászlóshajója legyen: messze a legnépesebb ország a régióban, földrajzilag központi fekvés (mindegyik közép-ázsiai országgal határos, de Oroszországgal nem), ásványi kincsekben való gazdagság, valamint a szomszédjai által is elismert és tisztelt kulturális és történelmi örökség. Számomra máig kifürkészhetetlen oknál fogva Karimov Üzbegisztánja igazából soha nem törekedett regionális középhatalommá válni. Ellenkezőleg: lakosságszámbeli és hagyományos kulturális fölényére támaszkodva a régió nacionalista „verekedős fiújának” a szerepét játszotta, akit a többiek emiatt maguk között megvetettek. Nem véletlen – és erre a nem elhanyagolható mozzanatra nem tér ki a cikk a temetési részletekkel kapcsolatban –, hogy se a kazah, se a kirgiz államfő nem vett részt Karimov temetésén, aminek félreérthetetlen szimbolikája van a közép-ázsiai politikai kultúrában.

Üzbegisztán – változó intenzitással – mindegyik szomszédjával szinte permanens konfliktusban volt az elmúlt évtizedekben, rendre sutba dobva az együttműködés írott és íratlan játékszabályait. Világbankosként, a bank jelentős kazah energiaprogramját vezetve gyakran személyesen is tapasztaltam ezt. Például a még a Szovjetunió által kialakított – az öntözővíz és a villanyáram országok közötti racionális megosztásán nyugvó – egyesített közép-ázsiai villamosenergia-rendszer jórészt Üzbegisztán voluntarista, egyoldalúan csak a saját nemzeti érdeket követő lépései miatt gyöngült meg annyira, hogy ma már a teljes szétesés veszélye fenyegeti. (Az elmúlt években Kazahsztán villamosenergia-rendszere többször is azért omlott össze átmenetileg, mert üzbég szomszédja – ahol rendszeres az áramhiány – a szerződésben rögzítettnél sokkal több energiát vételezett az egyébként normálisan működő, de Üzbegisztánnal és Kirgisztánnal szinkronban üzemelő kazah villamosenergia-hálózatból. Emiatt Asztana már többször is azzal fenyegetőzött, hogy kilép az egyesített rendszerből.) A gigantikus tádzsikisztáni (roguni) vízierőmű-építéssel kapcsolatban a cikk is utal a komoly regionális feszültségekre, amelyeket elsősorban Üzbegisztán dramatizált az öntözéses gyapotültetvényeit fenyegető vízellátás miatt. Valóban, ezzel kapcsolatban Karimov még a fegyveres konfliktus lehetőségét sem zárta ki Tádzsikisztánnal. De hát egy „verekedős fiú” ezt a nyelvet érti.

A cikk kitér Kazahsztánra is, Üzbegisztán legnagyobb szomszédjára, a regionális riválisra, amelynek az olajexportból fakadó látványos gazdasági sikereire Karimov roppantul féltékeny volt. A szerzőnek igaza van abban, hogy Üzbegisztán gazdasága előtt is „komoly lehetőségek állnak”. Ezzel összefüggésben azonban nem felel meg a tényeknek az, hogy az ország szénhidrogénvagyona „többszörösen meghaladja” a kazah készleteket. Valójában Üzbegisztán korántsem olyan gazdag, mint azt a szerző sugallja. A bizonyított szénhidrogénvagyon tekintetében egyszerűen nincs egy súlycsoportban Kazahsztánnal. A British Petroleum – a szénhidrogén-szakmában arany­sztenderdnek tekintett – adatai szerint (BP Statistical Review of World Energy) Kazahsztán kőolajkészletei az ötvenszeresét, földgázkészletei pedig a másfélszeresét teszik Üzbegisztánénak. A jelenlegi szénhidrogén-termelés és -export vonatkozásában a két országot nem lehet egy lapon említeni. Kazahsztán korábbi lendületes olajexportja miatt vált a volt Szovjetunió gazdaságilag legsikeresebb utódállamává, amelynek az egy főre jutó GDP-je ma már nagyobb, mint Oroszországé. A szerző jócskán túlértékeli Üzbegisztán gazdasági teljesítményét, amely – szemben a legutóbbi évekig sebesen robogó Kazahsztánnal – valójában csak döcögött Karimov alatt. Nem véletlenül alakult ki a korábban mélyszegény Kazahsztán javára már ötszörös fölény az egy főre eső GDP-ben. Ma Üzbegisztán lakóinak közel egyötöde még mindig az ENSZ által megállapított szegénységi küszöb (napi 1,25 dollár) alatt él.

Manapság Közép-Ázsiával kapcsolatban gyakran esik szó az iszlám radikalizmus potenciális destabilizáló, netán rezsimváltó szerepéről vagy éppen egy afganisztáni típusú kormányozhatatlanság esetleges kialakulásáról. A cikk is foglalkozik ezzel a „fenyegetéssel”, megemlítve, hogy az iszlám radikalizáció manapság már „a térség legszekulárisabb államát, Kazahsztánt rázza meg”. Túlzásnak tartom ezt a beállítást. A szerző a kelleténél többet olvas bele Kazahsztán egyik északi városában, Aktobéban a közelmúltban 19 ember életét követelő lövöldözésbe, amelyet a hatóságok elszigetelt „iszlám terrorizmusként” jellemeztek. Erről részletesebben írtam a Népszabadságban (Kazahsztán: olaj és demokrácia, július 12.), rámutatva, hogy az iszlám radikalizmusnak nincs megfelelően erős társadalmi bázisa az országban. A kazah muszlimok (és üzbég hívőtársaik) az iszlám mérsékeltebb szunnita szárnyához tartoznak. Az iszlám (annak fundamentalista változatáról nem is beszélve) egyszerűen nem eresztett mély gyökereket a kazah társadalomban, és nem döntő tényező az ország politikai életében, amelyre a nagyfokú vallási és nemzetiségi türelem jellemző. Véleményem szerint a többi közép-ázsiai ország politikai stabilitását sem a nemzeti szintre emelkedő iszlám radikalizmus fenyegeti, hanem két egyéb körülmény. Az egyik az a politikai űr, amelyet az olyan utódlási stratégia nélküli, keménykezű és „életfogytiglani” vezetők hagyhatnak maguk után, mint Karimov és Nurszultan Nazarbajev Kazahsztánban. A másik a nyersanyag- és olajárak tartósan alacsony szintje, ami gazdasági veszteglést okozva idővel alááshatja a társadalmi stabilitást, valamint az uralkodó elit és a tömegek közötti hallgatólagos társadalmi szerződést: a korlátozott demokrácia tűréséért cserében szépen emelkedő életszínvonalat. Tehát Közép-Ázsia vezető politikai osztályainak ma nem annyira az iszlám szélsőségektől, mint inkább az esetleges „színes forradalmaktól” kell jobban tartaniuk. Egy ilyen már volt a térségben 2005-ben: a kirgiz „tulipán forradalom”. Nagyon valószínű, hogy lesz még több is.  

(A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza)