A nyelv szépsége

VISSZHANG - LX. évfolyam, 37. szám, 2016. szeptember 16.

Kovács András Bálint írásában (Szép magyar nyelv, ÉS, 2016/35., szept. 2.) az a megállapítás ragadott meg legjobban, hogy „a nyelvhelyesség (...) esztétikai kérdés”. Pályakezdő nyelvészként tanulmányt írtam a nyelvi norma kérdéséről, nem olyan régen pedig témavezetője voltam egy a norma oktathatóságáról szóló doktori disszertációnak, de az esztétikai szempontot soha nem gondoltam relevánsnak ebben az összefüggésben.

Lehet-e osztályozni a nyelveket vagy egy nyelv különböző változatait szépség, tetszetősség szempontjából? A szép hangzás (eufónia) szempontjából igen. Annál kellemesebb hangzású egy nyelv, minél több benne a magánhangzó (tiszta zönge), ezek képzési helyük szempontjából minél változatosabbak, a mássalhangzók között minél több a zöngés (zönge és zörej) és minél kevesebb a zöngétlen (zörej). A változatos intonációs kontúrok szintén tetszenek a hallgatóknak. E szempontoknak legjobban a neolatin nyelvek felelnek meg, legkevésbé pedig a sok hátul képzett zöngétlen mássalhangzót és kevés magánhangzót tartalmazó kaukázusi nyelvek, például a csecsen.

Az, hogy az eufónia objektív kritériumainak megfelel vagy nem felel meg egy nyelv, nem befolyásolja kifogástalanul működését egy közösség kommunikációs eszközeként. Egészen más kérdés a szubjektív tetszés. Az embernek általában az ismerős, a meghitt dolgok tetszenek. Ez érvényes az anyanyelvre is, az ezzel való ismerkedés pedig már a születés előtt megkezdődik. A magzat a terhesség második felében hall, érzékeli környezete zajait, a körülötte lévők beszédét, elsősorban az édes­anyjáét. Mikor a baba megszületik, már ismerősnek érzi, sőt kedveli azt a nyelvet, amelyen hozzá beszélnek. Ezt kísérletekkel igazolták. Négynapos francia csecsemők gyorsabban cumiztak, mikor egy magnóról francia szöveget hallottak, mint amikor oroszt. Még akkor is megmaradt a vonzódásuk az anyanyelvi hangfelvétel iránt, amikor azt annyira torzították, hogy a magán- és mássalhangzók elmosódtak, csak a beszéd dallama maradt meg. Semmi kétségem, hogy a csecsen kisdedek épp annyira kedvesnek, meghittnek tartják gutturális mássalhangzókban gazdag anyanyelvüket, mint olasz vagy magyar kortársaik a magukét. A magyart egyébként a vele ismerkedő idegenek általában kellemes hangzásúnak találják.

Mindez az egy nyelven belüli változatok megítélésére is érvényes. Aki egy magas presztízsű, normatív nyelvváltozatot használó csoportban szocializálódott, csakugyan érezheti úgy, hogy az ettől eltérő alakok, pl. a suksükölő formák „bántják a fülét”. Vannak, akik azt mondják, félreértést is okozhatnak, hiszen a -t végű igék esetében a kijelentő módban használt nem normatív forma azonos a felszólító módú igealakkal. De ki gondolja azt, hogy a nem normatív „erre nem fussa a pénzem” mondatban valakit szaladásra buzdítanak? A szép hangzás kritériumának ez az alak egyébként jobban meg is felel, mint a két mássalhangzót tartalmazó „helyes” futja.

Az is előfordul persze, hogy valakinek nem tetszik a környezetében használt nyelvváltozat, egy másik, magas presztízsű vonzza annyira, hogy azt el is sajátítja. Ez történt egy luxuscikkeket forgalmazó áruház női alkalmazottaival, akiknek nyelvhasználatát William Labov vizsgálta a múlt század hatvanas évei­ben. Úgy beszéltek, úgy ejtették a nyelvi indikátorként kiválasztott r-et, akárcsak vevőik, a gazdagok és szépek. A nyelvhasználati alkalmazkodás példája Shaw Pygmalion című darabjának hősnője, az alacsony presztízsű londoni nyelvjárást, a cockneyt beszélő virágáruslány. A zenés változat My fair lady címen járta be a világot, ebből tudjuk, hogy az igényes angol nyelvváltozatot és az előkelő szokásokat elsajátító leány el is nyerte jutalmát: gazdag és előkelő kérője révén bekerült a kiváltságosok osztályába.

Az tetszik hát, ahogyan mi beszélünk, vagy ahogyan azok beszélnek, akik közé törekszünk. Nem esztétikáról van szó, hanem ízlésről. Így egyetértek Kovács András Bálinttal: „Az ízlés egy közösség értékhierarchiáját fejezi ki, és mint ilyen, a közösséghez tartozás indikátora.”

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
LXVIII. évfolyam, 11. szám, 2024. március 14.
Élet és Irodalom 2024