Illyés Naplójegyzeteiről

VISSZHANG - LX. évfolyam, 35. szám, 2016. szeptember 2.

Kétszer is méltatta Illyés Gyula először kiadott, l956–57-es naplójegyzeteit Kácsor Zsolt. Az első, figyelemfelkeltő Népszabadság-beli beharangozás után az ÉS-ben olvashattuk csalódott kritikáját. (Távcsővel a valóságot, 2016/32. aug. 12.) Magam is Kácsor Zsoltéhoz hasonló várakozással és némi előítélettel vettem kézbe az ígéretes címmel és némi történelmi késéssel kiadott kötetet (Atlantisz sorsára jutottunk, 2016.). Alapállásunk „csak” abban különbözött, hogy én – a cikkíróval ellentétben – nemcsak „kedvelem”, de nagyra is tartom Illyés költészetét, és belőle kihallom azt, amit a cikkíró szerint is „kellene”. A költő Naplójegyzeteitől – talán mert személyesen is találkoztunk – nem vártam politikai szenzációt, viszont úgy éreztem, fontos és izgalmas lehet közelebbről megismerni az irodalomtörténeti jelentőségű dokumentumot, Illyés portréjának mostanáig homályban maradt, elhanyagolhatatlanul fontos vonásait. És talán, rálátni az ötvenes évek elején írott és csak 56 elején megismert versének, az Egy mondat a zsarnokságrólnak a tartalmára, indíttatására. Emlékszem, először Tornai József lakásában, saját hangján – lemezről vagy szalagról –, lehalkítva hallgattuk a verset, később jelen lehettem az Irodalmi Ujság Gorkij fasori szerkesztőségében, amikor a költő már nem titkos üzenetként, hanem annak rendje-módja szerint, lapzártakor közlésre hozta be a november másodiki számba szánt kéziratot.

Talán ez a két élmény is belejátszik abba, hogy engem – és gondolom, még sokakat – meghökkentett, hogy Kácsor Zsoltot a naplómozai­kok összeállításakor nem a magyar irodalomnak ez a halhatatlan és mellesleg a forradalom alatt a körútra is kiplakatírozott remeke izgatja, hanem a költő történelmi napokban is végzett „hétköznapi” tevékenysége, az a gyakorlati és szervező munka, amivel Illlyés – ha alkata és természete így rendeli – akár a forradalom vezéralakjává is válhatott volna. Illyés azonban nyilvánvalóan nem a barikádharcos szerepére vágyott. Kartársaival és kortársaival, író barátokkal és politikusokkal is sokat tárgyalt, és a forradalom leverése után mindent elkövetett, hogy a letartóztatottakon segítsen. De a tettet, amely végre jólesően csörgedeztette a költőben a magyar vért, és a napló szerint büszkévé tette magyarságára, valójában nem ő hajtotta végre. Az ő fegyvere mindvégig a toll és a szó maradt.

A rapszodikus, sors diktálta krónika, irodalmi napló valódi érdeme és értéke az írásban megőrzött részletek hitelessége, amiben – véleményem szerint – jóval erőteljesebb a tárgyilagosságra való törekvés, mint a szerző szemére vetett önfényezés. Arra a forradalom ügyét szolgáló krónikásra, aki tárgyilagosan rögzíti például az első – november 8-i utcai fosztogatás tapasztalatát is, és aki felismeri, hogy az illetékesek körében nem mindig és nem feltétlenül reményosztás, gyakrabban karrierosztás zajlik, korántsem jellemző, hogy „távcsővel” szemlélné a valóságot. Ellenkezőleg, olyan közel megy hozzá, hogy saját írásának – a napló műfajából következő – esetlegességeit, hevenyészettségét is felismerte, sőt minősítette is.

„Ha regényeket akarnék írni, örülhetnék kikerekítő és színező képzeletemnek. Hisz a mégoly csapongó képzelet is csak a tapasztalás elemei­vel dolgozhat. Én azonban még regényfélét írva sem regényt akartam írni. A közvetlen valóságot akartam kezelni. Kezelni: ábrázolni és máris hatással lenni rá. Naplót írni: ez aztán a legközvetlenebb valóság ábrázolás.” (95.o.)

De még a nyíltan vállalt, becsülendő tárgyilagosságot is némileg motiválja a szerző nem igazán titkolt lelkiismeret-furdalása. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy afféle szellemi orgazdának érezné magát, aki más bátorságával, hősiességével kérkedik. Ellenkezőleg, a már nem fiatal költő úgy érzi, hogy a forradalomban helytálló ifjak helyette és a nevében cselekedtek (október 31.).

Október utolsó, november első napjaiban Illyés folyamatosan tárgyal, szerkeszt, szónokol, telefonál. Figyeli a dermedt város csendjét. Kezét és szemét rajta  tartja a közéletben összefutó drótokon, de konkrét – vagy éppen fegyveres – cselekvést számon kérni tőle legalább akkora melléfogás, mint krónikáját – Kácsor Zsolt kendőzetlen fogalmazása szerint – torznak és manipulatívnak nevezni. Nem vitatom, amivel a cikkíró indulatos kritikáját zárja, hogy aki az írók l956-os szerepére kíváncsi, annak elsősorban a téma szakértőjének, Standeisky Évának az idevágó könyvéből érdemes tájékozódnia. De a tanulmányban olvasható történelmi ismereteket több oldalról, több szólamban és síkon egészíti ki az újonnan kiadott Illyés-napló 26. hiteles korabeli függeléke.

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 42. szám, 2016. október 21.
LVIII. évfolyam, 34. szám, 2014. augusztus 22.
LVIII. évfolyam, 18. szám, 2014. április 30.
Élet és Irodalom 2024