Talpramagyar

VISSZHANG - LX. évfolyam, 27. szám, 2016. július 8.

Egy olyan elképzelés megvalósíthatóságának, mellyel szemben azt a követelményt támasztjuk, hogy képes legyen hosszabb távon beágyazódni egy társadalomba, és alkalmas arra, hogy egy élhetőbb és emberségesebb szerveződés alapjává váljon, esszenciális feltétele, hogy létezzen, alapvető kritériuma, hogy hiteles legyen, míg járulékos követelménye az, hogy népszerű legyen.

1. „A történelmet nem elég magyarázni, meg is kell változtatni” – summázza Aradi Emil (Nincs szembenézés, ÉS, 2016/16., ápr. 22.) írásom (Szembenézés?, ÉS, 2016/14., ápr. 8.) számára lecsapódó fő mondanivalóját.

S valóban, noha marxista áthallása kapcsán a világmegváltó idealista kimondatlanul is felkínált, nem túl hízelgő szerepébe nem kívánok belehelyezkedni, de idézett mondatáról lehámozva a ’70-es évek szemináriumainak nagyotmondó stílusát, valami ilyesmire gondoltam.

Aradi egy sokat látott fatalista bölcs barátságosan kioktató szerepében lép fel, aki ismeri a dörgést, tudja, hogy mennek itt a dolgok („a társadalmi mozgások nem így működnek. Arra haladnak, amerre szükségszerűen kell”), s a jelen eseményeinek menetébe való beavatkozás lehetőségein való gondolkozás letűnt idők csúfosan megbukott kísérleteire emlékezteti. Ennek megfelelően javasolja, „maradjunk csak az elemzésnél”, a Fidesz a „többség megelégedésére kormányoz”.

Rövid reflexiója önmagában érdektelen, leginkább azért fontos rea­gálni rá, mert szemléletét jellemzőnek tartom a balliberálisnak nevezett sajtó nagy részére. Jelen újság hasábjain is sorra jelennek meg a köz­élettel foglalkozó olyan írások, melyek megelégednek az elemzéssel, alig foglalkoznak az elemzéseikből eredő következtetések levonásával, a lehetséges kiutak felvázolásával, szem elől tévesztik a viták tétjét, elhárítják a felelősséget. A hazai közállapotok már elég súlyosak ahhoz, hogy az objektív-tudományos elemzői nézőpontot keveselljük, és felmerüljön a még meglévő értelmiség részéről a nagyobb felelősségvállalás igénye a cselekvési lehetőségek kidolgozását illetően.

Semmi garancia arra, hogy ezzel nagyobb hatással lehetnénk a történésekre, de még mindig több, mint a jelenlegi konfliktuskerülő, hárító-mentegető attitűd folytatása, mellyel esély sincs kimozdulni a mostani intellektuális és operatív nihilből. Legalább azt tegyük meg, amit megtehetünk.

2. Aradi szerint fölösleges olyan dolgokon törni a fejünket, amelyek úgysem valósulhatnak meg, mert a nép nem akarja.

Lehet úgy várni egy kedvezőbb történelmi helyzetre, hogy tudományosan elemezgetünk, s lehet úgy is, hogy emellett megvalósítható koncepciókat próbálunk alkotni.

Egy olyan elképzelés megvalósíthatóságának, mellyel szemben azt a követelményt támasztjuk, hogy képes legyen hosszabb távon beágyazódni egy társadalomba, és alkalmas arra, hogy egy élhetőbb és emberségesebb szerveződés alapjává váljon, esszenciális feltétele, hogy létezzen, alapvető kritériuma, hogy hiteles legyen, míg járulékos követelménye az, hogy népszerű legyen.

Nem látok okot arra, hogy általában véve bármikor is le kellene mondanunk az elemzéseinkből következő cselekvési lehetőségek számbavételéről, vagy a közhangulattal esetleg ellentétes megoldási javaslatunk kifejtésétől tartózkodnunk kellene.

3. Az Aradi írásából is áradó fatalista szemlélet szerint senki sem hihet már ép ésszel abban, hogy különösebb hatással lehetne a társadalmi folyamatokra.

Életünk mozzanatai, egy tágabb kontextusban, valóban determináltak, ok-okozati összefüggések végtelen hálózatának csak töredékét vagyunk képesek tudatosítani. Az, hogy magunkra úgy tekintünk, mint akik az eseményeket befolyásolhatják, morális döntés kérdése. Nem feltétlenül azért kell felelősséget vállalnunk tetteinkért, mert valóban felelősek lennénk, hanem azért, mert a felelősségvállalás illúziója nélkülözhetetlen összetevője minden működőképes emberi szerveződésnek. Az, hogy képesek vagyunk alakítani társadalmi folyamatokat, illúzió, de olyan illúzió, melyet felvállalni szükséges és becsületes tett, még akkor is, ha tudjuk, hogy tőlünk független nagyobb történelmi folyamatok támogatása kellhet ahhoz, hogy valós hatása legyen.

4. Korábban állítottam, hogy egy elképzelt hatalomváltás bekövetkezte esetén a legjobb megoldás volna bevezetni a 2010 előtti törvények javított változatát, mert egyszerűbb megoldásnak látom ezt, mint a fideszes törvények módosítgatását.

Jogos felvetése Aradinak, hogy miért javaslom olyan intézményrendszer újragondolását, amely annyira rossz volt, hogy lehetővé tette a demokrácia ellehetetlenítését.

Mondhatnám azt is, hogy annyira jó volt, hogy húsz évig ellenállt az egyre erősödő antidemokratikus nyomásnak.

Kérdéses az is, mennyire volt törvényes a 2010 utáni alkotmányozás. Hivatkoznék Vörös Imre volt alkotmánybíró több helyen is kifejtett véleményére (Államcsínytevők?, HVG, 2012. márc. 8.). Az Alkotmánybíróságnak és a különböző hatalmi ágak képviselőinek markánsabb kiállása az intézményrendszer védelmében jogilag védhető lett volna, ezen a téren is felvethető a személyek felelőssége.

Hogy kiállok a liberális demokrácia intézményrendszerének védelmében, nem jelenti azt, hogy tökéletesnek tartanám. Hiányosságainak és anomáliáinak a magyarországi rendszer megalkotói is tudatában voltak. Csak éppen nem látok jobbat. Ha bárki tud ilyenről, kérem, jelezze, s minden további nélkül revideálom álláspontomat.

5. Felmerülnek a magyar közéletben halovány javaslatok egy más jellegű rendszerre, gondolok itt a közvetlenebb demokrácia, a nagyobb civil kontroll, a globalizáció- és kapitalizmuskritika vagy a környezetvédelem kérdéseire. Ezek jogos kritikákat fogalmaznak meg, de nem állnak össze alternatív rendszerkoncepcióvá, és bizonyos mértékig beilleszthetők lennének a liberális demokrácia intézményi kereteibe. E téren még korántsem merítettük ki lehetőségeinket.

A legsúlyosabb felvetések a nyugati demokráciákkal szemben a velük szükségképpen együtt járó gazdasági berendezkedés, a kapitalizmus visszásságaira mutatnak rá. Sajnos nem tudunk jobbat, de a piac állami szabályozásának és az újraelosztás rendszerének területein bőven van még mozgástér olyan produktív módosításoknak, melyek a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenése felé hathatnának.

A liberális demokrácia javaslata meglehetősen konvencionális, de keretein belül kívánatosnak tartanék radikálisabb változtatásokat, gondolok például az alapjövedelem kérdésére vagy a növekedés dogmájának felülvizsgálatára.

A demokrácia mint a politikai berendezkedés racionális ideája nem lehet mentes az ismert klasszikus filozófiai paradoxonoktól. Létjogosultsága azon a tapasztalati tényen nyugszik, hogy működőképes, és bármely másik eddig kipróbált alternatívája súlyosabb anomáliákkal küzd. Törvényekkel nem lehet az élet összes területét szabályozni, a legjobb demokrácia is védtelen lehet a rosszindulat, a manipuláció, a nép rossz döntése ellen. Az emberek megválaszthatnak olyan személyt, aki felszámolja a demokráciát. Ezt törvényekkel csak megnehezíteni lehet. A társadalom önvédelmi képessége csak hosszabb tanulási folyamat eredményeképpen alakulhat ki, s a demokrácia mint kulturális-evolúciós konstrukció mindig is ki lesz téve az ősibb emberi ösztönök igazságára építő „erősek” támadásának, így folyamatosan védelemre szorul. (Itt szükséges megjegyeznem, hogy nem tekintem demokráciának a pusztán többségi elven alapuló ún. „választási demokráciákat”. A többségi elv önmagában, a liberális intézmények nélkül nem lehet alapja egy demokratikus berendezkedésnek.)

6. Arendszerváltás bukásának okait vizsgálva az intézményrendszer hiá­nyosságai helyett a működtető személyek és csoportok felelősségére helyeztem a hangsúlyt. Aradi ezt úgy értelmezi, hogy akkor csupán rendes emberekre lenne szükség egy jól működő rendszerhez, s ezen az alapon ez akár a királyság is lehetne. Hogy mégsem a királyságot (természetesen nem a mai nyugat-európai királyságokat értve ezen) javasolnám bevezetni, annak oka az, hogy elegendő történelmi tapasztalattal rendelkezünk ahhoz, hogy ne bízzunk az egyes ember jóságában, s mai ismereteink szerint a demokrácia az a rendszer, melyben intézményi szinten leginkább korlátozható az egyes emberek esetleges túlhatalma. (Bár mint a magyarországi példa mutatja, nem elég jó ehhez.)

7. Valódi szembenézés során differenciáltan kellene vizsgálni az egyes személyek és szervezetek felelősségét a rendszerváltás kudarcában, s ezt egyfajta társadalmi tanulási folyamat szempontjából tartom fontosnak.

Nem elsősorban büntetőjogi felelősségre vonásra gondolok (bár erre is szükség lenne), hanem azoknak a (forduló)pontoknak a kimutatására, ahol az egyes társadalmi szereplők vagy csoportok eltértek a demokrácia írott vagy íratlan (fő)szabályai­tól vagy morális alapvetéseitől. „Rendes ember” az, aki többé-kevésbé a demokrácia szabályai szerint beszélt és cselekedett, „hiba” az, ha tudatlanságból, gyávaságból vagy gyengeségből tértek ettől el, de valamiféle „jó szándék” joggal feltételezhető. Tudatos rombolás az, ha a demokratikus szándék sem feltételezhető.

Ezek elnagyolt, szubjektív kategóriák, mégis megfelelő vezérfonalnak gondolom őket ahhoz, hogy a közelmúlt eseményeit elemezzük, s az adekvát cselekvést nehezítő béklyóktól való megszabadulás felé tegyünk egy lépést.

8. Két példával szeretném szemléltetni fentebbi megközelítés fontosságát.

Számomra evidencia, hogy a demokratikus ellenzék szervezetei helyesen tennék, ha egységesen kivonulnának a parlamentből, s a létező normálisabb parlamenten kívüli pártokkal és civil szervezetekkel együtt egy legalább heti rendszerességgel ülésező, ellenzéki kerekasztalszerű fórumot hoznának létre. Alapítani kellene egy uniószerű ernyőszervezetet, mely a résztvevők laza szövetsége vezetőséggel és delegáltakkal, azzal a deklarált céllal, hogy hatalomra kerüljenek és 1-2 éves átmeneti időszak idejéig kormányozzanak, majd újra részeikre oszoljanak. Fel kellene állítani egy árnyékkormányt munkacsoportokkal, és meg kellene állapodniuk az alaprendszer főbb szabályairól, konkrét törvényjavaslatok létrehozásával. Meg kellene egyezniük elvi szinten néhány alapvető alrendszer (oktatás, egészségügy, energiapolitika) hosszú távú prioritásaiban, melyekkel kapcsolatban rögzítenék, hogy az átmeneti időszak után bármelyikük hatalomra kerülne, nem változtathatna ezen. Mindezekkel párhuzamosan tüntetéseken kellene követelniük a szabad és tisztességes választásokat. (Téved az, aki szerint a jelenlegi szabályok mellett a Fidesz választásokkal leváltható. A sokak által lesajnált „összefogás”-nak, a liberális demokráciához hasonlóan, nincs valós alternatívája.)

Az ellenzéki csoportosulások vezetőinek személyes ellentétei, szűklátókörűségük és egyéni sérelmeiken való felülemelkedési képességük hiánya a legfőbb akadálya annak, hogy a fentebb vázolt folyamatok elinduljanak. A múlttal való szembenézés az általam korábban vázolt szempontok szerint hozzájárulhatna a személyes ellentétek oldásához, melyek sokszor az egyes szereplők múltbéli cselekedeteinek téves megítélésén alapulnak.

Leegyszerűsítve, kivételeket megengedve, de alapvetően „hibázóknak” tekinthetjük főleg a rendszerváltás korai korszakához köthető MSZP–SZDSZ körüli személyeket, míg a Fidesz közegét inkább a bűnözők csoportjába sorolnám. Aki hibázik, arról joggal feltételezhetük a belátás képességét, így lehetséges tárgyalópartner. A Fidesszel sem tárgyalni, sem kompromisszumot kötni nem szabadna, hisz bőséges tapasztalattal rendelkezünk ahhoz, hogy megunjuk a palira vettek szerepét.

 Balgaság azzal az igénnyel fellépni, hogy például Schiffer András, a magyar zsákutcás alkat egyik jeles képviselője képes legyen megkülönböztetni a hibákat a bűnöktől. Mégsem tehetünk mást, mint segítünk neki, és minden ellenzéki szereplőn keményen számon kérjük az együttműködés és a párbeszéd hiányát.

9. Amásik példa arra, mit értenék olyan szembenézésen, mely a demokratikus tanulás irányába hatna, a korrupció kérdése s ennek sajtó általi kezelése.

Egyetlen párt sem indulhat ki abból, hogy ők jobbak, mint mások, hogy nem lesznek közöttük korrumpálhatók. Ha egy szervezetben egy személlyel kapcsolatban korrupció gyanúja merül fel, illetve bizonyosodik be, akkor a demokrácia szempontjából azt várhatjuk el, hogy egyrészt, az adott közösség elítélje tettét, ne pedig megvédje, másrészt indítsa el a meglévő jogi és etikai eljárásokat. Ezzel párhuzamosan vizsgálják felül a meglévő rendszerszintű szabályozást, hol lehetne javítani rajta azért, hogy ilyen eset kisebb valószínűséggel forduljon elő a jövőben. Ha ezeknek a feltételeknek megfelel egy szervezet, akkor demokratikusnak mondható.

A magyar sajtóban és közéletben a felmerült korrupciós ügyekben többnyire korruptnak bélyegezték az adott szervezetet anélkül, hogy a fentebbi szempontokra érdemben rákérdeztek volna. Az a hozzáállás vált általánossá, hogy ahol korrupt emberek felbukkannak, az a szervezet korrupt, az a rendszer rossz.

Ennek a megközelítésnek, hogy farkast kiáltottak ott, ahol nem feltétlenül volt, az lett a következménye, hogy nem maradt megfelelő jelzős szerkezet a mai viszonyok leírására és megkülönböztetésére, holott lényegileg és alapvetően különbözők. A sajtó jó része 2010 előtt ellőtte a puskaporát, így felelős abban, hogy az a hamis közvélekedés kialakuljon, hogy egyik kutya, másik eb, minden politikus lop. Ezzel közvetve felelős abban, hogy a Fidesz hatalmon maradhasson, hiszen előbbi általánosítás közkedveltségének és „bölcsességtartalmának” fenntartása leginkább a jelenlegi hatalom érdeke, mert így esély sincs a differenciált megközelítésre. Köznevetség tárgya bármely olyan (engedjük meg) képzeletbeli politikus, aki demokratának vallaná magát, pusztán azért, mert politikus. (A civil és szakmai mozgalmak bíztató kezdeményeire gyakorolt káros és zavarkeltő hatásáról most ne is beszéljünk).

10. Aradi osztja az előbbiekben vázolt, egységesen negatív vélekedést a rendszerváltás elitjére vonatkozóan, szerinte nincs szembenézés, mert nem léteztek tévedések vagy hibák, amelyek javíthatók vagy korrigálhatók lennének. A rendszerváltó elit tudatosan élt vissza helyzetével, és használta ki a lehetőségeket, s az ő szempontjából minden a legnagyobb rendben ment.

Nem osztom, sőt károsnak és félrevezetőnek tartom ezt az általános vélekedést. Mindannyian tudnánk mondani olyan személyeket, akikről joggal feltételezhető, hogy nem a közpénzből való gazdagodást tartották szem előtt.

Nagyon nagy okosság manapság bármely korrektnek látszó vagy közérdeket szem előtt tartó szándék vagy magatartás mögött kimutatni az anyagi érdeket, vagy bárkivel kapcsolatban, aki a hitelesség gyanújába keveredne, rávilágítani az őt mozgató érdekcsoportokra.

Mindenki képes legalább magára úgy tekinteni, mint aki nem lopna-csalna-hazudna, ha hatalomra kerülne, noha a „közemberek” is ugyanúgy ügyeskednek a maguk lehetőségei szerint, mint a nagy húsosfazék körül ülők. A demokrata nem azért „rendes ember”, mert eredendően jobb ember lenne bárki másnál, hanem azért, mert tudja magáról, hogy gyarló, s ezért mintegy önvédelemből is, olyan általános szabályokat akar, melyek mindenki számára a közpolitika kontextusában megnehezítik a direkt magánérdek érvényesítését. Senki sem láthatja előre, miként cselekedne, ha nagy pénzek közelébe kerülne. Az viszont mindenkin számon kérhető, hogy a szabályozást olyan irányba alakítsa, mely minél inkább megnehezít a közpénzek kiszervezését.

A demokratikus tanulási folyamat nulladik feltétele annak kimondása, hogy ami 2010 óta van, az nem demokrácia (bárminek is nevezzük amúgy), és az intézményesített párbeszéd megindítása a magukat demokratáknak vallók között. Ezzel párhuzamosan a tüntetés, sztrájk és polgári engedetlenség eszközeinek alkalmazása szükséges. Annak belátása is nélkülözhetetlen lenne, hogy a Fidesz jelenlegi vezetőinek aktív politikai szerepvállalásával (ellenzékként sem) nem képzelhető el Magyarország demokratikus megújulása.

Kevés az esély a kedvező változásra, nagyobb a valószínűsége egy valamikor bekövetkező sokkszerű tanulásnak, azonban míg az EU finanszírozza a jelenlegi hatalmat, addig ez sem várható.

Mindenkinek magának kell eldöntenie, mit tett eddig, s tehetne-e még valamit.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 8. szám, 2020. február 21.
LXIII. évfolyam, 11. szám, 2019. március 14.
LX. évfolyam, 14. szám, 2016. április 8.
Élet és Irodalom 2020