Nagy-Britannia Gorbacsovja?

Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy Cameron nem a népszavazás megtartásával hibázott. Elvileg az jó lépés volt. Egy jól működő demokráciában nem lehet egy vezetőt elítélni azért, mert olyan nemzeti (és nemzetközi) horderejű kérdésben, mint az EU-hoz való tartozás, arra kéri a népét, hogy mondjon véleményt és döntsön.

1973-ban Nagy-Britannia nem az Európai Unióhoz (EU), hanem az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK) csatlakozott, amelyet akkor igen kifejezően Közös Piacnak is hívtak. Előtte népszavazás keretében megkérdezték a brit népet arról, akar-e az EGK-hoz csatlakozni, különösen azután, hogy Charles de Gaulle francia elnök korábban kétszer is becsapta előttük az ajtót. A szavazók jelentős többsége (67 százaléka) igent mondott. Negyvenhárom évvel később, 2016. június 23‑á n ismét az urnához hívták a sziget népét, hogy döntsön: maradjon Britannia az EU-ban, vagy távozzon? Ismeretes, hogy a szavazók többsége (52 százaléka) a Brexit, az unióból való kilépés mellett döntött, amely váratlanságával és potenciális következményeivel politikai és gazdasági földrengést váltott ki Európában, és kisebb-nagyobb utórengéseket a világ többi táján.

A londoni és külföldi elemzések – különösen a liberális oldalon – a Brexitért szinte egyöntetűen David Cameron brit miniszterelnököt, a Konzervatív Párt vezetőjét hibáztatják, aki a választás után be is jelentette lemondását a kormányfői posztról. „Ez szomorú nap volt számomra. Bedobtam magam fejben, szívvel-lélekkel, és nem értem el a célomat, az EU-n belül maradást” – mondta Cameron, akit a hazai és a külföldi média válogatott jelzőkkel hol „őrültnek”, hol „lúzernek” bélyegzett meg. Az ABC spanyol lap jól tükrözi a tipikus nyugat-európai véleményt: „Európa drágán megfizet Cameron meggondolatlanságáért, mert vagy nem volt tisztában a britek érzéseivel – amelyeket egyébként éveken át saját pártja táplált –, vagy nem ismerte saját korlátait a kihívásokkal szemben.”

Cameron, a politikai amatőr megkérdezte a népet. A legfőbb vád ellene az, hogy „szükségtelenül” vagy „felelőtlenül” írta ki a referendumot, engedte, hogy a populista jobboldal „csőbe húzza” a briteket, nem számolva valamennyi lehetséges következménnyel, közte az ország fölbomlásával, Skócia és Észak-Írország függetlenedésével, az Egyesült Királyságból való kilépésével. Mindkét ország vaskosan a Brexit ellen szavazott, és jelezték, hogy a jövőjüket az EU-n belül képzelik el. Cameron még a nyertes 2015. májusi általános választások előtt ígéretet tett arra – nem kis mértékben taktikai fogásból –, hogy a pártját és az egész országot mélyen megosztó EU-tagság ügyében népszavazást fog tartani, azt remélve, hogy az egyszer és mindenkorra eldönti a kérdést az általa preferált maradás javára.

Még kardinális nemzeti kérdésekben is a politikai vezetők olykor rákényszerülnek a nagyfokú kockáztatásra. Negyedszázaddal ezelőtt, 1991. márciusban Mihail Gorbacsov történelmi népszavazást rendelt el a szétesés felé tartó, egzisztenciális és identitásválságban szenvedő Szovjetunió jövőjéről, remélve, hogy – új szövetségi elvekre alapozva – az majd megmenti az országot a fölbomlástól. Nagyon elszámította magát: fél tucat tagköztársaság megtagadta még a népszavazásban való részvételt is, és ezzel elindult a Szovjetunió szétesése. Tíz hónappal később már nem volt Szovjetunió. Vlagyimir Putyin orosz elnök ezt a huszadik század „legnagyobb geopolitikai tragédiájának” tartja, amelyen máig sem tudta túltenni magát.

Ekkora baklövést csinált Cameron is a Brexit-referendummal? Nem volt tisztában az egzisztenciális rizikóval? Ő lesz Britannia Gorbacsovja? Nagy-Britanniából Kis-Anglia? Nehéz kérdések. Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy Cameron nem a népszavazás megtartásával hibázott. Elvileg az jó lépés volt. Egy jól működő demokráciában nem lehet egy vezetőt elítélni azért, mert olyan nemzeti (és nemzetközi) horderejű kérdésben, mint az EU-hoz való tartozás, arra kéri a népét, hogy mondjon véleményt és döntsön. Így volt ez 1973-ban is az EGK-hoz való csatlakozáskor. Az elmúlt négy évtizedben azonban ez a regionális közösség a felismerhetetlenségig átalakult. A kis taglétszámú, gazdasági kérdésekre összpontosító közös piacból egy a gazdasági, monetáris, fiskális és politikai unió felé sebesen haladó kolosszussá vált, amelyet mindinkább egy nemzetek fölötti „szuperkormány”, az Európai Bizottság (EB) dirigál. Nemcsak Nagy-Britanniában, hanem az EU legtöbb országában az utca embere úgy érzi, hogy ez a kormány nem az ő érdekeit képviseli. Brüsszel – sok saját támogatója szerint is – „arrogáns” lett, és eltávolodott az emberektől. Ha még maga Jean-Claude Juncker, az EB elnöke is beismeri (jóval a mostani referendum előtt), hogy „az EU egy minden lében kanál jellegű intézménnyé vált az uniós polgárok életében”, akkor nem kicsi a baj az EU reklámarcával. A polgárok azt is látják, hogy különösen az utóbbi években az EB – a The Economist szavai­val – jószerivel egy folyamatos „válságmenedzselő fórummá” vált, miközben a fontos döntések egyre inkább Berlinbe, az unió de facto központjába helyeződnek át.

A Brüsszel iránti ellenérzés és távolságtartás mindig is jóval erősebb volt a szigetországban, mint az EU többi részében. Az EU-gazdaság utóbbi évtizedbeli stagnálása, újabb szegény országokkal való bővítése és az átláthatatlan brüsszeli bürokrácia túlközpontosítása a negatív érzéseket csak tovább hergelte. Ám a legdrámaibb hangulatváltozást – ahogy ezt Cameron maga is állítja – az elszabadulni látszó bevándorlás idézte elő. Az EU-ról alkotott negatív hozzáállásába a brit közvélemény már „beárazta” a közeljövőben várhatóan beinduló török bevándorlási cunamit is. A referendum előtt a brit közvélemény közel kétharmadának volt rossz a véleménye az EU-ról. Az emberek többsége úgy látja, hogy kicsúszik a lábuk alól a saját országuk. Az EU-ból való kiábrándulás a brit közbeszéd alaptémája lett, miközben a kilépést célzó szervezett politikai nyomás egyre izmosodott.

Ilyen politikai háttérrel az egzisztenciális dilemma rangjára emelkedett Brexitről való népszavazás kiírása Cameron részéről nem vakmerő, hanem inkább tiszteletre méltó, demokratikus lépés volt. Nem tekinthető komolynak az a gyakran elhangzó ellenvélemény, hogy a választók java része „tájékozatlanul” voksolt, mivel a „szakértőkön” kívül csak keveseknek van fogalmuk az EU-tagság költség–haszon mérlegéről. Több mint negyvenéves uniós tagság után ez az érv még kevésbé helytálló, mint az 1973-as csatlakozási voksolásnál, amikor a választók csupán kampányígéretekből és „felvilágosító” irodalomból tájékozódhattak. A Brexit választási statisztikáinak markáns földrajzi szóródása azt mutatja, hogy a szavazók nagyon is tudatában voltak, mekkora a tét, és ismerték saját személyes érdeküket. Amíg az európai integráció fő haszonélvezőjének számító londoniak kiugróan a maradásra szavaztak, addig a hátországokban magukat gazdasági vesztesnek érző munkástömegek nagyrészt a kiválásra voksoltak. Az utóbbiak esetleg összekeverték az EU-t a tágabb léptékű globalizációnak az állásbiztonságra és munkabérekre gyakorolt negatív hatásával? Lehetséges, legalábbis részben. 

Cameront amiatt is sokan bírálattal illették, hogy nem állított az egyszerű választói többségnél (50 százalék plusz egy szavazat) szigorúbb korlátot (például minősített kétharmadot) a kilépés ellen. Hogy tehette volna ezt, amikor az EGK-hoz való csatlakozáshoz is csupán egyszerű többségre volt szükség?

Ha komolyan hibázott valamiben Cameron – mint annak idején Gorbacsov –, az az elbizakodottság és a kilépéssel járó bajokkal való „szakértői” ijesztgetés volt. A kilépéspártiak, jól szervezett és karizmatikus jobboldali populisták – Boris Johnson volt londoni polgármester és Nigel Fa­rage, a Függetlenségi Párt vezetője – által irányított kampánnyal szemben a maradásra buzdító tábor nem volt egy súlycsoportban. „A Brexit nem a demokrácia győzelme, hanem a demagógiáé” – állítja némileg elfogultan Bernard-Henri Lévy francia filozófus és közíró. Kétségtelen, hogy 2015 kao­tikus, összeurópai migránscunamija, a calais‑i „menekültdzsungel”, valamint a párizsi és brüsszeli terrorcselekmények a bevándorlást – amivel kapcsolatban a fejekben összemosódott az uniós munkaerőmozgás és az ellenőrizetlen külső migránshullám – tökéletes bűnbakká tette a jobboldali populizmus számára, amely ráadásul sikeresen úgy tett, mintha lenne megoldása Európa számos problémájára, közte a bevándorlásra. Angela Merkel német kancellár – meggondolatlan menekültpolitikájával, az EU-ra rákényszerített kötelező menekültkvótáival és a referendum előtti különtárgyalásokon Cameronnal szemben tanúsított kemény­vo­na­lasságával – akaratlanul is hozzájárult a kiváláspártiak győzelméhez. Az is lehet – soha nem tudjuk meg –, hogy ő döntötte el a kimenetelt. Végtére is az összes választó kevesebb mint négy százaléka biztosította be a Brexitet.  

Komoly hiba volt továbbá, hogy Cameronék nem törekedtek a rendkívül erősen maradáspárti fiatalabb korosztályok maximális választási mobilizálására, részvételük emiatt kiábrándítóan alacsony volt. Pedig a közvélemény-kutatások jól jelezték, hogy Londontól és a fiatalságtól távolodva egyenes arányban nő a távozni akarók aránya. Így most – paradox módon – nagyjából azok a generációk szavazták ki Britanniát az unióból, amelyek 1973-ban beszavazták abba. Az is világos, hogy a Cameron által a referendum előtt az EU-tagság fenntartására kialkudott uniós különmegállapodás – a Nagy-Britanniában dolgozó uniós munkavállalók szociális jogainak megnyirbálása a betelepülők számának korlátozása nélkül – kevés volt a brit szavazóknak, akik az ország határai fölötti szuverenitás visszaszerzését és az erősen felfutó bevándorlás visszaszorítását kívánták. Tavaly – közel félmilliós szinten – az összes bevándorló száma csúcsot döntött.

A maga idejében Mihail Gorbacsov nagyot hazardírozott, elbukott, mégis történelmi személyiséggé vált. Úgy, hogy minden beteljesült, amit nem akart, és amiért sokan máig is annyira csodálják őt Oroszországon kívül. Megszűnt a Szovjetunió, az SZKP, a tervgazdaság, a KGST, a Varsói Szerződés. A hatalmas szovjet birodalomból maradt egy kisebb orosz utódállam, autokratikus politikai rendszer, mértéktelen korrupció, oligarchikus kapitalizmus, alulteljesítő gazdaság és erősen behatárolt világpolitikai szerep. Ma azonban senkinek sem jutna eszébe, hogy ezért az örökségért Gorbacsovot hibáztassa. 

A Brexittel David Cameron is mindent egy lapra tett fel, és vesztett. A referendum kétségtelenül a jelenkori Európa egyik legmesszemenőbb következményekkel járó politikai eseménye volt. Kíméletlen vagy – mint Gorbacsov esetében – kegyes lesz Cameronhoz a történelem? Dominóhatást indíthat el a Brexit, fölbomlasztva az EU-t, sőt járulékos veszteségként Britanniát is? Lovat ad a populista, nacio­nalista és euroszkeptikus politikai erők alá? Hangos ébresztő lesz, rákényszerítve Brüsszelt és a bent maradókat, hogy újragondolják kapcsolataikat, az állampolgárokat meghallgató és bürokráciamentes szövetség érdekében? Vagy fordítva – ahogy erre utaló német–francia szándékok a Brexit után máris kiszivárogtak – az euroföderalisták annál erőszakosabban megpróbálják keresztülvinni a víziójukat az EU államok fölötti szuperhatalommá alakítására, az Európai Egyesült Államok létrehozására?

Annak idején Gorbacsovnál se lehetett tudni, hogy „mi lesz ebből”. A Brexitnél se lehet tudni. Egy azonban biztos: a Brexit után már nincs „business as usual,” az üzlet nem folytatódhat zavartalanul.

(A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza)