Hamis pontosítások

Fekete György Bokros Lajosnak adott válaszában (Pontosítok, ÉS, 2016/24., jún. 17.) közismerten revizionista történészekre hivatkozva próbálja meg tisztára mosni a Szovjetunió történelmét. A Molotov–Ribbentropp-paktumot velük egyetértésben menti fel azzal, hogy az egy évvel korábbi müncheni egyezmény ugyan ilyen paktum volt. Azt pedig, hogy a hitleri és a szovjet hatalom 14 millió embert gyilkolt meg, „fanatikusan antikommunista” állításnak minősíti, mintha az áldozatok száma csak a hitleri rendszer számláján lett volna több milliós nagyságrendű.

Eredeti cikkét is a Rákosi-korszakból ismerős marxista-leninista ideológiai közhelyek szövik át, erre tesz rá válaszában még egy lapáttal. Eszerint a fasizmus a kapitalizmus megmentése érdekében jött létre (tanultuk: „az imperializmus legfelsőbb foka”). Nyilván a mai fasisztoid mozgalmaknak is ez a céljuk. Fekete különösen decens stiláris tornamutatványa, hogy „a történelem akadályai az államszocializmust engedték meg”. Tehát a „marxi kommunizmus” sikertelenségének se azok voltak az okozói, akik ezt akarták. Ilyen alapon akár a fasizmus veresége is a „történelem akadályainak” tulajdonítható. (Ügyesen kimarad Fekete érveléséből, hogy nem pusztán a „marxi”, hanem a marxista-leninista kommunizmus megvalósításának kísérletéről volt szó!)

De abban mélységes mélyen igaza van a szerzőnek, hogy a hitleri és sztálini rendszer lényegesen különböztek ideológiájuk, társadalomszerkezetük és tulajdonviszonyaik dolgában. Ettől azonban még mindkettő gyilkos önkényuralom. Lévén, hogy a mindenkori szélsőjobboldaliság a felvilágosodást próbálja meg nem történtté tenni, hogy lényegében az őserdőbe vezesse vissza a társadalmat. A szélsőbaloldaliság ezzel szemben a kizsákmányolásmentes, kapitalizmus nélküli, megváltott kommunista világot tűzi ki célul. De mert egyik cél se akar magától megvalósulni, a vezér, az erő, az állam megszállása és a kirekesztés eszközeivel mindegyik erőszakot alkalmaz. A fasisztoid rendszerek klasszikus formája, a hitleri a zsidók, mai magyar változatuk meg a „nem a mieink” ellen. A bolsevisztikus rendszerek meg mindenki ellen, aki burzsoának minősíthető (a tisztogatások kommunista áldozatairól nem beszélve).

A két, eszmetörténetileg különböző, megvalósulásában eddig mindig borzalmas politikai törekvés oka tényleg a kapitalizmus és a tőle elválaszthatatlan polgári demokrácia. De nem úgy, ahogy álcázott bolsevisták gondolják, miszerint a kapitalizmust (minden baj okozóját) védelmező fasizmusnak csak a marxista–leninista bolsevizmus állhatja az útját. Teljesen más alapon ugyan mind a fasisztoid, mind a bolsevisztikus mozgalmak a demokrácia elleni lázadások. Az eszmeileg a felvilágosodáson, gazdaságilag a kapitalizmuson alapuló demokrácia ugyanis Churchill bonmot-jával „a legrosszabb rendszer, csak éppen nem találtak ki nála jobbat”. És rendkívül stabilnak bizonyult, mert politikailag a bal- és jobboldal, illetve a liberalizmus és konzervativizmus állandó vetélkedésének köszönhetően folytonosan javítani volt képes önmagán.

A fasizmusnak és a bolsevizmusnak igazi ellenfele és akadálya maga a demokrácia. Amikor csak aközött lehetett választani, hogy az euroatlanti demokraták kivel szövetkezzenek: a bolsevistákkal a fasiszták ellen vagy fordítva, akkor nem minden vajúdás nélkül végül felismerték, hogy csak az első változat az elfogadható, éppen mert az eszmetörténeti alap, a felvilágosodás közös, noha a bosevisztikus mozgalmak elkerülhetetlenül pervertálják ezt a közös alapot. De a kommunista igézettől vezérelt átmeneti szövetségesek – mozgalmárok és íróasztali tettestársaik – nem szűnnek meg halálos veszélyt jelenteni a demokráciára. Csak másképp, mint a fasiszták és utódaik.

Ezért aztán egy demokrata nem is tehet mást, mint hogy antikommunista és antifasiszta legyen.