Budai várjátékok

VISSZHANG - LX. évfolyam, 22. szám, 2016. június 3.

A Várpalota újhistorizáló rekonstrukciója kormányzati megágyazásának első áldozata a Magyar Nemzeti Galéria lett, amelyet egyszerűen becsatoltak a Szépművészeti Múzeum alá. A káros következmények egy része már költözés nélkül is világosan érzékelhető: bár jó tárlatok ma is születnek az intézményben, de a tudományt előrevivő és a nemzettudat szempontjából is fontos, módszertanilag innovatív kiállítások létrehozásának a szakembergárda sokoldalúsága jelentős mérvű csorbulása következtében ma már semmi esélye sincs.

 „Csak akkor, ha a régi művek

átépítésében a stílszenvedélyekkel fölhagyunk, fogunk a későbbi

történet ítélőszéke előtt megállani. A hamisítókat azonban, bármi

becsületes is a szándékuk, a jövő gyűlölete fogja elérni.”

Báró Forster Gyula1

 

„Visszafoglaljuk a Várat” – jelentette be Orbán Viktor miniszterelnök a Nemzeti Hauszmann Terv haditanácsként jellemzett társadalmi testületének első ülésén.2 A Budai Vár történetét az el- és visszafoglalások ritmizálják. A Várhegyen felépült települést, erődítésrendszert, uralkodói rezidenciát már életre is egy országos kataklizmát, a tatárjárást (1241/42) követő királyi program hívta. Közel nyolcszáz éves története során elfoglalták a törökök (1529, 1541), visszafoglalta a Habsburgok vezette Szent Liga (1686), sikeres ostrommal vették be a szabadságharc hazafias erői (1849), megszállták a németek (1944) és felszabadították a szovjet Vörös Hadsereg egységei (1945). A legtöbb hadi cselekmény óriási pusztulással járt, és a bekövetkező újjáépítés sosem a korábbi keretek és formák között, hanem mindig kortárs módon ment végbe. Ahogy azt a Hauszmann Terv koncepciója is megállapította: „A budai Vár több száz éves történelme, huszonnégy ostroma során többször szinte teljesen megsemmisült, de a romokból minden alkalommal meg tudott újulni, még ha nem is a régi formájában, hanem mindig a kor követelményeinek, elvárásainak és adottságai­nak megfelelően.”3

A mostani „visszafoglalás” is óriá­si intézményi és anyagi pusztulással, kitelepítéssel és kiterjedt bontással járna, egyedülálló módon azonban nem a korszerűsítés jegyében, hanem egy anakronisztikus múltat álmodás keretei között: „A rekonstrukciónak [...] hitelesnek kell lennie, szemben azzal, ahogy a hatvanas-hetvenes években átépítették, meghamisították a Palotát.”4 Acél ugyanis a Várpalota 1890 és 1905 között megvalósult hauszmanni állapotának helyreállítása: „a palota több helyen külső határoló falaiban sem azonos az eredetivel, ezért a Hauszmann-féle állapot helyreállítása során elsősorban a térstruktúrát és a tartószerkezeteket kell rekonstruálni, ezt követheti a díszítés rekonstrukciója. [...] Meghatározhatók azok a peremfeltételek, amelyek teljesülése minimálisan szükséges a királyi palota egykori reprezentatív tereinek és az épületegyüttes eredetivel egyező külső megjelenésének helyreállításához.”5 Anyomtatott és elektronikus sajtót bejáró számítógépes látványtervek egy olyan jövőt vázolnak, amelynek megvalósításához a Mátyás-kutat hordozó homlokzatszakasz és a nádori kripta kivételével a kupolával koronázott teljes C épület külső és belső bontására lenne szükség, az együttes egészét átfogó látványtervekre „elegánsan” feldobott eredeti tetőformák kialakítása pedig megvalósíthatatlan a többi szárny homlokzati falainak nagymérvű áthelyezése, a megszüntetett rizalitok újraépítése nélkül. Már a Szent István-terem legelső lépésként bejelentett rekonstrukciója is a Budapesti Történeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár közötti összekötő szárny déli homlokzatának lebontását és újjáépítését jelenti. A terem ugyanis eredeti helyén csak akkor állítható vissza, ha az E épület barokk ablakrendszerének itteni öttengelyes imitációja helyére visszaépítik a hauszmanni háromtengelyes architektúrát, és a belsőben is vasbeton tartópilléreket helyeznek át. Messze nem arról van tehát szó, hogy csupán „egy 1:1 léptékű makett” valósulna meg, egy „múzeumi kiállítási objektum” – ahogy egyébként az sem igaz, hogy „egyetlen enteriőrről” van szó.6 A tervek a közel kétszáz méter hosszú, ma egy négyzetcentiméterében sem létező egykori díszteremsor visszaállítását ígérik. A Palota hauszmanni megkettőzése tizenöt évig tartott, a teljes együttes megszakítással is terhelt helyreállítása 1949 és 1985 között mintegy harminc évet vett igénybe, és mindkettő igencsak megterhelte az államháztartást. Most a fentebb említett „peremfeltételek” nem a kormányzati kommunikációban feldobott kétszázmilliárd forintot, sokkal inkább ezermilliárdos nagyságrendet jelentenének, és nem az L. Simon László prognosztizálta tízéves kivitelezést, de még csak nem is a Lázár János becsülte húszéves periódust vetítik elénk. Az 1900 körüli építkezés egy magát középhatalomnak képzelő, húszmilliós ország teljes egészében improduktív elitberuházása volt, a helyreállítás nemzeti kulturális intézmények hosszú távú elhelyezését, a Palota széles körű látogathatóságát tette lehetővé, a mostani tervek egy immár alig tízmilliós kis ország ismét improduktív, értelmetlen presztízsberuházását körvonalazzák.

Egy 1946-ban összeállított kimutatás szerint a Palota építészeti állaga és immobil berendezése a II. világháború következtében közel 56 százalékban pusztult el. A károkozásból az együttest 1944. október 16-án elfoglaló német csapatok az ostromig 1százalékkal, maga az ostrom 88 százalékkal, a felszabadulás utáni gyújtogatások, fosztogatások 11 százalékkal részesültek. Az építészeti károkhoz azok mintegy kétharmadát kitevő értékben járult még a mobil belső berendezések szinte teljes pusztulása, elszállítása, elrablása – kezdve a nyilasoktól a németeken át az ostrom rombolásáig és a maradék eltulajdonításáig. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Várpalota pusztulását alapvetően az 1920 és 1944 közötti magyar politika hibás stratégiai, majd a végén rossz taktikai döntései okozták – az együttes hatvanas–hetvenes évekbeli átépítései, „meghamisításai” a műemléki érték maximum 40százalékát érinthették, hiszen a többi addigra már nem létezett.

*

A Palota nem tartozott az 1945 előtt országosan műemléki védelem alá helyezett mindössze 48 épülethez,7 csak 1949‑ben lett műemlék a várfalak rendszere, illetve a Szent György téri palotaegyüttes. Az utóbbi azzal a kitétellel, hogy csak a déli rész régi, az is erősen átépítve – a Műemlékek Országos Bizottsága 1945-ben még csupán a Mária Terézia-féle, jóval kisebb barokk palotát tartotta helyreállításra érdemesnek. Ez azt a nézetet tükrözte, hogy a hauszmanni bővítmény, illetve a barokk részek historizáló átépítése műemléki szempontból csekély értékű. A neoreneszánsz és a neobarokk historizmus még később sem volt elég távoli ahhoz, hogy a modernizmusba éppen csak belekóstoló, majd a szocreált leginkább klasszicizmusként vállalni hajlandó (a Sándor-palota meg is maradt!), ebből pedig ismét a modernizmus jegyében kimenekülő magyar szakmai közvélemény az erősen károsodott Palotára a műemléki helyreállítások szabályait alkalmazza. Az együttest ideológiai szempontból értéktelennek tartó politika mellett ugyanis az építészek döntő többsége és a műemlékvédelem prominensei sem értékelték annak stílusát, díszítését, divatjamúlt pompáját. Igencsak hasonló a mai helyzet, ha az értékelés most nem is a teljesen szétvert műemlékvédelem képviselőinek véleményét tükrözi: ugyancsak alig fél évszázaddal a megvalósítását követően a Palota 1960–1985 közötti helyreállításának, berendezésének értékeit a jelenlegi kormányzat megkérdőjelezi, hogy annak revíziójával visszanyúljon az előző századfordulóhoz.

A Palota „lecsendesített” homlokzatokkal megvalósított, háború utáni külső helyreállítása megfelelt annak a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által még 1945 őszén megfogalmazott, az egész Várnegyedre érvényes elvnek, miszerint szükséges a lakónegyedhez képest túlzott méretű épületek „áthangolása”. Ennek jegyében nem állították helyre a volt pénzügyminisztériumi palota Szentháromság téri, a Mátyás-templommal vetélkedő főhomlokzatának romos harmadik emeletét, pöffeszkedő tornyait, túlméretezett rizalitját, bontották le az Országos Levéltár sérült tornyát.

Ugyanekkor fogalmazódott meg az is, hogy az elpusztult házak pótlására ne szülessenek az eredeti stílusnak megfelelő utánérzések – az eredmény egész sor korszerű, kvalitásos foghíjbeépítés lett a Várnegyedben. Ennek egyik kései, építészettörténetileg értékes emléke az Országos Levéltár melletti, arányaival a környezetébe jól illeszkedő üveg–vasbeton épület, amelynek most lebontását tervezik – a Hauszmann-testületen belüli szakmai vitáktól várva annak kimondását, hogy „a budai Várban ne szülessenek olyan elkeserítő mai megoldások, mint amilyen például [...] a levéltár melletti elektromos teherelosztó”.8

Modernista szemlélet érvényesült a palotahelyreállítás belsőépítészeti tervezése során is. Ez alapvetően igaz volt a formákra, de nem jelentette az anyaghasználat méltatlan redukcióját. Teljesen eltűntek ugyan az aranyozott „stukkócirádák”, de a Budapesti Történeti Múzeum előcsarnokának mennyezetére látványos stukkódomborművet helyeztek. A Hauszmann-féle palota tucatnyi drága kőanyaga nyomtalanul kikerült ugyan a terekből, de – a különböző kulturális intézményekben eltérő arányban elegyítve – azokhoz hasonlóan kiterjedt mértékben építették be a lépcsők, padlók, falfelületek burkolataként a vörös és a fehér márványt. A kapuk és a kiállítási terek közötti átjárók részben vagy egészben bronz anyagúak. A hangsúlyosabb szintek és helyiségek ajtói, falburkolatai minőségi, ma is kitűnő állapotú, szépen patinázódó, drága fafajtákból készültek.

Ahhoz, hogy mindezt el lehessen pusztítani, a Palotát ma használó, útban lévő intézmények kiköltöztetésén keresztül vezet az út. „A Nemzeti Hauszmann Terv révén” ugyanis „a Kormány ismét a nemzet kincsévé kívánja tenni a palota-együttest és a Budai Várat, hogy egykori fényét visszanyerve méltó funkciót tölthessen be a magyar nemzet életében.”9 Adunai oldal teremsorának visszaállítása megvalósíthatatlan a Magyar Nemzeti Galéria keretei között, a Széchényi Könyvtár épülete pedig mind a Szent Korona egykori őrzőhelyeként, mind pedig valamikori kormányzói rezidenciaként szimbolikus értékű a kormányzat számára.

*

Nem véletlen tehát, hogy a Palota újhistorizáló rekonstrukciója kormányzati megágyazásának első áldozata a Magyar Nemzeti Galéria lett, amelyet egyszerűen becsatoltak a Szépművészeti Múzeum alá. A káros következmények egy része már költözés nélkül is világosan érzékelhető: bár jó tárlatok ma is születnek az intézményben, de a tudományt előrevivő és a nemzettudat szempontjából is fontos, módszertanilag innovatív kiállítások létrehozásának a szakembergárda sokoldalúsága jelentős mérvű csorbulása következtében ma már semmi esélye sincs. A Galéria egyébként országos múzeumaink közül egyedüliként nem szenved helyhiányban, nincsenek raktárgondjai, megvalósult az elvárt klimatizálás – semmilyen szakmai indoka nem lehet kiköltöztetésének. Egyedülálló szárnyasoltár-gyűjteménye a Szépművészeti Múzeumban a mainál csak rosszabb körülmények közé kerülhet, de már maga a bontás, szállítás, összeépítés is jelentős károkat vetít előre.

A Széchényi Könyvtár fizikális helyzete kedvezőtlenebb: a hírek szerint egyre rosszabb állapotú belső szállítórendszerét a kulturális kormányzat – alighanem éppen a költözés érdekében – magára hagyta, az épületével szomszédos Újvilág kertben korábban elképzelt – és még a Hauszmann Terv társadalmi testületének első ülésén is lehetőségként említett – új raktára lekerült a napirendről, hogy a Várba költöztetendő kormányzati intézményeket kiszolgáló mélygarázs kerüljön a helyére. Ezzel együtt a könyvtár kiköltöztetését alátámasztó egyetlen konkrét érv, miszerint a palota F szárnyának két udvarát kitöltő raktártornyai megakadályozzák az udvarok rekonstrukcióját, meglehetősen nevetséges. A raktárszerkezetek kibontását követően az egykori udvarhomlokzatokból egyetlen körömnyi eredeti anyag előkerülése sem várható, és az alárendelt, bevilágítóudvar funkciójú két tér első osztályú építészeti alkotásként történő interpretációja igencsak hamis, újjáépítésük költségeivel semmiképpen nem áll arányban. Ha nem is igazán illeszkedik történelmünk kormányzati („alkotmányos”) interpretálásának keretei közé, letagadhatatlan, hogy a Palota háború utáni helyreállítása az ország lakosságának készült, a diktatórikus rendszer bizonyos tetteire mégiscsak jellemző demokratikus szemlélet jegyében. A világháborút követően megújított épületegyüttes mindenki számára egyformán bejárhatóvá, használhatóvá és élvezhetővé vált.

Ehhez a pártelitben hosszú éveken át folytatott vitákon keresztül, a politikai-kormányzati használatról való lemondáson át vezetett az út, minden bizonnyal 1956 tanulságaként is. Ami a Palotába így bekerült, a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, együttesen a nemzeti kultúra teljességét hordozta és hordozza ma is, a történelem folyamatához, a művészet alkotásaihoz és a tudomány eredményeihez történő demokratikus hozzáférés szimbólumaként. A Széchényi Könyvtár esetében ez a mátyási Corvina könyvtár egyfajta, még topográfiailag is majdnem pontos reinkarnáció­jaként is felfogható. Ilyen teljességben talán az osztrák nemzeti könyvtárnak és számos múzeumnak, valamint a szövetségi műemlékvédelmi hivatal központjának is helyet adó bécsi Hofburgon kívül a világ egyetlen egykori királyi palotájában sem mutatkozik mindez meg. A Galéria kiköltöztetését az épület múzeumi alkalmatlanságával indokolni próbáló érvek nem véletlenül származnak mindig kívülállóktól: a múzeum munkatársai nemzetközi tapasztalataik alapján is tisztában vannak más királyi és főúri paloták múzeu­mi használatának előnyeivel és hátrányaival, és azzal is, hogy az invenciózus kurátori munka, az adottságok értő kezelése képes lehet akár még előnyt is kovácsolni a nem mindig százszázalékos körülményekből. Jovánovics György még Ludwig múzeumbeli, El Kazovszkij már a Nemzeti Galéria keretei között született kiállítása még az A épület sokakat talán taszító, történelmi szempontból azonban egészen különleges tanúként védendő, vörös márvánnyal burkolt, fedett udvarából is képes volt a témához szervesen kapcsolódó helyszínt alkotni, és az orosz avantgárd nemrég zárult bemutatója, a közelmúlt alkotásainak állandó kiállítása a harmadik emelet használhatóságát is jól mutatja.

A kiüríteni vágyott Palotával kapcsolatos mai elképzelések nemcsak az egykori uralkodói/kormányzói rezidenciá­ra történő visszautalásként értékelhetők, de a Rákosi-korszak utóbb elvetett kormányzati tervei is visszaköszönnek bennük. A kulturális intézményei­től már megszabadított Palota valódi használati programját hiányoló, már a Hauszmann-testület első ülésén megfogalmazott kritikákat kivédendő felvetett palotamúzeum („98 százalék kultúra és 2 százalék reprezentációs funkció”, © L. Simon László10) valójában nem több egy felfújt kommunikációs ötletnél. Nem az az igazi kérdés, hogy a Palota megfelel-e a Nemzeti Galériá­nak, hanem az a fontos, hogy a Nemzeti Galériánál és a Széchényi Könyvtárnál semmi más funkció sem felelhet meg jobban egy köztársaság királyi palotájának.

A „várfoglalás” pusztításai a Széchényi Könyvtárhoz északról csatlakozó területen már fizikailag is megkezdődtek. A Palota körül a világháborút követő évtizedekben egységes koncepció alapján helyreállított középkori várfalak átgondolt rendjét rombolva megkezdődött a Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején (1387–1437) emelt várfalak, illetve kaputorony kiegészített falkoronáinak visszabontása. Ezen a helyen lehetett legvilágosabban áttekinteni a tatárjárás utáni első és a Zsigmond-kori második középkori városfal, a törökkori kiegészítések, illetve az újkori erődfal egymást mint a hagyma rétegeit követő periódusait. A meggondolatlan lépés annál is érthetetlenebb, mivel fontos várromaink, így a diósgyőri és a füzéri 2014–2015 folyamán elkészült kiépítései éppen a „dicső” középkor elpusztult építményeinek visszaálmodását tűzték ki célként, és további hasonló, jelentős mértékben megalapozatlan túlépítések várhatók a sokmilliárdos költségvetéssel induló kormányzati várprogramba bekerült műemlékek esetében. A budai bontásokra azért kerül sor, hogy vissza lehessen állítani a hauszmanni együttes háború alatt megsérült, majd utána lebontott olyan elemeit, mint a főőrség épülete, a lovarda, az alsó teraszról felvezető Stöckl-lépcső, valamint a középkori várfalat újra teljesen eltakaró rámpa. Ezek közül a lépcső funkcionálisan valóban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a Várhegy déli részei­nek a tervekben szereplő körüljárhatósága, a különböző szinteken húzódó teraszok közötti gyalogos közlekedés megvalósulhasson, ehhez azonban sem a középkori falak teljes eltakarására, sem pedig a hauszmanni historizáló formák felhasználására nem lenne szükség.

*

Az őrségépület az egész palotaegyüttes talán leggyengébb építészeti színvonalú eleme volt. A Palotában berendezni vágyott palotamúzeum és az oroszlános udvar alatt tervezett, értelmesnek tűnő régészeti bemutatóhely látogatóközpontjaként, valamint emeletén az 1920 és 1944 között működött Magyar Királyi Testőrség múzeumaként szerepel a tervekben. A funkció természetesen nem igényli a Hauszmann-féle egykori épület stiláris megfogalmazását, valamint az egykori használat igényeiből adódó alaprajzi és térformálási kötöttségeket. A látogatóközpont mint intézménytípus egyébként, bár hazánkban mostanság mint az uniós támogatású műemléki bemutatások turisztikai alfájára és ómegájára tekintenek rá, eredendően a lakott területektől távoli természeti értékek védelmére szolgáló, amerikai nemzeti parkokban jelent meg. Beléptető kapunak, információs központnak, túravezetőknek és mentési egységeknek, szaniter infrastruktúrának adtak és adnak helyet olyan vidékeken, ahol más épület gyakran közel-távol nincs. Értelmes megoldásaikkal a magyarországi nemzeti parkokban is lehet találkozni Fertődtől a Hegyestűn keresztül a Hortobágyig és Dévaványáig. Korlátozott alapterületű és bejárhatóságú, alapfunkció­jukat tekintve is erősen kötött intézményekhez kapcsolódóan kulturált kiszolgálást biztosító, jó példáik találhatók a pannonhalmi és a tihanyi bencés apátság, illetve a Parlament mellett. A Palotánál azonban egy sokéves teljes újjáépítést aligha a látogatóközpont létrehozásával érdemes kezdeni, és egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen méretű, túlnyomó részben kiüresíteni tervezett épülettömegben éppen a látogatók beléptetésére ne maradna egy kicsinyke terület.

A lovarda újraépítésének átgondolatlanságát jól mutatja, hogy még az erről szóló kormányrendelet megjelentetését követően sem szerepelt a tervekben a magyar „spanyol lovasiskola” – egyébként az 1930 években mindössze néhány évre korlátozódó – hagyományának helyreállítására elgondolt épülethez kapcsolódó istálló. Csupán a Hauszmann-testületben elhangzott ironikus felhangú hozzászólás nyomán, miszerint az Apaj-pusztáról vagy a Petneházi-rétről reggelente a Várba fel-, este meg a városon át visszahajtott lipicai ménes valóban turisztikai világszám lenne, került be a programba néhány föld alatti, az áttört födémen keresztül megvilágított lóállás terve (nyilván a Várnegyed lakosságának nagy örömére). Arra a felvetésre, miszerint a lovas iskola kísérleti jellegű felállítása, a turisztikai igények és lehetőségek felmérése sokkal olcsóbban megvalósítható a gödöllői kastély helyreállított műemlék lovardájában és nagyméretű, szép és célszerű istállójában, és siker esetén később is áthelyezhető lenne Budára, egy mondatnyi reakció sem született. A Hauszmann-lovardát valójában elsődlegesen így is rendezvénytérként képzelik el, amelyre akár szükség is lehet, de a hauszmanni terv korlátai – például nyitott fa fedélszék, a lovak és az élelmiszerek beszállítása ugyanazon a bejáraton és folyosón át vezető útja, nézőtér hiánya – következtében a méretéhez képest csak korlátozott létszámra engedélyezhető. A funkcionális logika mindenképpen egy kortárs megoldás mellett szólna, a XXI. századi vasbeton mélygarázsról félig le is lógó, százéves historizáló architektúra „fából vaskarika” értelmetlensége helyett.

Kilépve a Palota területéről, hasonló problémák sorolhatók. Az egykori karmelita kolostor templomából 1787‑ben kialakított, intézménytörténeti szempontból is nemzeti jelentőségű színház épületéből a Nemzeti Táncszínházat még a Hauszmann Terv meghirdetése előtt távolították el, hogy az egész épületegyüttesben a Miniszterelnökség kapjon helyet. Bár a kolostorépületben már egy ideje ugyancsak irodák működtek, a dunai oldalon most építeni kezdett, az egykori szerzetesrend szegénységi fogadalmától végtelenül idegen gondolatvilágú, hosszan elnyúló miniszterelnöki erkély azt mutatja, hogy a döntés helytelen volt, a reprezentációs igények és a műemléki szempontok nem hozhatók közös nevezőre.

Úgy tűnik, győztese nem, csupán vesztesei lesznek az egykori ferences és klarissza kolostorok XVIII–XIX. századi épületeit érintő terveknek. Az egyszer már belügyminisztériumként szolgált együttest a világháború után annak jegyében állították helyre akadémiai kutatóintézetek céljára, hogy a nagy forgalmú minisztériumok kerüljenek ki a kulturális központként és nyugodt lakóterületként definiált Várnegyedből. A XVIII. század végén háromszor is országgyűlés céljára szolgáló díszteremmel gazdagított épületeknek ennél „műemlékbarátabb” hasznosítása aligha képzelhető el, tervezett Belügyminisztériumként viszont pusztító gépészeti átalakítások várhatók benne. Ráadásul a minisztérium vezetése szerint sem alkalmas a tervezett célra, kicsi és nem elég reprezentatív – ez utóbbi szempontból a minisztérium jelenlegi elhelyezése a Lánchídra néző egykori banképületben, az elegáns lépcsőházzal, pazar kilátással sokkal kedvezőbb. Az alig terhelhető kis utcákon át megközelíthető, várfalak közé zárt lakónegyedben prognosztizálható szirénázó rendőrautók negatív hatással lesznek az életminőségre, ahogy a tudományos kutatók létszámának többszörösét kitevő minisztériumi dolgozók munkába járása is mind a gépkocsiforgalomra, mind pedig a tömegközlekedésre. Ugyancsak igaz mindez a Szentháromság tér már említett, egykori pénzügyminisztériumi épületébe költöztetni tervezett Gazdasági Minisztériumra – egyedül annak helyigényei magyarázhatják az eredeti tervek szerinti felmagasítás és újragótizálás elképzeléseit. A kolostorépületekből kiköltöztetendő akadémiai bölcsészet- és társadalomtudományi intézetek drágábban fenntartható, szűkösebb, periferikus helyzetű épületbe költöznek. Az Országos Levéltár közelmúltbeli anyagát az érthetetlenül gyors kiürítési igények következtében szükséges kétszeres költözés okozta károsodások veszélyeztetik. A Szentháromság téri együttes rapid kiköltöztetésének dominóhatása előrevetíti az egykori Műemlékvédelmi Hivatalnak a Kárpát-medence teljes műemlékállományára vonatkozó, 150 éve gazdagodó, Táncsics utcai gyűjteményeinek, az egyenletes tárolási hőmérséklet híján nemcsak sérülő, de tűzveszélyes fotótárnak, a pótolhatatlan dokumentumokat tartalmazó tervtárnak, az egyedülálló szakkönyvtárnak ellehetetlenítését, veszélyeztetését, rongálódását. A Táncsics utcai „Táncsics-börtön” és a föld mélyén az első budai királyi rezidencia feltételezett maradványait őrző Erdélyi bástya a Hauszmann Terv kezdeti stádiumában még kiterjedt régészeti és műemléki kutatással számoló, alapos átgondolásra váró hasznosításával szemben már nyári beköltözéssel fenyegetnek a legújabb kormányhatározatok.

A Palota – a Nemzeti Galéria – kiürítése, egyben a Szépművészeti Múzeum föld alatti bővítésének inkább a Várbazár nagyon is szükséges, legfeljebb túlságosan összecsapott helyreállítására elköltött költségkerete vezetett a ligetprojekt beindításához. Hogy ez minél simábban történhessen, nem került sor a Városliget műemléki védésére – az ország egyik legjelentősebb, történeti zöldterülete csak a benne és a peremén álló műemlékek környezeteként áll tessék-lássék védelem alatt. A műemlékvédelemhez ugyan semmi köze, mégis az egykori műemléki értékek újraépítéseként kommunikálják az illetékesek az 1896. évi Millenniumi Kiállítás közlekedési pavilonjának újraépítését a Közlekedési Múzeum számára, az egykori Városligeti Színház semmilyen valós igénnyel nem magyarázható felépítését, Feszl Frigyes centrális pavilonterveinek szolgai másolását. Mindez egyáltalán nem felel meg annak, amit Baán László a városligeti tervpályázatok kapcsán a történeti stíluskapcsolatok hiányát kritizáló véleményekkel szemben nem is olyan régen kijelentett: „a XXI. században nem XIX. századi utánérzéseket kell letennünk, hanem kortárs épületeket”.11 Az utánérzések még csak nem is állnak meg a Várban és a ligetben: már az Iparművészeti Múzeum hiányzó szárnyát is Lechner eredeti tervei alapján rendelte el felépíteni a kormány.

Az ily módon immár a jogszabályokban is tetten érhető, anakronisztikus ízlésdiktátumok oka valamiféle „romantikus elvágyódás”. Az elpusztult régit majmoló új épületek a történelem visszafordíthatóságát ígérik. Ahogy az Alaptörvény papírja elbírja fél évszázad hatalmi szóval történő kiiktatását az ország történelméből, az elképzelések szerint az ezekben az évtizedekben a historizmus utálata jegyében lebontott vagy átépített, lecsendesített épületek visszaállításával az ország is „szeplőtelenné” válhat. A cél persze megvalósíthatatlan, a hitelesnek mondott újhistorizáló építészet nem lesz képes kitörölni a történelemből a világháborús vereségeket, Trianont, a holokausztot és Rákosi Mátyást sem. Ami valójában ily módon épülhet, az a király nélküli királyság díszlete, a fehér ló vágyálmának és a testőrség kormányhatározatba emelt „országos” múzeumának kulisszája, a száz évvel ezelőtti operett világa.

A nagy építészelődök kész tervei mögé menekülést a történelem- és a nemzetfelfogás anakronizmusai mellett az építészethez való ambivalens kapcsolódás is magyarázza. A döntések meghozatala bátorságot kíván, az építészet területén viszont a magyar kormányzat határozottan gyáva. A kortárs alkotások, tervek között dönteni ugyanis rizikós: szakértelmet és képzettséget, intuíciót, kvalitásérzéket, kulturális tájékozottságot és érdeklődést feltételez, és az eredmény sosem tetszik mindenkinek. A kormányzat tagjai azonban ezekkel az erényekkel nem is rendelkeznek, az állásfoglalástól való menekülést számukra Hauszmann, Feszl, Ybl, Pfaff Ferenc, Fellner Sándor, Lechner és a Vágó testvérek mellett a japán építészet jelenti – az utóbbiak (a japán „Makoveczek”) esetében a döntéseket a kvalitásról a nemzetközi építészvilágra és építtetői környezetre lehet bízni.

*

A Hauszmann Terv megalomán őrülete, a Vár és Várnegyed totális kormányzati központtá alakítása az ország fölé elefántcsonttoronyba zárkózni vágyó, a társadalmi valóságtól teljesen elszakadó, saját magába forduló, a nemzeti kultúrát és tudományt semmibe vevő kormányzat önképe. Ha a tervek megvalósulnak, a Palota ismét ugyanolyan elérhetetlen magasságokban fog a fejünk fölött lebegni, mint Vaszary János több festményén is 1930 táján, amelyeken a pesti korzó napsütötte, színes élete fölött elérhetetlen világként, irracionális kék-lila ködbe veszve jelenik meg a Királyi Palota.

(A szöveg lábjegyzetettek ellátott változata a www.es.hu-n olvasható.)

 

 

A budai Várpalota témakörével három korábbi cikkemben foglalkoztam már, egyes gondolatok hasonló megfogalmazása nem véletlen: A budai palota „snassz” anyagairól. Népszabadság, 2014. november 24., 10.; Budai vár kék ködben. Mozgó Világ, 40. 7–8. (2015) 185–188.; Hiteles légvárak. Metszet 7. 1. (2016) 64–65.

Az írásomban hivatkozás nélkül szereplő szám- és helyreállítás-történeti forrásadatok lelőhelye: Bognár Gábor: Átváltozások és átváltoztatások. Adalékok a Budavári Királyi Palota 1944 utáni történetének műemléki kérdéseihez. Magyar Műemlékvédelem XV. Budapest 2011. 253–292.

 

1 Báró Forster Gyula: Fönntartás vagy helyreállítás. Magyar Építőművészet 1 (1907 aug.) 2.

2 2014. 11. 14.: http://nepszava.hu/cikk/1039503-orban-haditanacsnak-nevezte-a-var-felujitasert-felelos-testuletet ; http://mno.hu/belfold/orban-viktor-egy-elo-varra-van-szuksegunk-1258360

3 Nemzeti Hauszmann Terv koncepciója. Helyzetértékelés. Munkaanyag a Nemzeti Hauszmann Terv Társadalmi testülete 2015. március 12-i ülésére. Miniszterelnökség, Parlamenti Államtitkárság. 3. oldal.

4 Interjú L. Simon Lászlóval (2016. 03. 20.): http://www.kultura.hu/varban-legyen

5 Koncepció i. m. 40. old.

6 Ahogy azt Rostás Péter állítja: Hamisítás a rekonstrukció? Élet és Irodalom, 2016. április 22., 2.

7 Bardoly István: Gerevich Tibor és a műemlékvédelmi törvény. Adalékok a magyar műemlékvédelem történetéhez I. Magyar Műemlékvédelem XIII. Budapest 2006. 25–26.

8 Interjú L. Simon Lászlóval i. m.

9 Koncepció i. m. 4. old.

10 Például: Kalas Györgyi: http://index.hu/kultur/2015/03/12/l._simon_laszlo_van_penzunk_a_var_felujitasara/

11 ATV, 2015. 04. 24.

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 19. szám, 2023. május 12.
LXIV. évfolyam, 22. szám, 2020. május 29.
LXIII. évfolyam, 4. szám, 2019. január 25.
Élet és Irodalom 2024