Az egyetem csendes, újra csendes...

PUBLICISZTIKA - LX. évfolyam, 18. szám, 2016. május 6.

Ismert újságírói fogás, és feltehetőleg komoly iskolákban is tanítják, hogy egy nagyon általános kérdésről szóló cikket valami személyes történettel kell indítani, mert az olvasó így sajátjának érezheti a kialakuló sztorit. Most én is ezzel az eszközzel élek, hiszen, mint cseppben a tenger, ebben benne van az egész magyar felsőoktatás helyzete.

Történt, hogy államtitkári kezdeményezésre eldöntetett, hogy a Kecskeméti és Szolnoki Főiskolát „integrálják”, gyakorlatilag Kecskemétre, és az új intézménynek, mint ún. „alkalmazott tudományok egyeteme” rangot kapott szervezetnek, Kecskeméti Egyetem lesz a neve, amint azt az oktatók is megszavazták, és abba a közvélemény is beleegyezett. Annak rendje és módja szerint a törvénymódosítást beterjesztették, végigvezették a szokásos parlamenti folyamaton, majd november végén a plenáris ülés elé került. Itt azonban két szolnoki képviselő azt javasolta, hogy legyen inkább a neve Pallasz Athéné Egyetem, és e váratlan módosítást a jelenlévők egyből megszavazták. Ismétlem, ha nem lenne világos: volt egy megegyezés az érintettek között, amelyet a népképviselet legmagasabb szerve egyszerűen sutba dobott. Így lehetett egy felsőoktatási intézményt – azt hiszem, a világon egyedülálló módon – görög istennőről elnevezni, akinek a személyéhez, illetve tetteihez persze az ott induló duális és más képzések tartalmának semmi köze, csak azt tudjuk róla, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnökét megmagyarázhatatlan érzelmek fűzik hozzá. (Aminek pedig talán az az oka, hogy az MNB egyik első épületvásárlása az a várbeli régi budai városháza volt, melynek sarkán ott áll a Ráday Mihály hajdani műsorából ismert városvédő névadó szobra.)

A lényeg pedig, hogy ügyeinket így intézik a fejünk fölött, szakmai megfontolásokra fittyet hányva, akaratunkat semmibe véve. Nyitó történetünk tehát ezt a tanulságot előlegezi meg, melyet még számos példával fogunk illusztrálni.

 

Az egyetem szimbolikus szférája: a neve

Az egyetem a keresztény egyház után a világ második legrégebbi folyamatosan létező intézménye, szokták mondani, s ez az egyetemek elnevezésének szokásaiban is tükröződik. Lényegében háromféle elnevezéstípus van elterjedve. A legegyszerűbb megoldás a székhelyet és/vagy a szakmát megadni: az 1088-ban alapított első, a Bolognai Egyetem is ebbe a csoportba tartozik, Oxforddal, Stockholmmal vagy akár Szegeddel és Debrecennel együtt. Az amerikai „több székhelyes” egyetemeket az adott államról szokták elnevezni, mint például a Kaliforniai Egyetem Berkeleyben vagy San Diegóban működő fiókjait, „kampuszait”.

Ennek egyik leágazása az, amikor a helynévvel vagy esetleg anélkül az iskola által oktatott tudományt vagy szakmát nevezik meg, mint a New England School of Medicine vagy a Magyar Táncművészeti Főiskola esetében. A második forma az, amikor az intézmény az alapító nevét viseli, vagy esetleg később veszi fel azt, mintegy tiszteletből iránta. A híres első amerikai magánegyetemek, a Harvard, a Yale vagy a College of William and Mary mind ilyenek, de a prágai Károly Egyetem és a régi magyar egyetemek közül a Pázmány, a kolozsvári Ferenc József vagy a debreceni Tisza István is ebbe a sorba állt be. Van, amikor az alapító valaki más nevét adja a vagyonából emelt intézménynek, mint a Stanford Egyetemként ismert intézmény, amelyet a vasútmágnás apa 15 évesen tífuszban meghalt gyermeke emlékének szentelt, s így a hivatalos neve: Leland Stanford Junior University.

Végül szokásban van egyes országokban az egyetemeket hírességekről is elnevezni, akár volt közük hozzá, mint Eötvös Lorándnak a budapesti egyetemhez, akár nem, mint a nagy lengyel költő Adam Mickiewicznek Poznańhoz, illetve az 1955-ben róla elnevezett, de csak 1919-ben létesült Poznańi Egyetemhez vagy Erzsébet királynénak az 1912-ben alapított pozsonyi egyetemhez, illetve Szent Istvánnak Gödöllőhöz.

Ironizálhatunk azon, amint azt e lapban is megtettem már, hogy a kazah örökös államelnök, Nurszultan Nazarbajev az új fővárosban épült hipermodern egyetemet saját magáról nevezte el, bár kétlem, hogy saját vagyonából áldozott volna rá, de ezzel csak az egyik elnevezési rítust követte a fentiek közül. Hazánkban dúl az a szokás is, főként egyházi intézmények esetében, hogy a hithez kötődő szimbolikus jelentőségű helyek vagy tárgyak szerepelnek a névben, s így a kötődését világosan felfedő Baptista Teológiai Akadémia mellett ott van a Sola Scriptura, a Tan Kapuja vagy Golgota Teológiai Főiskola, melyek csak a beavatottak számára árulják el irányultságukat. De istenségről, sőt – ha már annyit hallunk a keresztény Európáról – egy pogány istenségről eddig még senki nem próbált egyetemet elnevezni. Bár, ha meggondoljuk, hogy a javaslattevők mely alapítónak igyekeztek a kedvében járni (aki szintén egy csomó közpénzt áldozott a célra), talán jobban jártunk Pallasz Athénével...

De nem ez az egyetlen meglepetés az intézménynevek sorában. Január 1‑jétől egyszerre négy új egyetemünk lett, melyeknek csak az angol nevéből derülhet ki, hogy nem ám rendes, doktorátust is adni képes, teljes jogú univerzitások, hanem csak amolyan másodrendű frissességű „alkalmazott tudományok egyetemei”, ugyanis magyarul például Dunaújvárosi Egyetemnek hívják az egyiket. Mivel összevonják a gyöngyösiekkel, a két doktori iskolát is működtető egri főiskola csak július 1-jétől lesz egyetem, de a törvény szövegéből nem derül ki, vajon akkor teljes jogú vagy szintén csak „ATE”. A kedvencem továbbra is a magának főiskola létére (angolul) már tavaly egyetemi rangot adott, de január óta hivatalosan és magyarul is Budapesti Metropolitan Egyetem. Az egyik előző Fidesz-kormány még oly nagy hévvel küzdött az idegen szavak mellőzéséért, hogy törvényt is hozott ellenük, most meg nem vette észre, hogy itt a „városi” jelentésű angol szót elfelejtették lefordítani. Ami olyan, mintha a méltán híres Közép-európai Egyetem magyarul a „Central-European Egyetem” elnevezést használná.

 

Az egyetem szimbolikus szférája: a kalapdobálás

De vannak itt más hagyományok is, amelyeket gond nélkül figyelmen kívül hagynak a parvenü iskolamesterek. Előbb az újonnan keletkezett kis főiskolák, majd, mintha fertőző betegség lenne, egyre nagyobb és régebbi intézmények kezdték átvenni (sajnos még a szegedit is beleértve), bizonyára az amerikai filmek üdvös hatására és az ünnepélyes diplomaátadás fényét emelendő, hogy az angolszász rendszerben meghonosodott „mortarboard”-ot, a lapos teteje miatt a malterosdeszkáról elnevezett négyszögletű, bojtos kalapot, mi több, annak levegőbe dobálását rendszeresítették.

Mármost a magyar egyetemi hagyomány a professzori és doktori talárt ismerte, de ahhoz nem lapos tetejű „oxfordi”, hanem a közép-európai hagyományban elterjedt prémes szegélyű kerek vagy hosszúkás fejfedő járt, amit egyébként az egyetemi vezetői viseletek máig megőriztek. A hollywoodi filmekből átvett „új hagyományok” pontosan annyit érnek, amennyivel ezek a főiskolák az általuk adományozott diplomák értékét növelik: semmit. Ám milyen érdekes, hogy amikor másfél éve a Felsőoktatási stratégia címlapján szereplő sebességváltós képet kritizáltam, mondván, hogy az emberek nem gépek, ezt az egy bírálatot megfogadták az alkotók, és a tavaly késő tavasszal véglegesített változatban már a levegőégben repkedő lapos tetejű kalpagok fotója díszítette a borítót.

Ez persze, mondhatnánk, mind csupán „fesz és pöf”, merő szimbolikus színtér – csakhogy az egyetemek léte és szervezete valós hagyományt testesít meg, és bizony átjárja az embert a régiek iránti tisztelet és megbecsülés, amikor alkalma van egy több évszázados holland egyetem talárját és fejfedőjét magára ölteni a kezdetektől változatlan eljárás résztvevőjeként. Aki botor hályogkovács módjára nyúl ebbe bele, akár az ’50-es években szovjet mintára eltörölt doktori fokozatokról, akár a hangzatos nevű, de az egyetemek Magna Chartájában is rögzített autonómiáját megcsúfoló kancellári, konzisztóriumi rendszer elrendeléséről vagy „zsebből alapított” unortodox szakokról és intézményekről legyen szó, az mindezzel nincsen tisztában, és úgy képzeli, puszta akarattal minden megváltoztatható.

 

Hol is tartunk?

Az előző századfordulón a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem a világ legjobb húsz egyeteme között volt. Eötvös Loránd nevét a legnagyobb fizikusokéval együtt emlegették, de Jedlik Ányos, sőt a későbbi Nobel-díjas Lénárd Fülöp is volt oktatója, hogy csak néhány nevet említsünk. Nem állítom, hogy a korabeli oktatásügyi kormányzat volt az oka az I. világháborúnak, amelynek végső soron a bolsevik forradalomtól kezdve Trianonon át a következő háború minden szenvedéséig, majd a jó négy évtizeden át tartó elzártságot köszönhetjük, de tény, hogy a hazai felsőoktatás lepusztulása ekkor kezdődött – Klebelsberg Kunónak a két háború közötti minden igyekezete ellenére, amivel a vidéki egyetemeket fejleszteni kívánta és például Szent-Györgyi Albertet Szegedre csábította.

Persze mindig voltak kiváló tudósok, például (de csak példaként, és nem kimerítő felsorolás gyanánt!) matematikusok vagy orvosok és körülöttük műhelyek, de a felsőoktatásnak mint intézménynek csak a rendszerváltás után volt lehetősége felzárkózni. A Kádár-korszak utolsó évtizedében már viszonylag szabadon lehetett utazni, a magyar tudományosság nemzetközi kapcsolatai élénkek voltak, sokan jöttek hozzánk, mert a szűkös anyagi viszonyok ellenére mozgalmas, kritikus és színvonalas tudományos élet volt – még az ideológiailag kényesebb tudományszakokon is.

Az 1993-as törvény visszaadta az autonómiát és vele a doktoráltatás jogát, azután voltak miniszterek, az összes egymással szemben álló politikai oldalról, akik igyekeztek kiemelt támogatásban részesíteni az oktatást és benne annak legmagasabb intézményes szintjét, beleértve a fizetéseket is. Más próbálkozások révén újabban kiemelt jövedelmeket és nagyszabású kutatástámogatást biztosítanak pályázati alapon a legjobbaknak, a kezdő posztdoktoroktól a befutott tudósokig, a külföldön élőket is hazatérésre csábítva. Igaz, hogy például a Lendület pályázat öt évének leteltével már az egyetemnek kellene gondoskodnia róluk, amire kevés a remény ismerve a napi finanszírozási gondokat, de reménykedjünk, hogy az EU pályázati rendszerében sikeres kutatók többletjövedelemhez jutnak, ahogy ez ma már az új hivatalban más néven tovább élő OTKA rendszerében is elfogadott lett – ha nem is olyan mértékben.

Tavaly november végén jelent meg az OECD Education at a Glance (Pillantás az oktatásra) című éves statisztikai összefoglalója, és a számok továbbra is elkeserítőek. Noha a felsőoktatásról most kevesebb adatot mutat be, mint korábban, annyi kiderül belőle, hogy amíg az OECD-, vagyis az iparilag fejlett országokban az oktatás részesedése 2000-től kezdve a 2008-as válság hatására bekövetkezett rövid visszaeséstől eltekintve a nemzeti össztermék, vagyis a GDP 4,6 százalékáról annak 4,8 százalékára emelkedett, addig Magyarországon előbb 2005-ig 4,4 százalékra nőtt (és ezzel igen közel kerültünk az átlaghoz), majd 2008-ban az induló 4,1 százalékra esett vissza, és szemben az OECD-ben látható trenddel, azóta is folyamatosan csökkent a 2012-es utolsó jegyzett év 3,6 százalékáig. Ezen belül az átlagos 1 százalék helyett nálunk a GDP-nek mindössze 0,5 százalékából támogatja az állam a felsőoktatást.

Ennek az évi 160–180 milliárd forintnak a nagysága akkor lesz igazán felbecsülhető, ha megemésztjük a friss adatokat a két „kedvenc” egyetem finanszírozásáról: az NKE 12,6, a TE  15,9 milliárd Ft-ot kapott 2016-ra (de összesen 36 milliárdot ígértek nekik), miközben a létszámában és tudományos teljesítményében is nagyságrendekkel föléjük növő ELTE mindössze 6 milliárdot.

 

Utaznak a dilettánsok

Az index írta meg, hogy a Pécsi Tudományegyetem (PTE) rektora, aki egyben a mintegy 67 intézményt képviselő Magyar Rektori Konferencia (MRK) elnöke is, tavaly egy gyakorlatilag pénzért vásárolható díjat vett át, az Európai Üzleti Közgyűlés által létrehozott „Legjobb Regionális Egyetem” címet. Vele együtt maga a rektor is megkapta „Az év legjobb vezetője” kitüntetést – potom 1,6 millió magyar forintjába került csak, amelyért ki kellett ugyan utaznia Oxfordba, de így le is fényképezték az alapítókkal együtt. A portál által felkutatott forrás egy csomó szerbiai főiskolát és önkormányzatot talált, amelyek hasonló díjakat vettek maguknak és vezetőiknek, de elegendő az ügyesen gründolt szervezet honlapját megtekinteni, hogy világos legyen: a presztízsre vágyó és azért sok pénzt is áldozni képes hiú intézmények és vezetőik igényeinek kielégítésére létesült.

A „Rektorok Klubjának” az elnöke egy Martin Jüri nevű észt úr, aki intézményét Eurouniversitynek hívja, de az észt egyetemek között ilyen nincsen, viszont meg lehet találni egy Euroakadémia nevű fantomintézményt, amelynek egyetlen releváns információs oldala a 3000 eurós tandíjért cserébe vízumot ígér, de felvilágosítást a tanulmányokról már csak észtül ad. Ám a klubban találjuk az önálló intézményként már rég nem létező szarvasi Tessedik Sámuel Főiskola „rektorát” is, körülvéve a kazah, ománi, nigériai és ukrán rektorokkal. „Jobb” egyetemet keresve sem találunk a listán, de egyetlenegy (nyugat-)európait, sőt kínait, japánt vagy indiait se. A pécsi rektor – vagy irodája – hogyhogy nem vette ezt észre? Vajon nem számolt vele, hogy nemcsak a PTE-t járatja le, hanem az MRK elnökeként az egész magyar felsőoktatást? Különösen, hogy még utólag sem bánja a dolgot, hanem annak marketinges előnyeit taglalja. Csakhogy ez a tál lencse, amiért egyeteme hírét kockáztatta, bizony keserű pirulává változik a végén.

Egy másik hírportál, a 444.hu tűzte tollhegyre a Sümegen alapított új típusú „közösségi főiskolát”, amely nem valamelyik jó nevű intézménnyel szerződött, hanem azzal a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolával, amelynek rektora igencsak rendhagyó, mondhatnánk unortodox módon egyszersmind a Debreceni Egyetem egyik tanszékvezető professzora is – és éppen az, aki Mocsai Lajost tavaly díszdoktornak javasolta: először a sporttudományban, de amikor kiderült, hogy ilyen képzés nincs Debrecenben, akkor átnyergeltek a neveléstudományra. Szerencsére a professzor a Semmelweis Egyetemen még a „sport- és neveléstudományok” terén szerezte fokozatát, miután üzemmérnöki és a„Foxi-Maxi” néven közismert Politikai Főiskolán szerzett oklevelei után cselgáncsedzői képesítést is szerzett. Ezek után nem meglepő, hogy a kritikán aluli sümegi képzést az MNB alapítványai 27 milliónyi támogatásra találták méltónak. Az 1,2 millió forinttal honorált jegyzetük első mondata például így hangzik: „Az együttműködési készség... a latin rítusú keresztény civilizáció országaiban jutott a legmagasabb fokra a gazdaságtörténet tudományosan ismert évszázadai alatt,” amit Hollandiából és Angliából, vagyis két protestáns országból hozott példákkal illusztrálnak.

 

A hiúság ragadozói

Régóta köröznek a hiszékeny oktatók körül, legyenek azok bármilyen jók is a saját szakmájukban, olyan pénzéhes ragadozók, akik vagy amelyek a hiúságukat legyezgetnék – hátha egy kis átutalással megolajoznák a legyezőjüket. A New York-i Tudományos Akadémia már vagy húsz éve felfedezte Magyarországot is, és tagokat hívott körébe szerény 100–150 dollár körüli éves tagsági díjért. Mivel akkor még az internet nem volt mindenható, csak emailben lehetett ottani kollégáktól felvilágosítást kapni róluk. Ma már elég rájuk kattintani, és mivel tagsági listát nem közölnek, világos, hogy nincs mire büszkének lenniük – talán a vagyonukat kivéve.

Egy újabb trükkel már nem annyira a tudós veleszületett hiúságát, hanem a publikálási kényszert célozzák meg. Nemcsak nálunk várják el az állásra, véglegesítésre vagy előmenetelre vágyó oktatótól, hogy legyen lehetőleg rangos külföldi publikációja. Az ám, de a jobb folyóiratokba a szigorú lektorálási feltételek miatt csak kiemelkedő minőségű cikkekkel lehet bekerülni. Manapság egyre több a „nyílt hozzáférésű” (Open Access) folyóirat, amely a szerzőktől kér díjat, hogy aztán mindenki számára elérhetően közölje a cikküket. Alapítsunk hát hangzatos nevű, tudományos közleményeket publikáló orgáumot, például British Journal of Applied Science and Technology vagy Journal of Arts, Literature and Linguistics néven, adjunk meg egy postacímet, lehetőleg Oxfordban, Cambridge-ben vagy Princetonban, de ha más nem sikerül, London is megteszi, hallgassunk mélyen a szerkesztőkről vagy a szerkesztőbizottságról (amely a neves lapoknál a minőség garanciája), és kérjünk 100–500 dollár/euró közlési díjat. Ha a fényes sikert ez nem is garantálja, a szerény megélhetést bizonnyal. A vakon bízó tudósjelölt pedig azt hiszi, lett a publikációs jegyzékében egy eladható külországi megjelenése – pedig csak a (saját vagy intézménye) pénzét herdálta el.

A komoly tudomány persze igyekszik védekezni ez ellen. Vannak például listák az ilyen parazita vagy ragadozó (predatory) folyóiratokról, de ezek sajnos gyorsabban szaporodnak, mint a dudva, és tudatlanság ellen még a tudósok sincsenek beoltva. Pár éve egy biológus egy szándékosan és a hozzáértő számára nyilvánvalóan hamis kísérletről küldött be egy cikket sok nyílt hozzáférésű lapnak, majd azt tapasztalta, hogy a végén, az esetleges negatív bírálat ellenére is, 80 százalékuk elfogadta közlésre, ha a pénzt befizette – volna.

 

A doktori képzés újabb fordulatai

Ha az eredeti tervekhez képest kissé csökkentett ösztöndíjakkal és jutalmakkal is, de végleges lett a doktori képzés új, négyéves rendszere. A havi nettó 140, illetve (a második két évben) 180 ezer Ft-os, valamint az időben teljesített végzésért járó 400 ezer Ft-os összegek még mindig bántják az oktatók szemét, ugyanis időközben vissza kellett fogni az egyébként már rég időszerű béremelést a két alsó, a tanársegédi és adjunktusi kategóriá­ban, mert a kormány előtt nem lehetett megvédeni, hogy miért csak ők kapnak többet, amikor a nyolc évig tartó bérbefagyasztás a docenseket és professzorokat is érintette. Úgy hírlik egyébként, hogy az emelésnek nem volt pluszforrása: egyszerűen a felsőoktatás éves költségvetési keretéből csoportosítottak át összegeket e célra. Ha ez igaz, akkor számíthatunk rá, hogy máshol lesz kevesebb elkölthető állami támogatás.

A doktori iskolák mostanság lázasan dolgoznak, hogy a napokban megnyíló jelentkezések idejére az új kurzusrend elkészüljön, miközben számos kérdés a levegőben lóg, például hogy mi történik, ha egy tavaly felvett hallgató a nagyobb ösztöndíj reményében újra felvételizik a most induló évfolyamra. Vagy ha valakinek méltányolható okból évet kell halasztania. Ehhez ugyanis ma joga van, de nem biztos, hogy tisztességes is. Vagy mi lesz a kívülről már kész disszertációval jelentkezőkkel: csak a vizsgát kell letenniük, vagy a második két évre teljes jogú doktorjelöltek lesznek? Kaphatnak-e halasztási kedvezményt (és utána ösztöndíjat) a doktori képzés ideje alatt gyermeket szülő hallgatók?

Az Országos Doktori Tanács egyetértésre jutott abban, hogy a szigorlatot felváltó „komplex vizsga” (KV) formája és lebonyolítása milyen legyen. Azt azonban továbbra sem tudjuk, hogy ha a diák elbukja a KV-t, akkor máris kivetik-e doktori iskolájára a beígért büntetést (a diákonkénti támogatás 50 százalékát), vagy csak a négyéves időszak legvégén. És vajon ha találunk egy egyéni jelentkezőt, aki „beugrik” a helyére a második két évre, akkor megússzuk a büntetést? Igaz, mindez csak évek múlva lesz időszerű kérdés.

Közben persze más érdekes fejlemények is vannak a doktori képzés területén. Már írtam arról a sajátos egybeesésről, hogy a Magyar Rektori Konferencia (MRK) főtitkára egy személyben a Magyar Nemzeti Bank oktatási igazgatója is. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy az MRK elnöke jelenleg épp a pécsi egyetem rektora (igen, az, akiről fentebb is szó esett), már nem lepődhetünk meg az újabb híreken. Mert Pécsett valóban beindult az MNB támogatásával egy unortodox PhD-program. Azt beszélik, hogy az egyetem Közgazdaság-tudományi Kara korábban elutasította az ajánlatot, de a Természettudományi Karon földtudományban akkreditált doktori iskola befogadta a Geopolitika, geoökonómia és politikai földrajz közép-európai perspektívából című programot, amelyet ezek után a korábbi nyilatkozatok ellenére így mégsem kellett akkreditálni. A játékelmélettől és gazdaságpolitikától a „modern társadalomtudományokon” át a „globális etika a meghatározó világvallásokon keresztül” című tárgyig terjedő 26 témakört felsorolni is lehetetlen, de változatosságuk világosan mutatja, hogy a XXI. század legátfogóbb tudománya nyilvánvalóan – a földrajz. Akit pedig a 300 ezer forintos ösztöndíjak hallatán elfog a sárga irigység, az gondoljon arra, hogy a PTE még egy 40 milliárdos (!) ígéretet is kapott, hogy annak nagy részéből a nemzetközileg értékesíthető orvosképzését fejlessze. Egy ilyen támogatás már szinte közszolgálati vagy testnevelési egyetemi nagyságrend!

Mielőtt elhagynánk Pécset, emlékezzünk meg arról is, hogy május végén egy össztudományi doktoranduszkonferenciát szerveznek, amelyen bármely szakmából lehet előadást tartani, ki tudja, mennyire szakértő közönség előtt. De nem kell félni, mert a plenáris megnyitó előadást az NKE doktorandusz hallgatója, dr. Matolcsy György tartja (a két helyesírási hibát is tartalmazó angol cím szerint „az MNB innovatív pénzügyi politikája és az új mentalitás gyakorlata” témájában), ami napnál világosabban mutatja a hazai doktori képzések magas színvonalát: hiszen hol máshol hívnának meg egy hallgatót, hogy két professzor között fellépjen.

Persze szóba hozhatnánk más szerencsés városokat is, például a korábban is említett Kecskemétet, ahol az összes MNB-alapítvány összefogott, hogy kacsalábon forgó épületben nyíljon meg az ottani unortodox gazdasági képzés, vagy a kertészeti karaitól megfosztott Corvinust, ahol még a mostani rektor szignálta az MNB-alapítású tanszék befogadását, kiváltva mindezzel az MTA Közgazdaság-tudományi Bizottságának közleményben megtestesülő rosszallását, amit az MNB korábbi fenyegetése ellenére tudomásom szerint mindmáig nem vitt bíróság elé.

 

Minek a csendje?

Mindeközben folyamatosan és megállíthatatlanul csúszunk lefelé a nemzetközi rangsorokban, hamarosan elérjük a tányér peremét, és leesünk a semmibe, ahol már egyetlen egyetemünket sem tartják számon. Hiszen a „sanghaji listán” már csak az ELTE és az SZTE van a hajdani öt intézmény helyett, és ők is az utolsó csoportban. Nincs már szó arról, hogy be kellene juttatni egy-két egyetemet a legjobb 200 közé, bár időnként felmerül, hogy az MTA kutatóintézeteit hol ehhez, hol ahhoz az intézményhez kellene csatolni, hátha így meglesz a tudományos presztízs. Még jelent némi gyógyírt, hogy a QS csak részben adatokon, de más részben személyes rangsorokon alapuló listáiban egyes képzéseink bekerültek a legjobb 150–300 közé, de erről konkrétan (és önkritikusan) meg tudom állapítani, hogy félrevezető eredmény, mert ha a szegedi nyelvészeti képzés valóban ott van a világ 150 legjobbja között, ahogy a QS állítja, akkor kapásból tudnék legalább három másikat mondani idehaza, amely ugyanolyan (ha nem jobb) színvonalat képvisel.

De a jövő itt kopogtat a kapukon: az MRK nagy többséggel elfogadásra javasolt egy újabb unortodox képzést, ez alkalommal az egy év alatt megszerezhető (!) „sportdoktorit”, amelyben a tudomány helyett a gyakorlat fog dominálni. A „Prof. Dr. h. c. Mocsai Lajos” aláírással, azaz más híján a tiszteletbeli doktori címével és az annak ürügyén elnyert professzori kinevezésével büszkélkedő rektor elaborátuma szerint a kiváló sportoló bead egy dossziét (előkelő nevén: portfóliót), amely „mögött nem áll disszertáció”, és azt egy nyilvános előadáson megvédi. Most már csak egy (vagy két) tollvonás kell, és a törvénybe meg a kormányrendeletbe hipp-hopp bekerül a miniszterelnök egyik kedvenc egyetemének különlegesen semmit sem érő doktorija is. (Pedig Bazsa György, a MAB előző elnöke – és korábbi vitapartnerem e hasábokon – a nol.hu-n tényszerűen bemutatta, hogy a TE most is működő valódi doktori iskolája több fokozatot adott ki, mint a Corvinus közgazdaságtanban vagy az SZTE jogtudományban. Vagyis egyáltalán nincs hiány sportdoktorokban.)

De a másodrendű frissességű egyetemekhez másodrendű frissességű doktori fokozat is jár. Az MRK-ban, amelyben egyre nagyobb erőt képviselnek az új, alkalmazott tudományi egyetemek, már elfogadás előtt áll egy gyakorlati szakmákra kidolgozott doktori fokozat és képzés is. A cél szembeötlő: hígítsuk fel a tudományalapú képzéseket és szigorú bírálati eljárásokat, hozzuk vissza az előző korszak „kisdoktori” címeit, csak hogy minél többen kitehessék a két betűt nevük elé e címektől eltelt kis országban. Nem lenne-e itt az ideje, hogy a LERU, az Európai Kutatóegyetemek Ligájának mintájára a legkiválóbb magyar egyetemek egy komoly erőt mutató szövetségbe álljanak össze, és igyekezzenek ezt megakadályozni? Hiszen ők képviselik a felsőoktatási tudományosság kb.80, adoktori iskolák 90, és a hallgatók kb. 70 százalékát.

Itt már nincs lehetőségem, hogy újra belelapozzak az egy éve elfogadott Felsőoktatási stratégiába, és megvizsgáljam, mi valósult meg belőle, és mi nem: a doktori képzés átalakítása például igen, de a kompetenciamérés már biztosan nem lesz bevezetve. Mindenesetre a korábbi felsőoktatási államtitkár sikeresnek bizonyult a kormányfő szemében, hiszen – feltehetőleg a csekély, de biztos béremelések révén – a szféra gyakorlatilag csendben van, tehát rá lehetett bízni egy másik, ma még forrongó területet, a közoktatást is. Ha őket is pacifikálja, akkor elmondhatjuk: az oktatás csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai…

De vajon így van-e jól minden?

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 48. szám, 2021. december 3.
LXV. évfolyam, 45. szám, 2021. november 12.
LXV. évfolyam, 39. szám, 2021. október 1.
Élet és Irodalom 2021