Az „Én” világhatalma

Pillanatig nem kétséges, hogy Oravecz Imre legjelentősebb kortárs költőink közé tartozik. Pillanatig nem kétséges, hogy Kulcsár Szabó Ernő iskolateremtő irodalomtudós. Pillanatig nem kétséges, hogy szakmánkból ő volt a legilletékesebb, hogy Oravecz Imrét laudálja az ÉS hasábjain (2016. április 22.). Évtizedek óta hűségesen mellette áll. Okos, szép, gondolatokban gazdag és retorikailag is megkomponált köszöntést írt róla.

De! Idézi Oravecz Összegzés című versét. Ebben Oravecz egyes szám első személyben felsorolja életének főbb eseményeit. Saját életének saját eseményeit. Egyes szám első személyben. S ebből Kulcsár Szabó Ernő azt a következtést vonja le, hogy itt a grammatikának a végletes „személyhez rendelhetetlenségéről” van szó, amiből még továbbiak (teszem hozzá: irodalmilag további jó dolgok) következnek. Tudom, ez leegyszerűsítő kiemelés egy bonyolult mondatból. Tudom, hogy irodalmi szövegeket (és persze a nem irodalmiakat is) rengetegféleképpen lehet értelmezni, s akár mindegyik helytálló lehet. (Erre kellene tanítani az iskolás gyerekeket a magyarórákon.) Nem vitatom Kulcsár Szabó Ernő megállapítását, ha egyszer úgy látja, hogy így áll a dolog, akkor részéről rendben van. Csak azt nem tudom, irodalmilag, esztétikailag, művészileg megindokolni miért jó ezt? Miért jobb a „személyhez rendelhetetlenség”, mint a hozzá rendelhetőség? Miért értékesebb a személytelenség a személyességnél? És itt már nem Oravecz verséről, hanem az értelmező értéktudatáról van szó. „Mit akar ez az egy ember?” – kérdezte Vas István egy olyan korban, amelyben az individuum ellenségszámba ment. Én az ő pártján vagyok. A személyes hozzárendelhetőség pártján, amely egyszersmind személyes felelősséget is jelent. Nem a személytelen kollektívum, hanem a személyes Én a világhatalom. (Weöres Sándor ezer szerepjátéka és alakváltozása? Az az individualitás valóságos apoteózisa.)