Olvasói levél a kubai cukorról

A kilós mokkacukrot akkoriban téglatest alakú kartonban árulták. Ezt egyszerűen csomagolópapírba tekertem, megcímeztem, és elküldtem brit alattvaló barátomnak Londonba. Nem is egyszer. Az 1970-es években ugyanis Angliában sokféle ellátási probléma volt az áramkimaradásoktól a benzin-fejadagolásig. A cukorküldeményt kubai cukornak neveztem, a kabai cukorgyár, az akkoriban itt lévő kubai vendégmunkások, ám legvalószínűbb, hogy csak a kockacukor angol neve, a cube sugar miatt. Vagy csak álmodtam mindezt? De Ian McEwan Sweet Tooth, magyarul Mézesmadzag címen megjelent könyve mintha igazolná, nem az emlékezetem babrál ki velem. Ez a könyv persze regény, de sok egyéb mellett arról is mesél, miért érezték akkoriban az angolok, hogy országuk még a valamikori Felső-Voltánál is lejjebb van.

Bevallom, szinte annyi szépirodalmat olvasok, mint úgynevezett szakirodalmat. Némi lelkiismeret-furdalással ugyan, mert nekem regénykönyvet forgatni csak szórakozás, de azt napközben, munkaidőben! – hacsak nem a tudományosnak vélt munkához tárgyilag kapcsolódik – nem ildomos. Regénykönyvekről persze nem írnék. Mint kritikusoknak, literátoroknak is kíváncsi olvasója, tudom, ehhez nem értek. Mikor tanult olvasók „szövegtestek dekonstrukciójáról”, prózai szövegek poétikai árnyalatairól, „késő-posztmodern gyönyörűségekről” beszélnek, csak ámulok. Az effélék azonban – ha ütköznek a vélemények a magasban – sokszor jobban lekötnek, mint az áldozatként az ítészek elé került „szövegtest”. Ez leginkább az ÉS-kvartett rovatának hatása, amely még képes bennem azt az illúziót kelteni, hogy tanulok. Mi több, azért is köszönettel tartozom, hogy az okos kritikusok néha pénzem is megtakarítják, hisz egyes elemzéseknek már az elején elhatározásra jutok: ezt a könyvet én bizony nem veszem meg.

De ha már Kvartett, akkor feldereng bennem egy kérdés. Hogy van az, hogy miközben a közbeszéd a nálunk haladottabbnak tetsző régiók produkcióihoz hasonlítja a miénket, és hozzájuk képest minduntalan szóvá tétetik lemaradásunk a növénytermesztéstől a gépgyártás-technológián át az informatikáig („lemaradási rátánk méricskélése” – ahogy Vekerdi László szerette mondani), a Kvartett a hazai írásműveket mindig csak hazaival veti össze? A megemlített etalon kiválasztásában (már hogy az éppen ítélkező éppen mit tart a legjobb magyar nyelvű írásnak a szőnyegen heverő lepontozásához) van ennek valami elvi alapja? Miként hatnak – ha hatnak – az egyedi irodalmi művek megítélésében az összehasonlító irodalomtudomány szempontjai? Vagy csak a más nyelvű szerző munkái nem eléggé közismertek ahhoz, hogy mintául szolgálhassanak? Kivéve tán a Tolsztoj- vagy Thomas Mann-féléket, -szintűeket – ha remekműveik sok évtizeddel ezelőtti fordításait nem lepné be immár érezhetően az idő pora. Persze, hallottam nemrégiben Margócsy tanár úrtól, hogy világirodalom csak régen volt, akkor is csak egy darabig (Goethe Weltliteratur fogalma hatott, mondjuk, a XIX. században), de akkor például Puskin vagy Kleist más nemzeti nyelvre fordítva szerves alakítója lehetett az adott nyelv irodalmának. Mára aztán se világirodalom, se nemzeti irodalom. És tényleg, mintha nem lenne közlekedés-közeledés a világot átszövő irodalom által; és mintha nemzeti irodalom se mint a nemzet serkentője és istápja. Margócsy István meg is kérte ott helyben a tanult, baráti társaságot, tenné fel a kezét, aki a „világirodalom” Nobel-díjával az utóbbi tíz évben kitüntetett könyvekből olvasott akár egyet is. Miután tisztázódott, hogy Kertész Imre még 2002-ben volt díjazott – jelentkező nem volt. Talán irodalom „mint olyan” sincs már – vetette még közbe valaki. Hisz egyre többen vannak, akik szerint hétmilliárdhoz közelítő egyéni és szubjektíven egyedi kultúra formálódik világunkban – részben a politikai identitáspropagálások, azaz identitástukmálások ellen lázadó szembenállásból fakadóan is.

Az individualizáció persze mérhetetlenül régen elkezdődött. Nem egyéb-e ebből a szempontból az emberiség története, mint az éppen adott, de már „büdös, lámpabélszagúnak” (Plutarkhosz) érzett közösségeinkből egy tágasabba, világosabbnak és szabadabbnak véltbe való kilépés? A mind átfogóbb közösségek kialakulása és mindig bekövetkező kudarca együtt jár a társadalmi osztályukat, családjukat, faluközösségüket, egyházukat elhagyó, mert kényszerközösségnek érzők regényes történeteinek elbeszélésével. A japán Genji herceg, Hamlet vagy Anna Karenina nem csak egyének, egyéniségek, hanem a történelmi léptékű individualizálódás irodalmi jelei.

Visszatérve az etalonra: sajnálom, hogy a megítélendő magyar regényeket, ki nem lépve a magyar glóbuszról, a Kvartett tagjai csak magyar könyvekkel hasonlítják össze. Ezt azért is mondom – óvatosan ugyan –, mert jómagam például szívesen olvasok angolul regényeket. Mentségemre két ok. Az egyik, hogy a csak olvasásra alkalmas angolnyelv-tudásom olyan szoros olvasásra késztet, ami magyar szöveg esetén ritkán adódik. Ahogy egy regény inkább mozgatja a képzeletet, mint egy film, az idegen nyelven írottnál ez a hatás megsokszorozódik (szótárt csak másnap, a már százszor megtanult, de mindig elfelejtett szavaknál használok).  A másik ok meg az, hogy nem egyszerűen az angol nyelvű regényeket kedvelem, hanem az angol regényeket. Merthogy azok – most lépek igazán ingoványra – jobbára realisták. Nem keverem én össze – bár ki tudja? – a társadalom életének szociográfice rögzített dokumentációját a regénnyel. Sejtem, hogy a XIX. századi jégkárbecslő komótosan előadott anekdotáitól a mai, felfokozottan reflektív, mitomán bravúrprózához vezető út a regényírás technikájának fejlődő útja. De ezek „csak” technikák, és nem a „konkrét totalitás” – ahogy Lukács György regényeszményére hivatkozva valaha tanították. A Veres Péter kedvelte „sült realizmus” persze más (a kitűnő Pályamunkásokkal), mint az Iskola a határon (az én etalonom). És megtanultam – tanulom –, hogy az irodalmi piacon a realizmus nem a társadalmi problémák bemutatásának súlyemelőversenye, hanem annak próbája, hogy a szerző, ha rezignáltan is – de posztmodern vállvonogatás nélkül – milyen hatásfokkal képes mozgósítani a retorikai mintázatokat a valóság illúziójának felkeltése végett. Valami ilyesmi – Takáts József szövegezése nyomán. Az angol Terry Eagleton nyomán meg érteni vélem az angol prózának a „realizmus és az empirizmus általi jó beágyazottságát”, ami megvédte a kontinensről kiáramló irodalmi modernizmusokkal szemben, amiket a XX. század drámai erejű társadalmi felfordulásai okoztak.

És így, ha realista regény – akárhogy is! –, akkor az egyúttal történetmondás is. Emberként ugyanis óhatatlanul mesélünk. Vagy belső beszédként, vagy bárkinek – szakadatlanul. Hebegve, dadogva, szót keresve, hadarva. A kommunikáció, interaktivitás, network stb. szavak a modernitás Csimborasszójának tűnnek, de – Csányi Vilmos után (Íme, az ember) – a szivárványos balvélekedésekkel és információkkal kevert, ám néha azért racionális okfejtéssel is bővített beszédünk emberlétünkbe az ősidők óta strukturálisan bele van kódolva. Nem úgy volt az, hogy primitív őseink a létért folytatott harcban csak szakadatlanul harcoltak a természettel. Nem csak küszködtek, hanem hiedelmet hiedelemre halmozva, a tűz körül révülten beszéltek egymásnak. Az evolúciós dobbantás, a biologikumból való kimoccanás – ahogy Csányi tanár úr magyarázza – az első hiedelemmel vette kezdetét, amikor is érzékeltük-észleltük hordaközösségünket, és ahogyan elkezdtünk dadogni együttlétünkről, delirálva annak múltjáról, jelenéről és a holnapi közös vadászatról. A dadogás lassan-lassan történetmesélési igénnyé vált, s beépült genetikus struktúránkba: csak ülünk a tűz körül, és bolondítjuk egymást napestig. Nem szándékosan, de az idő során ez lassan hiedelmekkel bőven fűszerezett szuperintelligenciává dagadó beszédtenger lett.

Story vagy history, e vonatkozásban egyre megy. Nem élhetünk történetek nélkül. Elmondásuk tökélye kevesek kiváltsága, és ennek módjai­hoz – már hogyne ismerném el – kísérletek, újítások kellenek, időlegesen akár a történetek rovására is a regényekben. És az író képzeletének akrobatikájával aztán úgy elvarázsolja az olvasót, hogy az végül már a valóságot is a képzelet munkájának látja. De hát nem véljük-e egyébként is, hogy a tények nem egyebek, mint társadalmi konstrukciók?  Csakhogy mindezzel szemben az, amit legalábbis én „jó” angol regénynek vélek, ellenállni látszik. Mintha hájjal kenegetnének – hisz az ember szereti, ha véleménye nem egyedül inog –, amikor Ian McEwan említett regénybeszédében a történetet mellőzőkről: Borges, Barth, Pynchon, Cortázar etc. valami olyasmi hangzik el, hogy de hiszen közülük egyik sem angol – és még véletlenül se nő –, mert mintha a női íróemberek kevésbé hagyatkoznának a valóság helyett csak „valóságreferenciákra”. És ez akkor most dicséret vagy lekezelés akar lenni?

Végül persze, amatőr olvasóként csak a kétség fog el: küldhettem-e én „kubai cukrot” valaha is a gazdag Albionba.

*

Gombár Csaba reflexiója megtisztelő, konkrét kérdése választ vár: az ÉS-kvartett miért mindig csak hazaival veti össze a hazai irodalmi műveket? Talán azért, mert nehezebben összevethető egy orosz, német, spanyol, angol stb. remekmű egy magyarral. Bár én legutóbb emlegettem a Háború és békét, sokszor még magyar mű is nehezen vethető össze másik magyarral. Az etalon nálam is főleg az Iskola a határon. De hol van ehhez képest a Nincstelenek? Az etalon csak arra jó, hogy beindítsa az értékelési folyamatot. Azt is lehetne kérdezni, miért mindig magyar műről beszélünk. Válaszom az lenne: mert az irodalom a nyelv művészete, és nem érthetünk az idegen nyelvű irodalmak sokaságához úgy, mint a miénkhez. Elemezni, bemutatni, ajánlani lehet külföldi műveket, de alaposan értékelni nemigen lehet anélkül, hogy a fordítást is meg ne ítélnénk, ehhez viszont tucatnyi nyelv irodalmában kellene mind a négy résztvevőnek járatosnak lennie. A kérdés mögötti kérdés pedig nyilván az: miért nincsen nálunk angol típusú regény, ha tetszik, mai realista regény? Ezt én is sokszor kérdezem. De lehet, hogy valaki már éppen írja.

Károlyi Csaba