Megszépítő közelség

Igaza van egykori kedves gimnáziumi osztálytársamnak, Simonyi Andrásnak: (általában) jót tesz a nagy távolság a magyarországi történések megítélésének, nem ugrik az ember rögtön minden hülyeségre (Washingtonból nézve, ÉS, 2016/8., február 26.), és – teszem hozzá – talán messzebbről reálisabb is lesz a kép. Az alapvetően hasonló világkép mellett ez a hasonló élethelyzet (több éve én is távolról nézem közös szülőhazánkat) lehet az oka, hogy jórészt egyetértünk a magyarországi helyzet megítélésében. Még a magyar elit felelősségében is, aminek persze magam is része vagyok. Ugyanakkor a távolság hiánya torzíthatja annak az országnak a megítélését, ahol éppen élünk. Andrásnál mintha megszépülne az Egyesült Államok, ezért vitáznék vele az amerikai politikát érintő néhány kérdésben.

 Az egyik Antonin Scalia, a Legfelső Bíróság nemrég egy fürjvadászatot követően elhunyt, nagyhatalmú bírája életútjának értékelése. András szerint Scalia „azon óriások közé tartozott, (...) akik alapvetően határozták meg az Egyesült Államok arculatát”. Lehet, hogy a magam értékítéletét hátrányosan befolyásolja, hogy jogászként túlságosan is jól ismerem az általa jegyzett jogi véleményeket. Ennek alapján inkább Jeffrey Toobinnal, a The New Yorker szintén jogász szakírójával értek egyet, aki szerint a főbíró közel harmincéves munkásságát a legfőbb bírói fórum tagjaként annak szentelte, hogy az Egyesült Államokat kevésbé tisztességes, kevésbé toleráns és kevésbé szeretetre méltó demokráciává változtassa. (Looking Back! The New Yorker, 2016. február 29.) A megkérdőjelezhetetlen tisztességnek, az elvekhez való ragaszkodásnak, a szilárd és kiszámítható értékrendnek, amely jellemzőkkel András írásában felruházza Scaliát, és amelyeken – szerinte – nem változtatott a politikai széljárás, a hatalmi konstellációk, épp az ellenkezőjét gondolom róla. Tisztességes-e az az ember, aki a homoszexuális házasság alkotmányosságát elismerő többségi döntéshez olyan különvéleményt fűz, hogy ő személy szerint nem volt érintett az ügy kimenetelében. És méghogy nem befolyásolták volna a hatalmi konstellációk. Az elmúlt tizenöt évben, valahányszor azt kérdezték tőle, hogy a 2000. évi elnökválasztást illetően miért szavazott a nyilvánvalóan kétes floridai szavazatok újraszámlálása ellen és ezzel G. W. Bush elnöksége mellett, mindig csak annyit válaszolt: tegyük már túl magunkat az ügyön.

Persze bevallom, Andrással ellentétben én sohasem voltam ebédvendége a barátai által csak Ninónak becézett főbírónak. Mindössze kétszer találkoztunk. Egyszer hetedmagammal egy közös reggelin, közvetlenül a már említett 2000-es elnökválasztást követően, amikor Sandra Day O’Connor főbírónő egy baráti társaságban elszólta magát: nem örülne Gore győzelmének, mert akkor nyugdíjba vonulásával azt kockáztatná, hogy demokrata párti utóda lenne. Ezzel kapcsolatban azt kérdeztem Scaliától, hogy mint tősgyökeres originalista, aki az alkotmányt csak az alapító atyák eredeti elképzelései szerint volt hajlandó értelmezni, vajon valóban azt gondolja-e, hogy az alapítók úgy képzelték: minden – egyébként élethosszig kinevezett – legfőbb bíró aszerint választhatja meg lemondásának időpontját, hogy éppen ki az elnök. Válasza ingerült volt és agresszív: milyen alapon vonom kétségbe a jogát ahhoz, hogy tetszése szerinti időpontban mondjon le. A másik eset 2013-ban történt, amikor újra ellátogatott Princetonba. Ezúttal a népesebb hallgatóközönség egy homoszexuális tagja – utalva egy tíz évvel korábbi melegjogi ügyben írott véleményére – faggatta arról, milyen alapon tekinti őt a társadalomra veszélyesnek. A válasz hasonló volt a nekem adotthoz: ne vonják kétségbe a jogát az erkölcsi ítéletalkotásra. Vagyis szerintem Scalia nemhogy óriás lett volna, hanem egy igazi emberi törpe volt, akinek hiánya a Legfelső Bíróságon – akárki legyen is az utóda – komoly nyeresége lesz az amerikai demokráciának. De ezt a demokráciát nem csak András egykori közeli ismerőse veszélyeztette, akivel szemben talán érthetően elfogult.   

Donald Trumpról ismeretlenül is azt írja, hogy „azoknak a támogatását tudhatja maga mögött, akik úgy gondolják, (...) Bush és Obama a spektrum két ellentétes oldalát képviselte: az inga kilengését jobbra, majd balra. Talán ideje, hogy az inga középen állapodjon meg.” Nos, szerintem még a legnaivabb amerikai választó sem gondolhatja, hogy Trump középen állna. Ő ugyanazt a szélsőséges populista nacionalista ideo­lógiát képviseli, amivel Pat Buchanan szállt be az elnökválasztási versenybe 1992-ben, és ami – ahogy Szelényi Iván és Csillag Tamás tanulmánya (Drifting Liberal Democracy: Traditionalist/Neo-conservative Ideology of Managed Illiberal Democratic Capitalism in Post-communist Europe, Intersections, 1/2015.) kimutatja – oly sok rokonságot mutat Putyin és rajta keresztül Orbán neokonzervatív ideológiájával. Aligha kétséges, hogy Trump esetleges győzelme az idei elnökválasztáson nemcsak az amerikai demokrácia, hanem az Egyesült Államoknak a világban betöltött – András szerint megkérdőjelezhetetlen – vezető szerepe szempontjából is végzetes lenne.