Szaktudás vagy gyógyszer?

VISSZHANG - LX. évfolyam, 9. szám, 2016. március 4.

Mihályi Péter Magyar egészségügy 2016 (ÉS, 2016/7., febr. 19.) című írása kapcsán szeretném véleményemet kifejteni:

1. Ezt írja: „A gyógyítás szakmai színvonala elsősorban a gyógyszereken múlik, másodsorban az orvos szaktudáson”. Talán érdemes felidéznünk a gyógyítás folyamatát: első a diagnózis, melyet a terápia követ. Szaktudás nélkül pedig nem lehet felállítani diagnózist, illetve ha nincs diagnózis, akkor gyógyszert sem lehet adni. Tehát helyesen: a gyógyítás szakmai színvonala elsősorban az orvosi szaktudáson, a diagnosztikán múlik. Mivel a diagnosztikus lehetőségek némileg korlátozottak a budapesti kórházakban (vezető budapesti kórházakban és klinikákon – egészségügyi szakpolitikától, kormányzatoktól függetlenül – a műszerek amortizációja 30–70 százalék, ami nem közgazdaságilag értendő, hanem úgy, hogy elavultak, korszerűtlenek), ezért csak részben fogadható el a szerző állítása, miszerint „egy budapesti kórházban mindannyian nagyjából olyan szakmai szintű ellátást kapunk, mint egy bécsi kórházban”, mégpedig ezen  a világszerte elismert magyar orvosi szaktudás értendő.

2. A következőkben ez szerepel: „A rendszerváltozás óta Magyarországon minden gyógyszer hozzáférhető, az orvosok pedig a szaklapokon és a konferenciákon keresztül lényegében ingyen hozzájutnak a legfrissebb tudáshoz.” Közismert, hogy számos gyógyszer (pl. antibiotikumok, daganatellenes szerek, daganatok genetikai alapú individuális kezelése) és gyógyeljárás (a legkorszerűbb, felszívódó, érbe ültethető sztentek, a gammakéses vagy robotműtétek) nem vagy kevéssé hozzáférhetőek. NB. jól ismert, az orvosi tudásnak csak részben forrásai a gyógyszergyárak által különböző mértékben befolyásolt szaklapi írások és konferenciák, jelentősebb ezen a területen az internetes szakirodalom tanulmányozása. A legjelentősebb azonban az a napi orvosi gyakorlat, melyben megmérettetik a gyógyszer valódi hatékonysága (arról nem is beszélve, hogy nem mindig a legfrissebb a legjobb, számos új gyógyszert kellett visszavonni, amely nem állta ki a gyakorlat próbáját), ez megint az orvosi szaktudás elsődlegességét indokolja. Érdemes utánanézni: a szaklapok és a konferenciák nem ingyenesek. Az európai orvosi társaságok konferenciáinak részvételi díja (szállással és utazással) eléri egy fiatal magyar orvos egyhavi fizetését. Sok internetes hozzáférésért szintén pénzt kérnek.

3. Ugyanakkor a gyógyszerekkel szemben az orvosi szaktudás primátusát erősíti meg a következő kijelentése: „Gazdaságunk fejlettségéhez képest kifejezetten sok gyógyszert fogyasztunk, kb. annyit, mint Ausztria, többet, mint akármelyik skandináv ország vagy Hollandia.” Ha és amennyiben a gyógyítás szakmai színvonala a gyógyszereken múlna, akkor a gyógyítás hatékonyságában már rég leköröztük volna az említett országokat (itt ajánlom a gyógyítás hatékonyságáról szól statisztikák összevetését).

4. „...A teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazott orvosi bérek átlaga 507 352 Ft – amiben benne van az ügyeleti díj, túlmunka.” Ez még túlmunkával is nonszensz, ha így lenne, akkor ennek mindenki örülne: kórházi osztályvezető főorvos, adjunktus, segédorvos, szakorvos, rezidens, szakrendelői szakorvos, klinikai egyetemi tanár, egyetemi docens, egyetemi tanársegéd egyaránt… Megkérdeztem ilyen munkakörű alkalmazott orvos kollégáimat: 250–400 ezer Ft közötti bruttó fizetésekről számoltak be, melyek nettója 163–262 ezer Ft (túlmunkával, ügyelettel). Ide kívánkozna az a bizonyos, Churchillnek tulajdonított, közismert mondás a statisztikákról…

5. A szerző által „nagy tekintélyűnek” minősített főorvosok, a szakmai kollégiumok keretében nem amerikai sztenderdeket írattak be a jogszabályba minimumfeltételekként (ez elsősorban a műszerezettségre vonatkozik), hanem az Európában érvényes szakmai minimumokat. Éspedig – függetlenül attól, hogy bármelyik kormányzat is megvalósítja-e (még eddig egyiknek sem sikerült) – azért, mert ezek biztosítják a megfelelő szintű diagnosztikán alapuló orvosszakmai ellátást.

6. Amikor azt írja, „nincsen más út, mint visszatérés ahhoz a koncepciózus és bátor szakpolitikához, melyet Molnár Lajos és Horváth Ágnes elkezdett”, érdemes felidéznünk, hogy ahhoz kapcsolódóan, mondhatni annak következtében több (csekély publicitású, visszhangot alig kapó) haláleset is volt: például az OPNI bezárása miatt, valamint a megszüntetett csepeli kórház hiányában több beteg nem jutott el időben a távolabbi, gyógyításra kijelölt kórházba.

Végezetül: egy dologban egyetértek a szerzővel: az egészségügy nem omlik össze, mert a benne dolgozók gyógyítás iránti elkötelezettsége és szaktudása az a gyógyszer, amelyik ezt megakadályozza. Maradtunk orvosok ugyanis még néhány tízezren itthon, mondhatni talán „kalandvágyból”.

 

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 6. szám, 2022. február 11.
LXVI. évfolyam, 4. szám, 2022. január 28.
LIX. évfolyam, 28. szám, 2015. július 10.
Élet és Irodalom 2023