Elvarratlan szálak

VISSZHANG - LX. évfolyam, 8. szám, 2016. február 26.

Lehet, hogy igaza lesz Várhegyi Évának, és soha nem tudjuk meg, mi történt valójában, annál viszont többet tudunk, mint amit a kitűnő közgazdász ezúttal bemutatott (Egy eset, két olvasat – A Kulcsár-ítélet margójára, ÉS, 2016/5., február 5.). Természetesen ilyen tovagyűrűző ügyről nem lehet mindent egy kolumnában leírni, de érdemes emlékeztetni olyan tényekre, amelyek talán megmagyarázzák, miért lehetett ilyen simán és ilyen sokáig a Síboló Műveket működtetni, illetve hogy a tettesek miért nem nyerték el méltó büntetésüket.

Kulcsár Attila – bocsátassék meg – engem nem a Milliárdok Mágusára, hanem egy lúzerre emlékeztet. Az a típus, aki, amihez nyúl... Már az első vállalkozása 1996-ban a csőd szélére került, később elítélték jogosulatlan pénzügyi tevékenységért, majd hivatali vesztegetésért és közokirat-hamisításért. A nagy Synergon akvizícióban 800 forintért gyűjtötte be a részvények darabját, amelyek ára 300 forinton landolt. Maga a Pannonplast felvásárlása is eleve halott ötlet volt, s nemcsak azért, mert a szabályok nem tették lehetővé, hanem azért is, mert a fundamentalista elemzések szerint nem ért annyit, mint amennyit adtak érte. Persze a teljesen képzetlen Kulcsártól nem lehetett elvárni, hogy közgazdasági vizsgálatokat végezzen vagy kockázatot mérjen, hiszen még a táblázatkezeléshez is a titkárnőjére volt utalva. Miért mehetett előre mégis, mint kés a vajban? Miért hitte mindenki, hogy érdemes hozzá csatlakozni, hogy hátszele van? Mert volt. Különben miként lehet az, hogy egy jogerősen elítélt ember bankban dolgozhatott? Pedig még a brókervizsgapapírja sem volt valódi, és ez a kíberekkel teli személyzeti osztályon nem okoz problémát. Miként szavaztak neki kivételes bizalmat a K&H-nál, ahol már fegyelmit is kapott, és egy másik vizsgálatban megállapították, kettős nyilvántartást vezet? Miért lehetett érdekük a külföldi tulajdonosoknak, hogy 2001-ben a belső ellenőr szabálytalanságokat feltáró jelentése helyett egy külső szakértő pozitív tanulmánya menjen a felügyeleti szervhez, vagy később az, hogy kifizesse a VIP-ügyfelek igencsak vitatható követeléseit? Melyik szerv tudta ezekre rávenni a bankot? Létezik, hogy a titkosszolgálat semmiről sem tudott? Merthogy Kulcsár Attila egyenesen Tóth András nemzetbiztonsági államtitkárnak számolt be rendszeresen tevékenységéről. De minden bizonnyal mások is jelentettek a Cégnek, nem utolsósorban a kedvezményezettek, akik között – mint már bebizonyosodott – volt ügynök.

Várhegyi Évának az első mondatban idézett véleménye Mong Attila és György Bence Milliárdok mágusa könyvének recenziójában szerepelt még 2003-ban. És valóban, a kiváló szerzőpáros akkor hamarjában, de igen alaposan összeszedett tényeinél ma sem tudunk sokkal többet. Pedig azóta 13 év telt el! De ezalatt a hosszú idő alatt senki sem kérdezte meg/ki nyilvánosan a magas presztízsű másfél száz klienst, mit gondolnak, miért részesültek extra kiszolgálásban, vagy milyen információjuk volt arról, hogy pénzüket mire használják. Egy igazságot kereső ügyész vagy nyomozó úgy meg tudta volna szorítani a mágusbankárt, hogy mindent elmond ügyfeleiről, még azt is, miként avatta be őket simlijeibe, vagy egy vádalkut követően nem csak azt fedte volna fel, hogy ki mindenkit avatott be a nagy csalásba, de még főnökét, Rejtő E. Tibort sem kímélte volna. Mind a mai napig (pedig most talán már nyilatkozna) senki sem kérdezte meg azt a rendőrtisztet valódi motivációiról, aki a gyanút a magyar pénzügyi történelem addigi legnagyobb csalásáról megalapozatlannak tartotta, és ezzel lehetővé tette, hogy Kulcsár külföldre szökjön. Mong Attila és György Bence könyvükben számos összefüggést felsorol, amelyek bizonyítják, mennyi mindenkinek volt köze a bűnszövetségben elkövetett csaláshoz. Ezek a szálak elvarratlanul maradtak. Pedig a téma ma is megérne egy tényfeltáró könyvet.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 22. szám, 2019. május 31.
LXIII. évfolyam, 12. szám, 2019. március 22.
LXII. évfolyam, 19. szám, 2018. május 11.
Élet és Irodalom 2019