Maradjunk a tényeknél

Vita alakult ki az ÉS hasábjain a jelenlegi magyar rendszer minősítéséről (Lakatos Júlia: A demokratikus alkímia éve, 2016/2., jan. 15., Vásárhelyi Mária: Demokratikus látszatok és a valóság, 2016/3., jan. 22., Halmai Gábor: A felforgató, 2016/4., jan. 29.).

Halmai Gábor szerint az Európai Unió Szerződésének 2. cikkében találhatók a liberális demokrácia elvei. A Szerződés úgynevezett címekből áll, a címeken belül vannak a cikkek. Mindkettőt folyamatosan számozzák. A Halmai Gábor által említett 2. cikk így szól: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.” Vegyük észre, hogy a demokrácia szónak nincsen jelzője. Sőt, a demokrácia itt is és az egész 410 oldalas dokumentum más helyein is csak más tulajdonságokkal egyenrangúan jelenik meg. A demokrácia egyetlenegyszer szerepel jelzős szerkezetben, a 10. cikkben, melynek (1) pontja a következő: „Az Unió működése a képviseleti demokrácián alapul.” Ennek az EU-ra és nem a tagállamokra vonatkozó követelménynek az EU nem tesz eleget, mert legfontosabb testületének, az Európai Bizottságnak a tagjait az elnök és a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő kivételével nem választják, hanem kijelölik. Fontos megjegyezni, hogy a Szerződés egyetlenegyszer sem használja a liberális szót.

Mindebből lényeges következtetések vonhatók le. Az első, hogy nem csupán liberális demokrácia létezik, hanem létezik demokrácia úgy általában. És valóban, nehéz volna az ókori Athén vagy Róma demokráciáját liberálisként beállítani. Ráadásul az utóbbiban létezett a diktátor intézménye is vészhelyzet esetére. Például a második pun háború idején Fabius Maximus volt a diktátor. Természetesen mindazok az értékek, amelyek együttesen megjelennek az idézett 2. cikkben, nevezhetők liberális demokráciának. Azonban nagy nehézségekkel nézne szembe az, aki a megkövetelt tulajdonságok létét Magyarország vonatkozásában egyenként cáfolni akarná tudományos alapossággal. A dolog egyáltalán nem megy olyan könnyen, mint azt említett cikkében Vásárhelyi Mária gondolja.

A jelenlegi magyarországi rendszer minősítése és a demokráciák és autokráciák kategorizálása szép szemináriumi téma. Például a matematika szigorú követelményei szerint, amelyek esetében már egy ellenpélda is elég egy állítás cáfolatához, Fabius Maximus példája cáfolja Churchill sokat idézett kijelentését a demokráciáról.

Ugyanakkor világos, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörének csökkentésével, az actio popularis intézményének, vagyis annak, hogy bárki az Alkotmánybírósághoz fordulhat, a megszüntetése nyomán az átlagpolgár messzebb került attól, hogy a döntéshozatalban aktívan részt tudjon venni. Ezzel pedig világossá válik, hogy csökkent a demokrácia, amely – ne felejtsük el! – eredeti jelentésében népuralmat jelent.

Ma nem a minősítgetés volna a feladat, hanem az, hogy arról gondolkodjunk, hogy a jelenleginél, sőt az ezt megelőzőnél is demokratikusabb alkotmány milyen elveken alapuljon. Ehhez le kellene dönteni néhány tabut. Például a népszavazás kérdéséhez másképp kellene hozzáállni (lásd Vizvári Béla: A népszavazás védelmében, Valóság, 2011, 5. szám, 55–59. A cikk részletesen feldolgozza az OVSZ 2009. évi határozatait. A helyzet azóta sem változott.) A képviselőknek sokkal szorosabb kapcsolatot kellene ápolniuk a választóikkal, sokkal jobban alá kellene magukat rendelniük a közvetlen választói akaratnak. Igen szigorú szabályok szükségesek az információ­hoz való hozzáférés biztosítására. Az eltitkolható információk körét szűkíteni kell, a jogtalan eltitkolást pedig büntetőjogilag szankcionálni.