Vágyvezérelt értelmezés

VISSZHANG - LX. évfolyam, 6. szám, 2016. február 12.

„Én pedig várom / Jön-e

a tatár, / Ki megment az SS-től”

(Vas István: Ugyanaz, 1945)

 

Hegyi Gyula annak a két évnek a szellemiségében fedezi fel a kapitalizmus meghaladásának kísérletét, amely az idézett eljövetelt követte (1945 szelleme, ÉS, 2015/49., dec. 4.). Ezt a gondolatát akár el is fogadnám, ha egyrészt kiderülne az is, hogy a társadalom efféle tökéletesítésének célja csak a baloldaliakat és szövetségeseiket jellemezhette, de azokat se mind. Másrészt, ha kiderülne, hogy meglehetősen sokan nem így látták. A szerző úgy fogalmaz, mintha csakis a Szovjetunióból visszatért „moszkoviták” lettek volna felelősök a későbbi pártállamért. A szocializmusért lelkesült szövetségeseiknek ehhez semmi közük sem volt: ők „nem ilyen lovat akartak”.

Hegyi például kétségbevonhatatlannak tekinti az 1945-ös választások tisztaságát. Azt elhallgatja, hogy ezen a polgári demokráciát nyíltan kívánó pártot nem engedték indítani, holott Teleki Géza Polgári Demokrata Pártja egyáltalán nem volt fasiszta. Ahogy egy szót sem ejt arról, hogy a kommunisták birtokába került belügyminisztériumot már ’45 legelején kivonták a demokrácia kereteiből. A nyilvánosságban pedig nemcsak a kommunistáktól, hanem szinte a teljes baloldaltól, így a „fényes szellősök” jelentős részétől is a „reakciós” címkéje járt ki minden polgárinak. Erről pedig mindenki tudta, hogy a baloldaliakkal szövetkezni nem akarók és a horthysta, a nyilas és a fasiszta rétegek összemosását célozta. Hogy egyetlen politikai ketrecben jelenjenek meg a közvélemény előtt. Mintha a baloldaliakkal szövetkezni nem akarás már önmagában demokráciaellenes lenne. Azaz hogy az euroatlanti, nyugati, polgári demokrácia alapvetően nem demokrácia. Ez azért súlyos politikai nyomás egy, a Vörös Hadsereg által megszállt országban. Akkor és ma sokan nem véletlenül érezték és érzik úgy, hogy ez a kommunisták és szövetségeseik által alkalmazott, ellenfeleiket általánosító, pejoratív, közéletet mérgező nyelv megágyazott a kommunisták hatalomra kerülésének. Ahogy korábban a sok szalon-antiszemita is a zsidótörvényeknek, hogy tapintatosan fejezzem ki magam.

Ilyen „reakciózó” nyomás a polgári erőkkel szemben a nyugati szövetségesek által megszállt államokban (ahol a baloldaliaktól magukat elhatároló pártok indulhattak) egyáltalán nem alakulhatott ki, noha a kommunisták ott is nagyon próbálkoztak vele. Horváth Zoltán kriptokommunista képviselő meg is írta: „…egy túlnyomó többségében fasiszta országban a demokráciát antidemokratikus eszközökkel is meg kell védeni”. A nyugatnémet lakosság „túlnyomó többsége” eszerint nem volt (annyira) fasiszta, hogy ott a nyugati szövetségesek például betiltsák a jobboldali, polgári pártok indulását, és ragaszkodjanak a belügy kommunista birtoklásához?

Azért kellett antidemokratikus eszközöket alkalmazni, mert különben polgárháború tört volna ki? Ha az országot a nyugatiak szállták volna meg, lehet, hogy a kommunisták megpróbálkoztak volna vele. Mivel sejtették, hogy valamiféle „baloldali blokk” kényszere és polgári párt indulásának megakadályozása nélkül nem játszhatnak meghatározó szerepet, bojkottálják a választásokat, utána pedig megpróbálják erőszakkal megszerezni a hatalmat. És akkor bekövetkezik, hogy „minden úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött”. Mint Görögországban.

„A szocializmus nem csak nálunk, hanem egész Európában a jövő nagy ígéretének számított”, állítja Hegyi. A kommunistáknak biztos, a baloldaliak egy részének valószínűleg. Aligha lelhetők fel források, melyek igazolnák, hogy ez a polgári demokrácia híveinek is hívószó lett volna. Pedig ők voltak többségben, és a nem rasszisták, de tényleges arányuk már nem derülhet ki. Ők eleve a másik oldalon álltak, nem az állítólagos demokratikus szocializmus kísérletét támogatták. Ráadásul hogyan hihettek volna abban, hogy az a rendszer, melynek hirdetői őket „lereakciósozzák”, demokrácia lesz?

A polgári demokraták akkor sem akartak mást, csak a „rothadó” nyugati típusú demokráciát, egy de Gaulle‑t, egy Churchillt, egy Adenauert, de még akár egy Attlee-t is ezerszer inkább... Akadt volna ehhez magyar politikus is.

Például Auer Pál, Moór Gyula, Nagy Ferenc, B. Szabó István, Varga Béla, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, Nagy Vince, Vámbéry Rusztem, Barankovics István, Gorzó Nándor, Dessewffy Gyula. Meg Teleki Géza, Horváth Barna. Meg Vázsonyi Vilmos és Rassay Károly liberális követői. Meg a maroknyi legitimista, akiket Gratz Gusztáv neve fémjelzett. Meg Apponyi György, Andorka Rudolf. Meg a polgári Világ című lap egész környezetének tagjai.

Ők, a lényegében jobboldaliak, jobboldali liberálisok és/vagy konzervatívok (tökéletesen senki se kategorizálható) vajon nem voltak demokraták? Azért-e, mert az akkori körülmények között a haladás híveivel nem akartak szövetkezni? Vagy azért nem demokraták, mert a Horthy-féle, a nyilas és ma a rejtőzködő fideszes fasiszták is jobboldaliaknak nevezik magukat? Ezért kell összemosni őket? De az ugye mélyen igazságtalan, ha azért, mert a kommunista pártállamiak is „baloldalinak” tételezték magukat, minden baloldalit lebolsevistáznak?

Miért csak a szocializmus lehetett volna záloga annak, hogy a fasiszták nem térnek vissza? Ezt bizonyítja a történelem?

Csak a baloldaliak, a baloldali liberálisok és „eleinte” még a kommunisták voltak igazi demokraták? Hegyi szerint még az utóbbiak „se tudták, eszik vagy isszák [...] a kommunizmus megvalósult formáját”. Ezt a valamit biztos nem tudja senki, de azt minden polgári, „reakciós” tudta keleten és nyugaton, hogy mi zajlott a Szovjetunióban. Csak mindenki más, a „haladók” ne tudták volna? Ez a „nem tudták” miben különbözik, mondjuk, a zsidótörvények támogatóinak a deportálásokról való „nem tudásától”? A teljesen más eszmetörténeti alapokon kívül.

Kár volt a szocialista korszellem bizonyítékaként azt említeni, hogy „ekkoriban került be a vörös csillag Olaszország és a sarló-kalapács Ausztria címerébe”. A nem vörös, hanem fehér csillag Itália egyik legrégibb nemzeti és állami jelképe, az Olasz Királyság címerében is megtalálható. A sarló és a kalapács az Osztrák Köztársaság címerében 1919 óta létezik, a fekete sas tartja: jelképezi a munkásokat és a parasztokat, de nem a szocializmust. Ahogy a császári korona ennek a sasnak fején is csak Ausztria történelmére utal, és nem a császárság vágyára.

Hegyi szerint a demokrácia bizonyítéka, hogy „eltörölték a faji törvényeket”. Ami nem akadályozta meg a kommunistákat, különösen a szociáldemokratákat, hogy indulatosan követeljék egy egész népcsoport, a „svábok” elűzését. Ez aztán a demokrácia dicsőségére részben meg is valósult. De egyáltalán nem alapvetően a külső hatalmak, teszem azt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság követelésére, ahogy a zsidók deportálása sem varrható kizárólag a németek nyakába.

A földosztással elvileg minden demokrata, a polgáriak is egyetértettek. A felsőház eltörlése nem feltétele a demokráciának, a Hegyi által hivatkozott többi reformnak (felekezeti szabadság, teljes körű szavazati jog, feudális címek és rangok hivatalos használatának megszüntetése, női–férfi egyenjogúság) se feltétele az állítólag többségi kapitalizmusellenesség és az áhított szocializmus. Akkorra már a kapitalizmuson alapuló polgári demokráciákban megvalósultak.

Hegyi felrója, hogy földosztás idézőjelesnek tekintett „túlkapásaival” a Kisgazdapárt nem értett egyet. Ezért tolódott volna a Nemzeti Parasztpárt még balrább. Tehát azért nem volt helyes az országgyűlésben a vita a „túlkapásokról”, mert lényegében minden úgy helyes a földosztásban, ahogy azt kommunista vezetéssel lebonyolították.

Hegyi az „akkori remények” tagadásának tekinti, ha bárki kétségbe vonja, miszerint 1945-ben „még nem dőlt el minden”. De hát a kommunistákkal szövetkezők reményeit senki se tagadja. Csak éppen vannak források, melyek arról tanúskodnak, hogy a marxista–leninista ideológiával áthatott sztálinista Szovjetunió részéről már korábban is minden eldőlt (persze a megvalósítás nem nélkülözte a pragmatikus átmeneti kompromisszumokat). Majszkij feljegyzése Molotovnak arról szólt, hogy a győzelem után „csak egyetlen szárazföldi hatalom – a Szovjetunió maradhat”. De Gaulle emlékirataiból és számtalan forrásból nyilvánvaló, hogy Lengyelországban csak a lublini kommunista kormánynak volt esélye. Az „utolsó csatlós” Magyarországnak miért lett volna több? Wolfgang Leonhard, 1943‑ban a Komintern pártiskolájának hallgatója részletes látleletet adott arról, hogy képezték ki a jövő magyar, német stb. kádereit a hatalomátvételre. Például a már említett, 1945 elején Magyarországon kézbe vett belügyminisztérium számára.

Az biztosan igaz, hogy 1989/90–2010 demokráciájának 1945–47 az előzménye volt. Végzetesen. Lévén, hogy nem volt olyan szabad nyilvánosság se akkor, se később, mint amilyen a nyugati szövetségesek által megszállt államokban, és ezért igazán már senki sem lehetett az, ami valójában volt. Utána pedig, a pártállam idejében a magyar demokratikus jobboldal volt az, amely jóformán megsemmisült 1989-re. A Hor­thy-rendszert magáénak érző jobboldal és a szélsőjobboldal viszont alámerülve megmaradt, és szabad nyilvánosság híján nem konfrontálódhatott a demokráciával, mint nyugaton. Sokat tanultak rejtőzködésből és színlelésből, és csak azt felejtették el, ami rájuk nézve szégyenletes volt. A rendszerváltáskor, a tényleges felszabadulás idején ők ott kezdtek el ébredezni, ahol abbahagyták 1945–47 között. Készséges szövetségeseik lettek azok az esendőek, akiket a pártállam idején is a tekintélyuralomhoz és gondoskodáshoz szoktattak. Kellett ugyan két évtized a következmények kibontakozásához, de mára már telibe kaptuk a demokráciának álcázott tekintélyuralmat, vele a mutáns fasisztákat. Az egykori esélyekben reménykedés és kommunistákkal szövetkezés nagyobb dicsőségére.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 12. szám, 2024. március 22.
LXVIII. évfolyam, 2. szám, 2024. január 12.
LXVII. évfolyam, 46. szám, 2023. november 17.
Élet és Irodalom 2024