A felforgató

Saját értékelése szerint a demokráciakutatás „slágertémájáról”, a demokrácia mai változatairól írt cikket Lakatos Júlia (A demokratikus alkímia éve, ÉS, 2016/2., jan. 15.). Valóban az elmúlt években a klasszikus liberális demokráciák háttérbe szorulásának lehetünk tanúi. Egy angol–amerikai közgazdász szerzőpáros friss elemzése szerint nem is az a kérdés, miért van, hogy egyre kevesebb demokrácia liberális, hanem hogy miért léteznek még mindig liberális demokráciák (Sharun Mukand–Dani Rodrik: The Political Economy of Liberal Democracy, Institute of Advance Study, Princeton, 2015.) Egy londoni jogászprofesszor pedig az Európai Unió alkotmányos válságának kérdésében az autokratikus liberalizmus veszélyeire hívja fel a figyelmet (Michael A. Wilkinson: The Specter of Authoritarian Liberalism: Reflections on the Constitutional Crisis of the European Union, 14 Geman Law Review, 527. 2013). Lakatos Júlia tehát helyesen ismeri fel, hogy a demokrácia fogalma változóban van világszerte, és annak az alapvető jogokat és az államhatalom korlátozott voltát meghatározónak tekintő liberális elemei nem egyformán érvényesülnek az egyes demokráciákban. A variációk a teljes értékű liberális demokrácia (ami persze egy ideál, nehéz lenne bármely ország berendezkedésének megfeleltetni) és az autokrácia között (ahol viszont már a választásoknak sincs igazi tétjük, hiszen az ellenzéki pártoknak nincs valódi esélyük sokfélék). Ebben a köztes sávban nem mindig egyszerű megállapítani egy adott államról, hogy mikor veszítette el annyira liberális jellegét, hogy már inkább autokráciának tekinthető. (De persze vannak esetek, ahol nem lehet kétséges, hogy autokráciáról van szó, mint Putyin Oroszországa esetében, még akkor is, ha például az ottani elnöki főiskola – a mi Nemzeti Közszolgálati Egyetemünk megfelelője – kutatója a minapi egy bécsi előadásában igyekezett meggyőzni hallgatóságát, hogy a mai orosz rendszer „hibrid rezsim”, amelyben a duma egy valódi parlament szerepét tölti be.) Ezek az autokráciák persze még mindig nem totalitárius rendszerek, vagyis nem diktatúrák, ahol egyáltalán nincsenek is ellenzéki pártok, mint mondjuk a mai Észak-Koreában. (E diktatórikus rezsimeknek az autokráciáktól való klasszikus elhatárolására lásd Juan Linz: Totalitarian and Authoritarian Regimes, 1975.)

Ezt a fogalommagyarázatot azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert Lakatos Júlia írása szerintem tévesen értékeli mind a Fidesz céljait, mind pedig az azok nyomán kialakult jelenlegi magyarországi helyzetet. Egyszerűen nem felel meg a valóságnak, hogy az Orbán-rezsim célja a „nyugati típusú demokrácia adaptálása”, vagyis a „liberális demokrácia újraértelmezése” lett volna, ami „nem feltétlenül antidemokratikus”. Mind a „centrális erőtér” kiépítésének 2009-es terve, mind pedig az orosz és a kínai modell követésének 2014-es gondolata világossá teszi, hogy a cél a demokrácia leépítése és egy autokratikus rendszer kiépítése volt. Hogy ez már valóban kialakult-e, az másik kérdés, amire még szeretnék visszatérni. A Fidesz, illetve vezetője által használt „jelző nélküli” vagy „illiberális” demokráciával – amit Lakatos elfogad mint plauzibilis öndefiníciót – az a baj, hogy ha ez minden liberális elem kiiktatását jelenti, akkor egyszersmind megszűnik demokrácia lenni. (A liberalizmus minimumáról mint a demokrácia fogalmi eleméről lásd például Ronald Dworkin: Mi a demokrácia?, ÉS, 2013/8., febr. 18. vagy Kis János: Illiberális demokrácia nem létezik, hvg.hu, 2014. november 24.) Egyfelől tehát Lakatos helyesen állapítja meg, hogy az Orbán-rezsim „lediktatúrázása” nem segít feltárni annak valóságos jellegét. Persze hogy nem. Csakhogy, mint láttuk, a diktatúra nemhogy nem demokrácia, de még csak nem is autokrácia. Vagyis azzal, hogy kijelentjük: Magyarország ma nem diktatúra, még nem jutottunk előbbre. Az igazi kérdés az, honnan hová tart a rendszer, és hol helyezhető el most.

Lakatos azzal kezdi cikkét, hogy hivatkozik a Politico listájára, melyen Orbán Viktor Európa legbefolyásosabb vezetőjeként szerepel, majd idézi Ivan Krastevet, aki szerint a magyar kormányfő egyenesen Angela Merkel alternatívája. (Azt elfelejti hozzátenni, hogy Krastev ezt a menekültválság megoldása kapcsán mondja, és egy másik, néhány nappal később megjelent írásában „egyre inkább autokratikus” vezetőként aposztrofálja. (Lásd Why Poland Is Turning Away From the West, The New York Times, 2015. december 11.) Vagyis sem a Politico, sem Krastev nem állítja azt, amit Lakatos kiolvas a mondandójukból, hogy ti. Orbán „konzervatív felforgató” lenne, akárcsak Margaret Thatcher és „a Merkel-féle Európa-kép egyenrangú kihívója”. A volt brit kormányfő és a mai német kancellár valóban konzervatívok, de mindketten elfogadják a liberális demokrácia elveit, amelyek az Európai Uniót is vezérlik. Orbán ebben az értelemben nem konzervatív. És az EU menekültügyben tanúsított sajnálatos tehetetlensége nem jelenti azt, hogy a tagállamok fel kívánnák adni a liberális demokráciának az Európai Unió Szerződésének 2. cikkében foglalt elveit. Az kétségtelen, hogy a régi nyugat-európai tagállamokban is megerősödött az ideálként tételezett liberális demokrácia ellenzőinek súlya, de ők egyelőre ellenzékben vannak. Kelet- és Közép-Európa új tagállamaiban a kormányok is hajlamosak csökkenteni a demokrácia liberális elemeit.

Arra a kérdésre, vajon veszélyben van-e a liberális demokrácia Európában, Ivan Krastev egy 2012-ben írt tanulmányában még azt válaszolta, hogy az 1930-as évekkel ellentétben ma még a szélsőséges pártok sem kérdőjelezik meg a liberális demokrata konszenzus demokratikus elemét, miközben problémájuk van annak liberális részével. (Lásd Europe in Crisis: Is Liberal Democracy at Risk?, in Democracy in Preci­pice, Council of Europe Democracy Debates 2011–2012. Council of Europe Publishing, 2012. 67–73.). Orbán – és újabban Kaczyński – kilóg ebből a sorból. Hasonlóan vélekedett minapi interjújában Soros György is, aki szerint Orbán és Kaczyński a két világháború közötti Horthy-, illetve Piłsudski-féle áldemokráciát építi újra (Lásd The EU is on the Verge of Collapse – An Interview, George Soros and Gregor Peter Schmitz, New York Review of Books, 2016. február 11-i szám).

Orbán valóban felforgató a kontinensen, de nem azért, amiért Lakatos Júlia annak tartja, hogy ti. „az elittel szemben a nép kezébe helyezi a demokráciát”, hanem azért, mert a liberalizmus minimumának kiiktatására való törekvésével valójában a demokráciát forgatja fel, illetve ki önmagából. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy egyáltalán ne lenne alapja a magyar rendszerváltó elittel kapcsolatos csalódottságnak. (Lásd erről Vásárhelyi Mária kiváló önkritikus írását a lap karácsonyi számában: Szembenézés – önmagunkkal, ÉS, 2015/51–52., dec. 18.). De ahogy Vásárhelyi Mária Lakatos Júlia cikke kapcsán a múlt heti számban (Demokratikus látszatok és a valóság, ÉS, 2016/3., jan. 22.) meggyőzően bizonyította, az ezzel az elittel – amelyhez egyébként maga a Fidesz és Orbán is tartozott/tartozik – szembeni bizalmatlanság egyáltalán nem jelentette a demokráciának a nép kezébe helyezését, hiszen a közvetlen demokrácia nemhogy erősödött volna 2010 óta, hanem jelentősen gyengült. Lényegében ugyanerre a következtetésre jut Jan-Werner Müller és Enyedi Zsolt is az orbáni populizmus tanulmányozása kapcsán, mondván, hogy a Fidesz valóban elit- és intézményellenes volt ellenzékben, de hatalomra jutva ebből csak a pluralizmusellenesség, az intézmények megszállása és bizonyos ügyekben szélsőséges elitizmus maradt. (Lásd Jan-Werner Müller: Populista alkotmányosság: fogalmilag kizárt?, Fundamentum, 2015/2–3., 41–49., illetve Enyedi Zsolt: Paternalista populizmus a Jobbik és a Fidesz ideológiájában, Fundamentum, 2015/2–3., 50–61.)

De ahogy az Orbán-féle politikai rendszer nem írható le a közvetlen demokrácia megerősödési modelljeként, ugyanúgy nem igazak azok az utólagos legitimáló kísérletek sem, amelyek az Alkotmánybíróság fő hatalmára építő korábbi „jogi konstitucionalizmus” helyett egy, a parlament szuverenitását előtérbe helyező angol típusú „politikai alkotmányosságként” igyekeznek bemutatni a „fülkeforradalom” utáni történéseket. A magyar Országgyűlés minden deliberációt és ellenőrzést nélkülöző törvénygyártó munkája a legkevésbé sem emlékeztet az angol parlamentarizmusra. (Lásd erről részletesen Kovács Ágnes: Fényevők? A hazai alkotmányelmélet esete a politikai konstitucionalizmussal, Fundamentum, 2015/2–3., 19–40.) Ezt ma már olyan politológusok is elismerik, akik egyébként kívánatosnak tartottak volna egy ilyen alkotmányos modellváltást. (Lásd Pócza Kálmán: Egy elmaradt alkotmányos modellváltás margójára, Fudamentum, 2015/2–3., 78–82.) 

Visszatérve az írásom elején említett csoportosításhoz, a mai magyar politikai berendezkedés – Orbán nyíltan hirdetett szándékaival összhangban – letért a liberális demokrácia és az autokrácia közötti köztes sávról. Az utóbbihoz közelebbi oldalán helyezkedik el, de talán még nem billent át autokráciába. Egy nemrégiben tartott budapesti konferencián Kis János úgy vélte, hogy immár megtörtént a fordulat. (Lásd Az autokráciák fogalmi tipográfiájához. A nép nevében? Az alkotmányos demokrácia lehetséges változatai és valós riválisai. A Debreceni Egyetem Alkotmányjogi Tanszékének és a Közép-Európai Egyetem Politikaitudományi Tanszékének konferenciája, 2016. január 12–13.) Magam hajlok rá, hogy az átbillenésről mindaddig nem beszélhetünk, amíg a következő parlamenti választásoknak van tétjük. Egyelőre, bár az ellenzék esélyeit az alkotmányos és törvényi korlátok jelentősen csökkentik, ezek a praktikák még nem teszik lehetetlenné a kormányváltást. Persze az is igaz, hogy 2014-ben a Fidesz éppen annyit torzított a választási rendszeren, hogy kétharmados többsége megmaradjon. Kérdés, mire lesz hajlandó, ha majd a többsége is veszélybe kerül. Tehát eddig Orbánnak hatalma megtartásához nem volt szüksége az autokrácia határának átlépésére, jóllehet mind kötcsei, mind bálványosi beszédében világossá tette, hogy valóságos terve nem a demokrácia megújítása, hanem annak felforgatása.