Demokratikus látszatok és a valóság

Érdekes állításokat fogalmaz meg Lakatos Júlia e lap hasábjain a 2010 után kialakult magyarországi politikai berendezkedéssel kapcsolatban (A demokratikus alkímia éve, ÉS, 2016/2., jan. 15.) A szerző amellett érvel írásában, hogy az Orbán Viktor és a Fidesz által kiépített politikai rendszer belefér a liberális demokrácia fogalmába, ennek sajátos, közép-európai, nemzetre szabott, XXI. századi változatát jelenti. Lakatos szerint ez a berendezkedés sajátos elegye a demokratikus elemeknek, amelyben máshová helyeződnek a hangsúlyok, mint a hasonló szisztémán nyugvó nyugati liberális államokban, ám amelynek működése nemcsak megfelel a liberális demokrácia alapvető kritériumainak, hanem „egyfajta liberalizmus plusz”-t, azaz a liberális demokrácia helyi igények szerinti továbbfejlesztését jelenti. Sőt, továbbgondolva Orbán „nemzetvédő” rendszerét a konfuciánus közösségelvűségen alapuló demokratikus szisztémaként írja le. Lakatos Júlia szerint tehát Magyarországon nemcsak hogy mind a mai napig demokratikus, mi több, liberális demokratikus rendszer van, hanem ez valójában a hagyományosnak tekinthető nyugati demokráciák továbbfejlesztett (!), az értelmezések sokszínűségének és a kor követelményeinek megfelelő változata. Én azonban vitatkoznék ezekkel az állításokkal.

*

Abban egyetértek a szerzővel, hogy a liberális demokrácia nem egyetlen kaptafára készülő, merev szabályok szerint működő politikai berendezkedés, és azzal is, hogy a posztszocialista országok többségében nem sikerült megvalósítani ennek a politikai közösség számára igazán vonzó alternatíváját, mi több, a volt szovjet birodalom nem egy országában a kezdetektől súlyos válságjelenségekkel küszködik a demokrácia. Nem véletlen az sem, hogy napjainkban éppen a különböző demokráciaelméletek és a működő demokráciák ellentmondásainak elemzése került a nemzetközi politikatudományi viták fókuszába, hiszen a nyugati demokratikus rendszerek, ha alapjaikban nem inogtak is meg, számos, egyelőre feloldhatatlannak látszó ellentmondást, mi több, válságjelenséget produkálnak. A magyarországi politikai berendezkedés problémái azonban messze túlmutatnak ezen, és már nem értelmezhetőek a liberális demokrácia meglehetősen tágas keretei között. Magyarországon ugyanis – meggyőződésem szerint – 2010 után a kétharmados (szélső)jobboldali többség szisztematikusan felszámolta a demokratikus működés kereteit.

A liberális demokrácia mibenlétéről folyó vita alapja az lehet, ha valamiképpen konszenzusra jutunk abban a kérdésben, hogy melyek azok az alapvető kritériumok, amely alapján egy társadalmi-politikai berendezkedés demokráciának minősíthető. (A liberális és illiberális demokrácia közötti értelmezési vitát azért nem érintem, mert az utóbbi számomra értelmezhetetlen fogalom.) Ilyen, viszonylag széles körű szakmai konszenzus körvonalai ki is rajzolódnak ebben a vitában. Eszerint a demokrácia legfontosabb kritériumai: az adott közösség minden felnőtt korú állampolgárát megillető választójog, a szabad és tisztességes választások, a hatalmi ágak elválasztása és független működése, a plurális és szabad nyilvánosság léte, a civil társadalom szabad működésének biztosítása és a közpénzek átlátható, tisztességes, az állampolgárok számára ellenőrizhető elköltése. Az egymással versengő demokráciaelméletek képviselői az itt felsoroltakon túl a működés számos más kritériumát említik, abban azonban többségük egyetért, hogy az előbb felsoroltak nélkülözhetetlen ismérvei egy demokratikus rendszernek. Márpedig a Magyarországon mára kiépült politikai rendszer egyetlen kritériumnak sem felel meg maradéktalanul.

Azt, hogy a 2014-es magyarországi parlamenti választások nem feleltek meg a politikai esélyegyenlőség és a tisztességes eljárás alapvető követelményeinek, nemcsak a hazai ellenzék és a témával foglalkozó civil szervezetek, hanem az EBESZ jelentése is megállapította. A nemzetközi választásmegfigyelő szervezet szerint a magyarországi választások tisztességtelen előnyt biztosítottak a kormánypártok számára, az eljárási rend sértette az egyenlő választójog elvét, a választások lebonyolítását ellenőrző testületekben túlsúlyba kerültek a kormánypártokhoz közel álló delegáltak, átláthatatlannak és inkorrektnek ítélték a kampányfinanszírozás rendszerét, és élesen kritizálták a választásokat övező médiakörnyezetet, amely egyértelműen a kormánypártoknak kedvezett. Egy szó, mint száz, ha a választás szabadságát nem is, ám azok lebonyolításának tisztességét egyértelműen kétségbe vonták.

És vajon lehet-e demokráciáról beszélni olyan országban, amelyben a törvényalkotás kizárólag az uralmon lévő kormánypártok politikai érdekeinek van alárendelve, ahol még az alkotmány elfogadását sem előzi meg érdemi, széles körű társadalmi vita, ahol – a 2010-es lex Borkaitól a minap meghozott lex Győrffyig – mindennapos gyakorlattá vált a kormánypárti politikusok személyes érdekeinek megfelelő, személyre szóló törvényalkotás? Ahol a jogállami működés legfontosabb kontrolljának szerepére hivatott Alkotmánybíróság tagjainak négyötödét a kormánypártok delegálják, akiknek a többsége láthatóan nem szakmai, hanem politikai megbízatásként fogja fel funkcióját, és ahol az alkotmánybíróság hatásköreit a kétharmados parlamenti többség kénye-kedve szerint nyírbálja.

Lakatos Júlia szerint „az, amit Orbán illiberális vagy jelző nélküli demokráciának nevez, a demokráciának a liberális elitek hatásától megtisztított formája, amely az elittel szemben a nép kezébe helyezi a demokráciát”, ám ezt a súlyos állítást semmi nem igazolja. Az Orbán-rendszer elmúlt öt éve kizárólag ezzel ellentétes tapasztalatokat igazol. A „nép kezébe helyezett demokrácia” leginkább kézzelfogható megnyilvánulása a népszavazás lenne, az az aktus, amikor a nép közvetlenül dönt egy-egy sorsát érintő, számára fontos kérdésben. Ehhez képest 2010 óta a kormánypártok delegáltjai által uralt Nemzeti Választási Bizottság a legkülönbözőbb, hol szánalmas, hol abszurd kifogással és machinációval akadályozta meg, hogy akár egyetlen népszavazásra is sor kerüljön; az alapvetően csak politikai presztízskérdést jelentő, rendkívül egyszerűen megközelíthető vasárnapi zárva tartás ügyében eddig 19 alkalommal kezdeményeztek népszavazást, és ez minden alkalommal zátonyra futott.

Ami a hatalommegosztást, a hatalmi ágak elválasztását és független működését illeti – az nyilvánvalóan nem működik olyan országban, ahol az összes, a hatalom ellenőrzésére hivatott intézményt már 2010-ben megszállták a kormánypártok, a vezető pozíciókba kormánypárti politikusokat vagy pártkatonákat ültettek, akik megbízatásukat pártpolitikai feladatnak tekintik. A bírósági vezetők és a bírói kar személyi állományának statáriális lecserélése, a bíróságok működésének az európai emberjogi normákat is súlyosan sértő átalakítása és a korábban példamutatóan működő ombudsmani hivatal szétverése a 2010-ben hatalomra került kormány első teendői közé tartozott. Azt pedig, hogy az ügyészség politikai ügyekben szakszerűen és függetlenül végezné a munkáját, a lelkük mélyén talán még a kormánypártok legelszántabb hívei sem gondolják komolyan. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a korrupciótól fuldokló országban az elmúlt öt évben egyetlen feljelentést követően sem emeltek vádat kormánypárti politikusok vagy a kormányhoz közel álló személyek ellen, miközben bizonyítottság vagy bűncselekmény hiányában egymás után mentik fel a bíróságok azokat az ellenzéki politikusokat, akik ellen a 2010-es hatalomváltás idején vagy azt követően emeltek vádat.

A folyamatos hatáskör- és forrásmegvonás és a központi hatalomtól való egyre szorosabb függés korlátozza az önkormányzatok szabad működését is. A magyar lakosság rövid idő alatt megtanulta, hogy milyen ínséges időkre számíthat az a település, amely nem a központi hatalom szája íze szerinti vezetést választ. Az utóbbi hetekben Salgótarján példája mutatta meg, hogy beváltatlan ígéretek, elmaradt beruházások, elvont támogatások sorával büntette a várost a kormány az elmúlt másfél évben, amiért nem a kormánypártok által támogatott polgármester került a város élére.

Az erős érdekérvényesítő képességgel és kontrollszereppel rendelkező civil társadalom a demokratikus berendezkedés elengedhetetlen feltétele. A civil szféra gyengesége a rendszerváltás óta a magyar demokrácia egyik legsúlyosabb deficitje, 2010 óta azonban a hatalom valóságos háborút folytat az autonóm civil szervezetek ellen. A működésükhöz szükséges forrásokat elapasztották, a közpénzek elosztását egy nyíltan kormánypárti álcivil szervezetre bízták, a pénzek elosztásában a politikai preferenciák játsszák a meghatározó szerepet. Mindemellett a kormánypártok nehéztüzérséggel indultak hadba annak érdekében, hogy a civil szervezetek autonómiáját biztosító külföldi forrásokat is elapasszák, időt, pénzt és energiát nem kímélve, akár nyilvánvaló jogsértések útján is próbálják ellehetetleníteni ezek működését.

A nyilvánosság szerkezetét és a médiapiac működését az elmúlt öt évben a legkülönbözőbb törvényi és pénzügyi eszközökkel torzította el a hatalom, a médiapiac működését szabályozó és ellenőrző testületek és a közpénzekből fenntartott médiumok vezető pozícióit a kormánypártok által delegált pártkatonákra bízták, az ellenzéki orgánumok működését minden eszközzel megpróbálják megnehezíteni. Az irdatlan mennyiségű közpénzből fenntartott állami média a kormánypropaganda első számú közvetítője, az agy- és pénzmosás terepe, a kormánypárti oligarchák által közpénzekből működtetett magán-médiabirodalom konstrukciója, dekonstrukciója, majd most folyó rekonstrukciója a politikai gátlástalanság egészen kirívó példája.

Ami pedig a közszféra működésének és a közpénzek elköltésének átláthatóságát illeti, a téma legelismertebb hazai szakértője erről a következőket mondja: „(Magyarországon) amiatt vagyunk az átlagnál rosszabb helyzetben, mert a korrupció nem korlátozódik a gazdasági vagy a politikai szférára, hanem teljesen áthatja a közélet és a társadalom különböző szintjeit és szervezeteit (...) az igazságszolgáltatást, a bűnüldözést és a törvényhozást is” (Mindent átsző a korrupció Magyarországon. Interjú Jávor Istvánnal. Világgazdaság, 2014. okt. 26.)

Az előbbiekben hevenyészve összeszedett érvekkel azt próbáltam alátámasztani, hogy meggyőződésem szerint a jelenlegi magyarországi politikai berendezkedés nem a demokrácia sajátos, a kor szellemének és a nemzeti sajátosságoknak megfelelő változata, hanem XXI. századi, modern, autoriter rezsim, amelynek működése egyetlen fontos ponton sem felel meg a demokratikus normáknak.

Ami pedig a szerző azon megállapítását illeti, mely szerint Orbán „nemzetvédő” politikája leginkább a konfuciánus közösségelvűség értékeit mutatja, bár jómagam egyáltalán nem tartozom a téma szakértői közé, abban azonban biztos vagyok, hogy a Konfuciusz által megálmodott közösségeket, Orbán Viktor társadalompolitikai ambícióival szemben, nem a gyűlölet tartja össze.