Fajvédők!

VISSZHANG - LX. évfolyam, 3. szám, 2016. január 22.

Fajvédő? című cikkében (ÉS, 2016/2., jan. 15.) Szilasi György azt javasolja, hogy az egykori fajvédőkre ne alkalmazzuk az önmaguk által vállalt nevet, hiszen ők valójában fajgyűlölők voltak, akik nem védtek meg senkit.

Anélkül, hogy meg akarnám bántani a szerzőt, biztosan állítom, hogy a javaslata nem talál követőkre. Hiszen ha megfogadnánk, amit mond, és a csoport megjelölésében egyenértékű szóként cserélnénk fel a tárgyszerű cselekvésre utaló kifejezést („védelem”) az érzületre utaló szóval („gyűlölők”), egy nagyon fontos dimenziót hagynánk ki, a korról szólva. Azt ugyanis, hogy ebben a rendszerben a gyűlölet csupán a hajtóerő volt, mígnem a „védelem” rendszeralkotó elemmé vált. Mindaz, amit a gyűlölet érzületére alapozva gondolati konstrukcióként felépítettek, racionális, az érzelmektől függetlenül működő szisztéma volt, törvényekkel és katonai-rendészeti intézkedések sorozatával. Attól még, hogy elméleti indoklása egy fantazmagóriára épült (a több rasszból összeálló, kevert származású magyar nép végképp nem nevezhető „faj”-nak), a rendszer célja megfogalmazható úgy is, hogy egy származási (vagy annak vélt) csoportot akart „megvédeni” az élet minden területén, egy másik származási csoport létezésének még a látványától is. Szilasinak az az állítása tehát, miszerint ők „nem védtek meg senkit”, egyáltalán nem áll meg: saját, fajként értelmezett csoportjukat védték. A folyamatban pedig a „védelem” fogalma is kiemelt szerepet kapott. És ha ránézünk a magyar politikai interpretációk további történetére, azt kell látnunk, hogy meglehetősen nagy erővel képes újraéledni. Ma például ismét kulcsfogalommá vált – Szilasi György is elolvashatja, akár az utcán is, bármely fideszes aláírásgyűjtő standon. („Megvédjük az országot az illegális bevándorlóktól!”, ahol nem kérdés, hogy az „illegális bevándorlók” a védelmezők fejében „a hazánkra támadó, mocskos arab hordák” csoportját jelenti.) Csak épp nincs kimondva, hogy az emögötti politikai attitűd ugyanúgy fajvédelem, klasszikus nevén hungarizmus, mint amilyen a mintának tekintett korszaké volt. Szilasi György fölvetése tehát jóval túlmutat egy egyszerű névváltoztatási javaslatnál.

Bosnyák Zoltán összefoglaló kötetéből például (A magyar fajvédelem úttörői, Gede Testvérek Bt., 2000; eredeti formájában hozzáférhető a neten) részletes és hiteles körképet kapunk arról, hogy Istóczy Győzőtől Verhovay Gyulán, Egán Edén át a legkitartóbban biologizáló Kiss Sándorig és Méhely Lajosig milyen gondolati apparátussal érveltek a „magyar faj” magasabbrendűsége, annak bio­lógiai determináltsága s egyúttal megvédésének szükségessége mellett. (Természetesen konzekvensen a „faj” kifejezést használták az „alfaj” vagy „rassz” helyett, hiszen a csoportok biológiai keverhetetlenségét akarták sugalmazni, ami a fajok jellemzője. A rasszok keverhetőek.) Érvelésük alapja az akkor épp felfutóban lévő genetika volt, amelyet azonban egyrészt nevetségesen leszűkítettek az egyes vércsoportok különbségeire, másrészt visszadobtak a XIX. századi, merőben ideologikus, determinista elméletekig. Az akkor divatos Gobineau-elmélet alapján (ld. Ludassy Mária írásait erről) elfogadták azt a ma is élő, tudománytalan állítást, amely szerint a gének az ember tudatos döntéseken alapuló állásfoglalásait, vallását, erkölcsét és általában a mentalitását is meghatározzák. Erre alapozták azután azt az elméletüket, amelyet a zsidótörvények indoklásaiban is többször hangsúlyoztak: a zsidók génjei (gyakrabban: kromoszómái) még a több generáción át tartó keveredés során sem „oldódnak fel” annyira a magyarság génállományában, hogy „egészséges legyen az utód”, és hogy a keveredés „ne rombolja a magyar szellemiséget”. Ezt a „faji szellemiséget” pedig társadalmi nézőpontból a lehető legideálisabbnak írták le: a magyar „faj” determináltan jámbor és szelíd, idegen tőle az erkölcstelennek tartott kereskedés és az üzletelés, valamint a szintén erkölcstelennek tartott „idegbajos politikai izgatottság” és pártoskodás. A magyarságot tehát egyfajta génszerződés tagjainak, zárt közösségének tekintették, akiknek a vérébe „átment a faji öntudat” és az „izzó fajszeretet”. Ugyanakkor ez az izzás most veszélybe került az idegen „faj” betolakodása és bomlasztó hatása miatt – ezért indokolt a védelem kidolgozása. Ha a társadalom meg akarja őrizni a „faji” sajátosságát, és főként, ha el akarja kerülni a romboló forradalmakat (forradalmárkromoszómák kizárólag zsidóvérben vannak, és onnan kerültek be az átmenetileg sajnálatosan elromlott magyar vérbe – fejtette ki Bársony János nőgyógyász), akkor állami beavatkozással meg kell szüntetni a káros keveredést. A probléma egyetlen megoldása a selejtező jellegű fajvédelem. (Ld. a neonácik szóhasználatában a „genetikai selejt” kifejezést.) Amely azonban, mint látjuk, elsősorban arra irányul, hogy a társadalomban semmiféle politikai ellenzékiség, változtatási szándék ne létezhessen.

Ha megnézzük a zsidótörvényeknek – tehát a gyűlölt csoport jogfosztását célzó, társadalmi-politikai program alapköveinek – az ideológiai előkészítését és indoklásait, azokban ugyanezt látjuk.

Kovács M. Mária a korszakról szóló tanulmányaiban (például Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus, illetve A numerus clausus és a zsidótörvények) bőven idézi azokat a politikai téziseket, amelyek a Bosnyák könyvéből már megismert „elméletalkotók” fajvédő gondolatain alapulnak. A numerus clausust a maga elméleti okfejtéseivel folyamatosan előkészítő, egy ideig föld alatt működő MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete) alapítója, Csilléry András a 19-es forradalom bukása után már a népegészségügyi tárca vezetőjeként képviselhette a fajvédelem eszméjét. Ebben a minőségében például arra szólította fel az antant katonai misszióját, hogy kizárólag olyan kormányt ismerjenek el, amelyben „most és mindenkor keresztény leszármazású, fajmagyar miniszterek foglalnak helyet”. Az egyesület legfőbb ideo­lógusa, a már idézett nőgyógyász Bársony János pedig azzal indokolta a genetikai kutatások felgyorsításának fontosságát, hogy a „valódi, magyar biológiai arisztokrácia” létrehozása érdekében kell dolgozni, és a munkának az „államalkotó faj nemesítését” kell szolgálnia. (Mindeközben a „tudós” Méhely Lajos a vidéket járta, ahol úgymond antropológiai és vérvizsgálati kutatásokkal próbálta bizonyítani: a vérbeli magyar faj képviselői csak látszólag gyengültek meg. Léteznek ők, hiszen a parasztság körében még mindig többen tartoznak a III. vércsoportba, és csak ott került előtérbe a II. vércsoport, ahol nagy volt a „fajkeveredés”. Hogy azután a III. vércsoport mennyiben biztosítja a „magyar faj” magasabbrendűségét, azt ezekből az eredményekből sajnos nem tudták meg a derék fajvédők, de nem biztos, hogy ezért veszítették el a háborút.)

Mindezek nyomán a parlamentben tárgyalt zsidótörvények is határozottan a „magyar faj” védelmét szolgálták, és ezt a fajvédelmi koncepciót használták fel arra, hogy hosszasan és részletesen kidolgozzák a zsidóság teljes jogfosztását, az élet minden területén. Az 1935–40. évi országgyűlés 702-es irománya egyebek közt ezt fogalmazza meg célként: „A törvényjavaslatnak (az 1939-es törvény előkészítéséről van szó, L. J.) az a célja, hogy a nemzet többségét alkotó magyar népközösség veszélyeztetett közéleti és gazdasági pozícióját megvédje és megerősítse, az összlakosságnak mintegy 6 százalékát kitevő zsidóságnak az aránytalan előretörésével szemben”. Ezt a védelmi igényt indirekt módon a beadvány címében is jelezték: „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásától szóló törvényjavaslat”. Emellett bárhol olvasunk is bele a korlátozások indoklásaiba, mindenütt ott fogjuk látni a tudást és tehetséget kifejezetten fajreprezentációnak tekintő értelmezést, s ennek jegyében a „megvédendő” faj megmentése melletti érveket. Például így: „A színművészetek terén az utóbbi évtizedekben a zsidóság térfoglalása a sajtóbeli térfoglalással szinte teljesen azonos méreteket öltött, minélfogva a zsidóság a közvélemény lelkiségének kiformálódása és befolyásolása tekintetében e művészetek révén is erőteljes érvényesülési lehetőségekhez jutott. Ezzel a lehetőséggel teljes mértékben élt is, nemcsak (...) a sajátos zsidó szellemiség és zsidó etikum érvényre juttatása tekintetében, de abban a tekintetben is, hogy e művészetek terén (...) túlnyomórészt a saját fajtájához tartozókat juttatta a sokszor pedig ezeknél értékesebb nemzsidó művészeknek háttérbe szorításával érvényesüléshez”. (Magyarországi zsidótörvények és rendeletek 1938–1945, összeállította Vértes Róbert, Polgár Kiadó, 1997., 53. lap.)

A magyar fajvédelemnek volt még egy jellemző vonása, amelyben eltért a német mintaadóktól: hangsúlyosan beemelte a kereszténységet a maga fajelméletébe, amennyiben a „magyar” fogalmat a származás szintjén tette azonossá a keresztény mivolttal. (Tehát nem „tiszta fajú árját” emlegetett, mint a németek, hanem „tiszta fajú keresztényt”.) Ehhez a Horthy-korabeli uralmi viszonyok kínálták a lehetőséget: az állam és az egyház oly mértékben fonódott össze, hogy az anyakönyvezés mérvadó kiindulópontjai az egyházi adminisztrációk voltak. (Ez olyan erős hagyomány volt, hogy az anyakönyvi kivonatokban még a háború után, 1948 végéig is ott állt a „vallási felekezete” rubrika, függetlenül attól, hogy az újszülött családja vallásos volt-e, vagy nem. Amelyik nem volt vallásos, annál a „felekezeten kívüli” beírás szerepelt.) 

Úgyhogy tartsuk csak meg ezt a pontos elnevezésüket, legfeljebb tegyük idézőjelbe, ha utalni akarunk arra, hogy  a valósághoz képest irreálisak a fogalmaik. Viszont a valóság átírásának lehetőségeit egy időre mindig a kezükbe kapják. Ahogyan most is.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
LXV. évfolyam, 19. szám, 2021. május 14.
Élet és Irodalom 2022