Megjegyzések

Módszertani és társaslélektani megjegyzések Konrád György néhány mondatához

VISSZHANG - LX. évfolyam, 2. szám, 2016. január 15.

A honi fölnőtt lakosság 87 százaléka ugyanis helyesli a szögesdrót kerítés fölállítását és a menekültek távoltartását a magyarországi állam nemzeti avagy fölségterületétől. Tehát Konrád György nem került szembe fesztelenül (vagy akár feszélyezetten) a nézetek főáramával, hanem egyenesen képviseli, sőt: megtestesíti. 

„Are you a male chauvinist pig? – Sure, certainly, I am.”

Konrád György szelíden, ironikusan, szeretetre méltóan provokálja azokat a kedves olvasóit, akikről jól tudhatja, hogy bíznak benne, tehát nem hisznek neki. Úgy vélik, hogy tréfál. Ezt írja a feleségéről: „Minden gyakorlati ügyemet és keresményemet rábízom, ő vásárol és gazdálkodik, ő az elosztó, a főnök, a méhkasban a királynő. És mi lehetek én? Unalmas, dolgozó méh, nem here.” (ÉS, 2016/1., jan. 8.)

Nyilván csak élcelődik, valójában pedig megosztja a gyakorlati teendőit a feleségével, és nem bíz rá mindent, ami rutinszerű, unalmas, gyakorlati (tehát alacsonyrendű), és nem gondolja azt, hogy neki jut az alkotás, a fantázia, a gondolat, a hatalom és a dicsőség, az asszonynak meg a hétköznap prózája. Konrád György megbízhat az olvasóiban, mert ők bíznak benne, következésképpen írhat olyasmit, amin olvasói megbotránkoznának, de nem rökönyödnek meg, mert hisznek neki, tehát nem hiszik el, amit olvasnak.

Könnyen tehet ilynemű kijelentéseket, mert számíthat arra a háttértudásra, amely alapja a közötte és az olvasói között már régen kialakult szeretetközösségnek, s amely háttértudás egyik evidenciája, hogy Konrád György nem „male chauvinist pig”, s ez a kimondatlan háttértudás kezeskedik érte, hogy egyértelmű legyen: mondatai ironikusak.

„Ez nem lehet igaz.”

Mondja az olvasó.

Konrád György valószínűleg mosolyog, sikerült ismét megerősítenie meggyőződésükben olvasóit, hiába tért el tőle látszólag. Látszólag szabad volt, és megerősítette magát hitében, hogy olyasmit is mondhat, ami mások tollából származván, ellenszenvet válthatna ki hűséges olvasóiból, de mivel róla nem hiszik el ezt, voltaképpen nem volt szabad, csak eljátszotta a szabadság – a tőle szokatlan szabadságellenes frázis szabadságának – gesztusát, ilyen gesztus a valóságban nem történt. Nem történt semmi, a szerző tréfált.

„Rejtett mosoly terjed bennem – folytatja a mindannyiunk által nagyra becsült író –, amikor sikerül fesztelenül szembekerülnöm a főáramban képviselt nézetekkel, ilyenkor kis belső kuncogást hallok. Ha valamilyen állítólagos jóravalóság nevében felbosszankodnak ellenem, megnyugvás tölt el, úgy látszik, igazam van.”

Valamennyien tudjuk egész Európában, az egész világon, hogy mire céloz Konrád György: nemrégiben a La Repubblica és a The New York Times hasábjain pártfogásába vette a magyarországi állam vezetőinek egyik intézkedését, az államhatáron fölhúzott szögesdrót kerítés azóta másutt is elterjedt divatját, amellyel sikerült megakadályozni a közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai menekültek beözönlését. Evvel csakugyan kiváltott némi udvarias köhintéseket és fejcsóválásokat.

Kétségtelenül bátor lépés lett volna, ha vele Konrád György szembeszegült volna a nézetek főáramával. Ámde a nézetek főárama eltér attól a vélelemtől, amely Konrád György írásában okadatolható.

A honi fölnőtt lakosság 87 százaléka ugyanis helyesli a szögesdrót kerítés fölállítását és a menekültek távoltartását a magyarországi állam nemzeti avagy fölségterületétől. Tehát Konrád György nem került szembe fesztelenül (vagy akár feszélyezetten) a nézetek főáramával, hanem egyenesen képviseli, sőt: megtestesíti.

Ugyanakkor azonban Konrád György véleménye a saját véleményéről (pontosabban: véleménye a saját véleménye státuszáról) nem értelmetlen.

Az a – talán nem oktalan – hipotézise, hogy lelkes és hű olvasóinak zöme a lakosság fönnmaradó 13 százaléka közt található. A nonkonformista kisebbség konformizmusa az ezúttal a Konrád Györgyöt is magában foglaló többség más természetű konformizmusával áll szemben, a véleménytöbbség és a véleménykisebbség képzetes csoportkohéziója valamilyen mértékben bizonyára csakugyan föltételezhető. Konrád Györgynek a saját miliőjében a kisebbség többségével kell szembenéznie, az ebben a miliőben tapasztalható főáram az, amelyről úgy véli, hogy fölbosszankodik, ha tudomást szerez az író állásfoglalásáról, s ez készteti őt kis belső kuncogásra.

A bátor nonkonformista – és Konrád György bebizonyította a mainál nehezebb helyzetekben, hogy képes, mi több: hajlamos effélére – csakugyan szembekacagja a többség banális, közhelyes konszenzusát, s magasabb (bizonyos esetekben: égi) instanciákhoz föllebez.

Azt is el kell ismernünk, hogy valamelyikünknek szembeszegülnie közvetlen környezetének széleskörűen osztott meggyőződésével nagyobb kurázsit igényel, mint a távol lévő – s ebből a távolságból elvontnak tetsző, egzisztenciálisan irreleváns –  össztársadalom vélekedésével összekapni.

Kérdés azonban – s ennek a kérdésnek az eldöntésére nem érzem magam képesnek –, hogy az össztársadalom elsöprő erejű vélekedése nem olyan háttér-e, amely lelkileg megerősíti tartásában és elszántságában a kisebbség többségével szembeszegülő (de e kisebbségtől egyebekben el nem szakadt) írót, s a 87 százalék távolból morajló, halk biztatása nem könnyíti-e meg a 13 százalékkal szemben tanúsított kihívó merészséget. Az is kérdés, s erre már egyszerűbb válaszolni, hogy joggal nevezi-e az író minden megszorítás nélkül „főáramnak” azt az apró kis csermelyt, amelyet jómodorúan, ám kissé megvetően kerülget magányos, bár sokaktól egyetértéssel kísért útján. Ez némi retorikai visszaélés halk, ám tisztelettudó gyanúját ébreszti föl.

Ez annál inkább föltűnik Konrád György régi, hűséges olvasójának, mert a szélsőjobboldali magyar miniszterelnök – akivel Konrád György most történetesen, úgyszólván véletlenül egyetért, míg más ügyekben persze nem – a de facto teljhatalom meg nem kérdőjelezett birtokában a „politikailag korrekt” főáram ellen fölhorgadt lázadónak tünteti föl magát, pedig a főáram nem „politikailag korrekt”: a miniszterelnök véleménye (a menekültkérdésben) maga a főáram, s a jeles államférfi a defenzívába szorult, elenyésző kisebbség ellen lázad, összeszedve minden bátorságát. A párhuzam csak párhuzam, nem teljes mérvű nézetazonosság, ámde a politikai vélemények többségi/kisebbségi mivoltával és a főáramúsággal, a main­streaműséggel való szónoki játék mindkét világhírű férfi fegyvertárában megtalálható.

„Az ítélkező ember szeret haragudni” – írja Konrád György, s azt gondolja, hogy ő idegesíti az ilyen embert. Én, mi tagadás, szoktam „ítélkezni”, bár én magamban nem ezt a terminust használom arra, amit olyankor művelek.

De haragudni most nincs se okom, se kedvem. Konrád György sem idegesít: ugyan mivel is idegesítene? Itt szóban forgó nézőpontja a lehetséges nézőpontok egyike, nyilvános megfogalmazásával nem követett el semmi szokatlant. Reputációja érintetlen, becsülete is intakt.

Ám vajon mennyire rejtett a mosoly, és mennyire belső a kuncogás – más szavakkal: a finoman érzékeltetett fölény, amelyben ott rezeg az enyhe sértődöttség szenzitív tremolója –, amelyről maga a nagy tekintélyű író és gondolkodó számol be nyilvánosan a népszerű hetilapban?

Konrád György elégedetten kuncog, mert sejti, hogy nyilatkozataival fölbőszíthette az ítélkezésre hajlamos, a haragban örömüket lelő elemeket.

Csak az nem világos, hogy miért gondolhatja emiatt: „megnyugvás tölt el, úgy látszik, igazam van”. Mennyiben biztosítéka az igazságnak, hogy bosszantja a tétellel egyet nem értőket? Miért garancia (ez esetben) a kisebbséggel szembeni nonkonformizmus és a többséggel szemközti konformizmus (vagy akár az ellenkezője) arra, hogy a vélemény vagy tétel megfogalmazójának igaza van?

Ez csak akkor lenne plauzibilis, ha úgy vélhetnők, hogy a Konrád György kijelentéseit ellenzők hitvány vagy rossz emberek, mely esetben az ő véleményükre nem kell adni. Ha rossz, hitvány, erkölcstelen emberek elleneznek valamit, akkor ez csakugyan megerősítés a derék ember számára, és a rossz emberek bosszankodása a derék embernek szóló közvetett elismerés.

De egészen bizonyos az – lehet, hogy az, de bizonyos-e? –, hogy a határainkat körülölelő szögesdrót kerítés ellenzői rossz emberek? Ezt még nyilvánvalóvá kellene tenni ahhoz, hogy Konrád György rejtett mosolyához és belső kuncogásához aggálytalanul csatlakozhassunk, s hogy végre ebben a kérdésben is fölharsanhasson a demokratikus hahota. 

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 30. szám, 2021. július 30.
LXV. évfolyam, 1. szám, 2021. január 8.
LXIV. évfolyam, 26. szám, 2020. június 26.
Élet és Irodalom 2021