Bécs, 1944, Bischoffgasse 10.
VISSZHANG - LIX. évfolyam, 51-52. szám, 2015. december 18.Nem kérdőjelezem meg a Frojimovics Kinga–Kovács Éva-szerzőpáros jóindulatát a Holokauszt a császárvárosban című cikkben (ÉS, 2015/50., dec. 11.) leírtakkal kapcsolatban. De minimum kiegészítésre szorul már-már idilli hangulatot sejtető leírásuk, legalábbis azzal, amit családunk a hivatkozott lágerben (Bischoffgasse 10.) megélt. Életeink című, magyarul, angolul és németül megjelent könyvemben írok erről részletesen. Ennek a könyvnek a hatására került az iskola falára az emléktábla. Amikor a könyvön dolgoztam, és meglátogattam az iskolát, kiderült, ott nem tudtak (?) az annak idején azon a helyen működött lágerről, és a korabeli iskolanapló is csak légitámadások okozta épületkárosodásról tesz említést az 1944–45-ös időszakra vonatkozóan.
Most csak azzal kapcsolatban idézek, ami a gyerekek munkavégzésére vonatkozik. Frojimovics és Kovács leírásában a 12 év feletti gyerekek már felnőttnek számítanak, és a 12 évesnél fiatalabbakat a Schönbrunnba vitték kertészkedni.
Sándor bátyám 1934-ben született, akkor tízéves volt (én három), és többek között a következőkre emlékezett (Életeink, 55. oldal): „A tízévesnél kisebb gyerekek a lágerben maradtak. A 15 évesnél idősebbek a többi felnőttel együtt mentek dolgozni. A 10 és 15 év közötti gyerekekből viszont különleges, húsztagú munkacsoportokat alakítottak. Én is ilyen csoportba kerültem. Kibombázott házakhoz mentünk közvetlenül a bombázást követően. Arra használtak bennünket, hogy olyan helyekre is bejussunk, ahová a felnőttek nem fértek be. Ki kellett hoznunk a hullákat, a sérülteket és az összes értéket. Ha csak egy végtagot vagy más emberi testrészt találtunk, azt is ki kellett hozni. Kegyetlen és félelmetes munka volt, és nagyon veszélyes.” További részletek az Életeink – Egy tudományos kutató találkozása a 20. századdal (Budapest, Typotex, 2003) című könyvben találhatók.