FOTÓK

Továbbképzésre tartok. Összefutok egykori tanítványommal – ma nagymenő vállalkozó. Pár szót váltunk. Épp kilencedikes nagylányát kísérte el a református gimnáziumba. Meséli, ma tizenegy órája lesz a gyereknek. Amúgy csak tíz lenne, de kivételesen betettek nulladiknak egy fizikaórát. No persze, ettől még kell majd tanulniuk otthon is, gimiben már mindig van házi feladat. Elköszönünk, és én útközben eltűnődöm: ezek a tizenöt éves gyerekek ma bizonyosan többet dolgoznak majd, mint a tanáraik, és talán többet, mint (majdnem) bárki ebben az országban. Törvény, józan ész, létezel?

De nem is ezt akartam én mondani. A harmincórás tréninget két hölgy vezeti. Sok a dolguk: előadás, vázlatok és táblázatok projektoron kivetítve, közönségmegmozgató játékok, fényképezés. Mert bár igaz, vagy hat különböző helyen kell aláírnunk, fotóznak is bennünket. Amint ülünk a padban és hallgatunk. Amint élénken beszélgetünk valamely interaktív feladat közben. Amint ebédelünk. Lefényképezik a pogácsát, nem vicc!, a kávét és az ásványvizet. Mindent igazolni, dokumentálni kell, a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem bízik az ő alattvalóiban. Ha igaz az, hogy mindenki magából indul ki, logikus is ez a döntés.

Azon tűnődöm csupán: te Jóisten, mennyi fotó készülhet a Paks II-ről? És ki fogja azokat megnézni, ellenőrizni?