KÉSELÉS

Megkéseltek egy mentőápolót.

A mentőautóban szúrta meg egy beteg, életveszélyesen.

Vádaskodó blogok, hazug panaszlevelek, bulvársajtós blikkfangok, betegjogi ombudsmanok, műhibaperes ügyvédhiénák – mindezt mi, egészségügyi dolgozók már úgy megszoktuk, mint télen a zord fagyot.

De ez brutális volt, betelt a pohár.

Hogy egy mentőápolót munkája közben hasba szúrjon az ellátásában részesülő beteg! Lehet, hogy be volt drogozva. Lehet. Talán részeg volt. Talán. Majd kinyomozzák.

De mit kezdjünk azokkal a gazemberekkel, akik tiszta tudatállapotban emelnek kezet orvosra, ápolóra, mentősre? Merthogy ezeket aztán semmi sem menti. Semmi az égvilágon. Ha egy állat a segítséget vagy élelmet nyújtó kézbe harap, azt mondjuk, megvadult. És ha az ember?

Ami még gyakoribb: a mentőst nem a beteg, hanem a hozzátartozók bántalmazzák. Rémisztő esetek sokasága: miként gyűlik a mentőegység köré pillanatok alatt negyven-ötven fenyegetőző rokon. Hogy a kivonuló mentőegységet helyenként miféle alantas agresszivitással fogadják, hogyan kérik számon azt, amiben nem vétkesek, például a késedelmesnek vélt érkezést, az elképesztő.  A mentősök sohasem tudják, épségben visszaérnek-e a bázisra. A helyszínen első gondolatuk nem a betegé, hanem, hogy kell‑e rendőrt hívni. Tetszik érteni: gyógyítani, rendőri erősítéssel! Olykor a sikertelenül újjáéleszteni próbált halottat is kocsira rakják, és a beavatkozás folytatását mímelve elszállítják, mert rettegnek a rokonok helyi bosszújától.

Hogy ezek után a mentősre támadó bűnözőt csupán azért vonják felelősségre, mert a mentős hatósági feladatot ellátó személynek minősül, ez egyenest nevetséges és a jog ostoba cinizmusa. Mert bántalmazni azt, aki éppen azzal van elfoglalva, hogy segítsen, azért mégiscsak sokszorosan minősített eset. Minden emberi viselkedés legalja. 

Az agresszió legenyhébb változata, amikor „csak” a mentőautót rongálják meg.  Megrugdalják. Persze ez is csak sima garázdaság. Csínytevés. Bezzeg, ha rendőrautót.

Na és itt van aztán a kedves szokás: meglopni a mentőst. Miféle világ az, ahol egy mentőautóból lopott nyomkövetőnek vagy rádióadónak piaca van?  Azzal meg, hogy nemrég egy motoros mentős táskáját, kabátját tulajdonították el, miközben az sérültet látott el, ugye hogy nem lehet mit kezdeni? Mármint a döbbeneten és a jogos felháborodáson túl. Ez sem minősített eset. Elvégre a motorbicikli nem hatósági közeg. Ez csupán lopás. Értékfüggő büntetéssel. Ha egyáltalán. 

Itt az ideje, meg kell végre szólalnia az eddig békésen tűrő „másik oldalnak” is. A doktoroknak, mentőtiszteknek, ápolóknak. Az egész szakmának. De első helyen a kamaráknak és a szakszervezeteknek. És, na igen, az egészségügy magas rangú hivatalnokainak. Dühödt hangosan.

Érdemben cselekvőleg.