Az internet jóságáról

VISSZHANG - LIX. évfolyam, 44. szám, 2015. október 30.

Tisztelt Petőcz György! Némi szomorúsággal olvastam A szabadság üres sivataga című írását. (ÉS, 2015/43., okt. 22.)

Egyetértek abban, hogy manapság hiányzik az igazi vita a magyar közéletből, akár a nagypolitikáról, akár az egyszerű emberek közötti kommunikációról van szó. Azzal azonban nem, hogy mindenekelőtt a szociális média, az internet által végtelenül felgyorsult idő lenne az oka.

Kétségtelen, hogy más ma a helyzet, amikor egy eseményre, jelenségre, az ezekről írt cikkre azonnal válaszolni lehet, ráadásul különösebb kontroll nélkül, hiszen az internet „mindent elbír”. (Az más kérdés, hogy most már a munkaadók árgus szemmel figyelik, hogy dolgozóik mit tesznek fel a Facebookra, sőt, amikor valaki munkára jelentkezik, a szociális médián keresztül „káderezik le” először...) Abban igaza van, hogy sok komment „indulatból” születik, miként a válaszok is, és egy idő után már nem is érdekes, mi volt a kiindulópont. Amikor korábban egy lapban megjelent cikkre reagáltak az emberek, volt idő „átgondolni” az írást, szépen, elegánsan megfogalmazni. Ez azonban, úgy vélem, hogy nem idő, hanem műveltség és intelligencia kérdése. Nyilván akkor is voltak „vagdalkozók”, legfeljebb az ő leveleiket nem közölték. Ön az ÉS-t említi ma pozitív példaként, ez így igaz, de azért nemegyszer láttunk már ezeken az oldalakon olyan vitát, amely személyeskedésbe fulladt, még pedig olyan kiművelt emberfőktől, akiktől többet várna az ember...

A probléma, azt hiszem, inkább az, hogy Magyarországon az általános vitakultúra hihetetlenül mélyre süllyedt. És ebben a legnagyobb bűnösök közéletünk szereplői. És ez nem az elmúlt években kezdődött, hanem gyakorlatilag már rögtön a rendszerváltás után, emlékezzünk csak az első parlamenti ciklus üléseire. Sajnos nálunk a demokratikusnak mondott átalakulást az első pillanatban arra használták fel „választott képviselőink”, hogy szekértáborokat állítanak fel, és ennek szellemében rombolták szét azt a sajtót, amelynek „a közélet őrkutyájává” kellett volna válnia. Hatásos ”őrkutya” hiányában pedig „következmények nélküli ország” lettünk. Az az apátia, amelyet ma tapasztalunk az országban, ennek egyenes következménye. Így ne csodálkozzunk az eredményen.

Ami pedig az írása végén feltett kérdéseket illeti: meggyőződésem, hogy az internet képes kitermelni azt az igényes közeget, ahol egymásra találhatnak az értelmes, kulturált vitatkozók. Nekem az elmúlt másfél évtizedben számos ilyen élményt adott már a világháló, a Face­bookon is vannak olyan közösségek, amelyek ezt erősítik, és amelyek az ész nélkül kommentelőket, vagdalkozókat és mindenféle szélsőségeseket egyszerűen kitiltják maguk közül. Ahogyan régen, a globális kommunikáció időszámítása előtt is meg tudták egymást találni a mély gondolkodású emberek, ez most is megtörténik. Kérdés, hogy lesznek-e olyan egyéniségek, akár a politikában, akár az értelmiség körében, akik képesek lesznek felrázni a lakosságot a mélységes depresszióból.

(A szerző író-történész)

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 3. szám, 2022. január 21.
LX. évfolyam, 12. szám, 2016. március 25.
LIX. évfolyam, 12. szám, 2015. március 20.
Élet és Irodalom 2023