Nem csak fiataloknak

Mint a kor egyik tanúja szeretnék hozzászólni Standeisky Éva ünnepi megnyitójához, illetve közreadott beszédéhez (A Szovjetunió alkonya és Magyarország, ÉS, 2015/40., okt. 2.). Jómagam nem voltam párttag, tehát nem vehetem magamra, de a beszédet olvasva egy fiatalnak az lehet a benyomása, hogy a kommunisták azon dolgoztak, hogy a népnek minél rosszabb legyen, és a fogyasztói szocializmust is csak azért engedélyezték, hogy az „esetleges újabb felfordulásnak” elejét vegyék. A sok amerikai filmet nem azért nem vették meg, hogy a szemétre ne menjen a szűkös kemény valuta, hanem hogy a nép ne szórakozzon. Az összes jó, ami csak a kultúrában megtalálható volt, csak azért került oda, mert a hatalom képtelenné vált a kultúra egészének ellenőrzésére, az összes rossz pedig azért volt, mert felülről diktálták. Ezzel szemben az ötvenes években jutottak vidéki családok ezrei életükben először rádióhoz, amelyen (természetesen a demagóg politikai beszédek mellett) színházat és komolyzenét hallgathattak, tanultak meg olvasni vagy kerültek iskolába tömegesen olyanok, akiknek addig esélyük nem volt rá. A néptánc- és népdalmozgalmat erőltették, minden faluba művelőházat építettek és könyvtárt vittek. Az akkori költségvetési lehetőségekhez képest gőzerővel támogatták a magyar művészfilmeket (születtek is, több, mint most), és rendkívül olcsón adták a remekíró-sorozatokat, hogy mindenki hozzáférjen. Olyan terjesztőhálózatot működtettek, amellyel a magyar szerzők művei százezres nagyságrendben fogytak. Szerintem ez volt a Standeisky Éva által említett 1945-ös forradalom megjelenése a kultúrában. Átütő, nagy horderejű és sorsfordító. Az, hogy a megszületett és bemutatott művek között nagyon sok volt a demagóg, a Szovjetuniót másoló, primitív fércmű, amely főleg az értelmiségieket zavarta (ez persze sokukat nem akadályozta meg abban, hogy tevőlegesen hozzá ne járuljanak, például Sztálin születésnapján), de a tömegekhez eljuttatott értékek a döntők.

Bár már kommunisták nincsenek hatalmon, azt látom, hogy millióknak esélyük sincs művelődni Magyarországon, a tömegeket szappanoperákon tartják, nincs könyvtárba járás, támogatott színházjegy és rádió alkotta színház vagy saját tévéfilm. A médiát elönti a szenny és a nyelvi igénytelenség, a támogatásokat csókosok kapják, és a képzőművészetben a színvonalat kizárják a megjelenésekből. Vannak jó könyvek, jó szerzők – de átlagosan hány példányban jelennek meg? Ötezerben?

Standeisky Évának jó a meglátása, hogy a diktatúra agóniájával – a nyolcvanas évek közepétől – mindkét belső kommunista áramlat kiüresedett, hívei jelentéktelenné, érdektelenné váltak. Meg az írói is. A hatvanas-hetvenes évek értelmiségi körökben ünnepelt, reformkommunista vagy éppen „odamondó” szerzői mára ugyanúgy könnyűnek találtattak, mint a dogmatikusok: az antikváriumok egyikőjük műveit se veszik be.

Ugyanakkor vitatkoznék azon állításával, hogy a Szovjetunió totalitárius rendszere a harmincas évek közepén már túl volt a zenitjén. Milyen értelemben? Mert az igaz, hogy a legtöbb áldozatot hozó önkényes intézkedése, Ukrajna kiéheztetése 1933–34-ben játszódott le, de a hadsereg lefejezése, a népek hatalmas áldozattal járó kitelepítése és a táborokban tartott, illetve hazatérő (sic!) hadifoglyok megnyomorítása még ez után történt. Ha pedig pozitív értelemben vesszük, a Szovjetunióban a harmincas évek után számolták fel az írástudatlanságot, hoztak létre és vittek Keletre olyan nehézipart, amellyel megnyerték a második világháborút, később pedig olyan hightech-et, amellyel először járt ember a világűrben, és amellyel szuperhatalommá vált.

Az, hogy a birodalom szétesése a rendszer hanyatlásának köszönhető-e, sokan vitatják, olyanok, akik inkább az amerikai csillagháborús tervek által kikényszerített fegyverkezési versenynek, illetve Gorbacsov gyenge ítélőképességének tudják be.