Ami új, és ami nem

VISSZHANG - LIX. évfolyam, 40. szám, 2015. október 2.

Valóban izgalmas témához nyúlt Király Júlia (Trollok harca – Egy új sorozat a magyar bankpiacról, ÉS, 2015/37., szept. 11.), amikor a pénzügyi szektor lenyúlását kívánta nyomon követni, kár, hogy in medias res kezdte.

A magyar finánctőke megdézsmálása ugyanis nem a rendszerváltással indult. Már jóval előtte hoztak olyan döntéseket az állami bankok vezetői, amelyek súlyos deficithez vezettek. Ezen döntések és meggondolások okát azóta sem kutatták részletesen, egyszerűen annak tudják be, hogy az állam rossz tulajdonos volt. Pedig a döntéseket konkrét személyek hozták konkrét magánhaszonnal, előnyös helyzetbe juttatva ezzel konkrét személyeket konkrétan meghatározható összeggel. A rendszerváltás egyik jellegzetessége, hogy az eltűnt milliárdok után senki sem kutatott, azokat az állam konszolidáció néven zokszó nélkül visszapótolta, pedig akkoriban a félbilliónyi összeg agyonnyomta a költségvetést. Ugyancsak az állam pótolta az eltapsolt milliárdokat a Budapest Banknál és a Postabanknál. Az adófizető szemével nézve teljesen mindegy, ki járt jobban: akinek nem kellett visszafizetnie a tartozást, vagy aki megvette a bankot olcsóbban, mint amennyit az állam beletett.

A bankprivatizáció első köre iszonyú veszteségekkel zárult, és azzal, hogy ez a minden ügyletben központi szerepet játszó szektor külföldi tulajdonba került. (A kijárók persze magyarok maradtak.) Nagyobb bajnak mutatkozott azonban, hogy a „modernizált” pénzügyi ágazat nem töltötte be funkcióját: nem lett a magyar gazdaság élénkítője, a vállalkozások megteremtője és a piaci sikerek kovácsa. Maga a reálgazdaság hidegen hagyta, túl kockázatosnak tartotta. Egyszerűbb volt neki a rizikómentes és biztosan tejelő államkötvényekből bevásárolni, és vagdosni a szelvényeket. Iszonyú marzsokat használt, magas hitelkamattal vette el a kedvét a próbálkozóknak, nem érdekelte az sem, hogy milyen a garancia. Lakáskölcsönt – ahol pedig maga a lakás már komoly fedezet – több mint húszszázalékos kamatra adtak, míg a csókos újságírók kamatmentesen jutottak hozzá szabad felhasználású hitelekhez. Én ezeket nem nevezném jó híreknek, abban viszont egyetértek Király Júliával, hogy a devizahitelek következményeiért nem a bankoknak kellene felelniük.

Így értünk el a mához, amikor újabb lenyúlás tanúi lehetünk. Maga a technika nem új, láttuk már a Malév és a BÁV esetében: előbb államosítsd, aztán add új kézbe. Nincs abban semmi meglepő, hogy a kormány valamely magáncsoportot az állami érdekekkel szemben előnyben részesít. Erről szól a kapitalizmus. De amíg a kedvezményes áram- és vasúti tarifákat bármikor kivételezett magánkörnek lehet juttatni és visszavonni (csakúgy mint a zsíros közbeszerzéseket), a bankszektor viszont különleges szerepet játszik. Mert a megjelenési formáját könnyedén változtató pénztőke minden üzletben részt vesz. S míg a reálgazdaságban a szereplők a piac változásával együtt mozoghatnak (bukhatnak), a bankszektort, ha már egy kör megszerezte, kormányváltáskor (új politikai hatalom belépésekor) nem lehet visszavenni.

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 36. szám, 2022. szeptember 9.
LXVI. évfolyam, 29. szám, 2022. július 22.
LXVI. évfolyam, 28. szám, 2022. július 15.
Élet és Irodalom 2023