Nem halál a TÉSZ

Mind Tóth Mihálynak (Életfogytig, mindhalálig, ÉS, 2015/31., júl. 31.), mind pedig Csehovnak igaza lehet abban, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (TÉSZ) sok hasonlóságot mutat a halálbüntetéssel. Legfőképpen azért, mert örök időkre szól; legalábbis azt illetően, hogy a bűntetett már soha nem lehet a társadalom teljes jogú tagja. Kétségtelen, hogy mint ilyen, végleges döntés, az ítéletnek pedagógiai, nevelő hatása nem lehet, de ez nem is célja. Mert az elítélt múltbéli súlyos cselekményeiből, jelenlegi magatartásából és szakértők által behatárolt várható reakcióiból úgy ítéltetett meg, hogy erre semmi esély nincsen. Illetve oly csekély, hogy racionálisabb, ha inkább hagyják érvényesülni az ítélet másik hatását, az elrettentést, amely viszont értelemszerűen kevésbé várható, ha az ítélet enyhe. A jogalkotó ezért egy taktikát választ: lehetőséget ad a bírónak a „normál” életfogytig tartó szabadságvesztés kimondására. Ez azt jelenti, hogy az elítélt jó magaviseletet tanúsítva 25 év után kiszabadulhat, tehát emberséges megoldás. Ugyanakkor, mivelhogy a szabadulás lehetősége a nevében nincsen benne, megfélemlíti a potenciális bűnelkövetőket. Sajnos azonban a bűnelkövetőket büntetési tétellel nemigen lehet megállítani, mert a bűnök elkövetésekor – a normális emberektől eltérően – csakis a haszonra, és nem a lehetséges negatív következményekre gondolnak (ettől bűnözők). Nem beszélve arról, hogy a profi nehézfiúk nagyon jól tudják, hogy az életfogytból szabadulni lehet, úgyhogy ezzel a megnevezéssel csupán a tudatlan közvéleményt lehet megnyugtatni, hogy milyen súlyos ítélet született. Visszájára a dolog csak akkor fordul, ha az életfogytra ítélt, de 25 év után kiengedett bűnöző újabb súlyos bűncselekményt követ el, mert akkor kiderül, hogy az életfogyt nem az élet végéig tart.

De térjünk vissza a TÉSZ-re, amelyik ténylegesen életfogytig tart, és nézzük meg – amire a Csehov-idézet nem terjedt ki –, miben különbözik a halálbüntetéstől? Elsősorban persze abban, hogy az elítélt tovább él. Sokan azt mondják, hogy az már nem élet a börtönben. Lehet, nézőpont kérdése. Sok afrikai szeretne úgy élni, ahogy az USA légkondicionált, színes tévével és iható folyóvízzel felszerelt celláiban kényelmesen heverésznek és várják a háromfogásos ebédet az elítéltek. A fontos persze az, hogy maguk az elítéltek hogyan viszonyulnak szabadságuk korlátozásához. Sokuknak az élet éppen hogy nem a falakon kívül, hanem belül van. A börtönben vannak a barátai, ott talál elismerésre, ott nem közösítik ki, sőt, minél nagyobb a bűne, társai között annál nagyobb a rangja. Az emberi viszonyokat a börtönben jobban kiismeri, alkalmazkodott az ottani értékrendhez, napirendhez és társadalmi együttélési szabályokhoz. Ha nem tudná, hogy létezik egy külső világ, nem is kívánkozna oda. Persze ez a hely nem rendelkezik a civilizáció vívmányaival oly mértékben, mint a kinti élet. De azért van meleg víz, színház, könyvtár, értelmes tevékenység, jogrend. Nem egy dzsungel vagy pusztaság, ahol nem csak a kulturált időeltöltésre, de még a túlélésre is alig van remény. Márpedig a korai társadalmakban, de még az athéni demokráciában is a természetes válasz arra, ha valaki nem tudott vagy nem akart a közösségbe beilleszkedni, hogy távozzon. Humánus megoldás: nem veszik el az életét, de ahhoz már hozzá nem járulnak. A száműzetés ma már nem lehet megoldás, minden hely foglalt, senki sem akar befogadni gyilkosokat, akiknek az életben tartása nagyon drága. Őket éppen az ítélet súlyossága miatt a legszigorúbb őrizetben kell tartani évtizedekig, amely a társadalomnak kb. annyiba kerül, mint tíz árva felnevelése. Mégis meg kell tenni, mert sohasem lehet kizárni annak az esélyét, hogy kiderül, az elítélt ártatlan, és ha már kivégezték, azt nem lehet visszacsinálni.