Visszavágunk

Lehangoló az embernek szembenéznie azzal, hogy „nemcsak naiv, de életösztöne sincs”. Legalábbis a magát filozófusként jegyző szerző, Kardos Gábor szerint, aki a Magyar Nemzet augusztus 19-i számában közzétett nagy ívű, a világpolitika igazi összefüggéseit bemutató fejtegetésében kioktatja azokat, akik még mindig holmi konteóknak (konspirációs teóriáknak) képzelik, hogy „a mai népvándorlás és az egyre durvuló, egyre nagyobb térségekre átterjedő konfliktusok hátterében is egy átalakult nagyhatalmi érdekrendszer kőkemény törekvései állnak”. Méghozzá nem is akármilyenek: „Próbáljunk józan ésszel válaszolni egy egyszerű kérdésre: mi a közös momentum a közel-keleti konfliktusok, az európai bevándorlás, az iszlám globális konfliktussá válása, az euró tartós válsága (az észak–dél ellentét) és az ukrán válság között? A birodalom visszavág. A geopolitikai puzzle elemeiben az amerikai nagyhatalmi érdekek kőkemény prioritásai köszönnek vissza, nem épp a legbarátságosabb vagy bármi jóval kecsegtető módon. Lehet ugyan tagadni mindezt, csak már nem érdemes”. A cikk kommentelői a jobboldali portálokon szinte egybehangzóan el is tántorítják az embert a tagadástól.

Kockáztatva tehát a naivitás bélyegét, sőt a józan ész hiányának lelepleződését, a félszázada a világpolitikával s kivált a cikkben kipécézett Amerikával foglalkozó külpolitikai szakíró mégis eltűnődik azon, hogy valóban volna mindent megmagyarázó – és hozzá új keletű – „közös momentum” a szónoki kérdésben felsorolt fejlemények között. Lévén a közel-keleti konfliktusok meglehetősen régóta velünk vannak, a síita–szunnita ellenségeskedés például vagy ezer éve. De a szíriai polgárháborúhoz vezető ellentét az uralkodó alavita kisebbség és a szunnita többség közt már a mai Asszad elnök papájának is okozott fejfájást (a hamai felkeléskor mérgesgázzal megölt tízezer ember is ezt tanúsítja), s a globális gondokat is az iszlamisták már jóval a mostani „népvándorlás” előtt gyakran okozták: utóvégre azokat a New York-i tornyokat már 1993-ban is megpróbálták lerombolni, s ugye a kairói kormányzat évtizedek óta állt hadban a Muzulmán Testvériséggel, amelyből a Hamasz is kinőtt. De a tornyokba végül repülőgépet vezető al-Kaida már a kilencvenes években robbantgatott az amerikaiak tanzániai és kenyai követségén. S hogy az ifjabb Bushból hiányzott elnök apja bölcsessége, s bement Bagdadba, felkavarva az etnikai, vallási és törzsi képletet, majd a még általa elkezdett és Obama alatt csak befejezett csapatkivonás nyomán olyan hatalmi vákuum keletkezett, amelybe – az egyidejű szíriai polgárháborúval – megvethette lábát az iszlamista terrorállam, azt nemhogy „kőkemény”, de még csak puha nagyhatalmi szándéknak sem merném tekinteni. Reaganék sem mazochizmusból fegyverezték fel a szovjetek ellen bevetett Oszamáékat.

Ami pedig „az euró tartós válsága (az észak–dél ellentét) és az ukrán válság” idesorolását illeti, hajlanék a naiv kérdésre: hogyan kerül a csizma az asztalra? Persze, aki mindent ama „kőkemény nagyhatalmi érdekkel” akar magyarázni, s az amerikai birodalom visszavágását leleplezni, azt miért is zavarnák olyan tények, hogy Obama kormánya aktívan próbálta egyengetni a görög válság megoldását, miként elődei kezdettől fogva a (nyugat-)európai egységtörekvéseket, vagyis egy hozzám hasonlóan naiv nem értheti, miért is fordulnának szembe félszázados politikájukkal. S abban talán megegyezhetnénk, hogy ama másik (bár ma már korántsem szuper-) hatalomnak is volt némi szerepe az ukrán válság elfajulásában, például a Kijevvel bő évtizeden át túszként bánó Putyinnak. Kinek szintén új keletű erőpolitikája rémítette meg közvetlen, immár amerikai szövetséges szomszédait, s ugyan miért volna éppen ezt látva amerikai érdek Európa meggyengítése, „elárasztása” menekültekkel? Szóval teli vagyok kételyekkel, holott igazán lehetnék hálás a filozófusi kioktatásért. Ami különben Obama amerikai jobboldali ellenzékére is ráférne, mert – az elnököt puhánynak tartva – folyvást azzal vádolják, hogy a birodalom miért nem vág vissza.