A nagy feladat előtt

VISSZHANG - LIX. évfolyam, 25. szám, 2015. június 19.

A lap ez évi 11. számában Majtényi László és Somody Berna­dette alkotmánypolitikai vázlatukban (Legyen köztársaság!,március 13.) konkrét, megvitatható javaslatokra bontották az „alkotmányos jogállam” jelszavát. Erre az írásra Lendvai Ildikó Az alkotmányról című írásával reflektált (2015/14., április 3.), majd Kerék-Bárczy Szabolcs Forgatókönyv című írásában (2015/19., május 8.) mondott véleményt. Egy hete Majtényi László, Somody Bernadette és Zsugyó Virág válaszolt a korábbi reflexiókra. E számunkban folytatjuk a vitát.

Oly korban élünk most Magyarországon, amilyenben soha még. Pedig mi mindenen mentünk már keresztül! Volt itt győzelem és fellángolás, forradalom és progresszió, de sajnos volt – és ebből több is a kelleténél – külső és belső elnyomás ellen folytatott reménytelen harc.

A magyar társadalom most először került abba a helyzetbe, hogy maga döntse el: demokráciát és európai szintű életet akar-e, vagy félfeudális diktatúrát kevesek jólétével és sokak nyomorával. Az önkényuralmi rendszerek korábban kívülről jöttek. De kívülről jött az is, még pedig 1989-ben, hogy az ország végre kikerült az önkényuralmi rendszerek ördögi köréből. Magyarország ezzel az eséllyel – mára világosan látszik – nem tudott élni. Így esett, hogy a magyar társadalom hat évvel ezelőtt maga választotta az illiberális centralizmust.

2010-ben még úgy látszott, hogy a társadalom többsége vagy tapsol, vagy a nyakát behúzza, mert génjeiben és mémjeiben ott lapult a patriarchális rendszerek sok évszázados tapasztalata. Később a kollektív etológiai viselkedés változáson ment keresztül. A kiszolgáló pretoriánus gárda, mind közönségesen a csókosok, gazdagodni kezdett, a társadalom többsége elszegényedett, a gazdasági különbségek ollója egyre szélesebbre nyílt, a demokratikus világ ellenszenve pedig soha nem látott mértékben fokozódott. Mostanra az egykori hívek tömbje is differenciálódni látszik: egyre többen vannak a kétkedők és a lázadók, egyre több a spontán mozgalom és a helyzetet tarthatatlannak ítélő különvélemény.

Lehetőség nyílt egy pozitív, történelmi fordulatra, amelyben a társadalom többsége maga választhatja a demokratikus utat. Teljes értékű demokrácia ugyanis csak akkor jön létre, ha a társadalom többsége mellé áll. Ez azonban nálunk mindeddig csak elvont óhaj maradt. Most, amikor a helyzet egyre cseppfolyósabb, a mozgalmak egyre viharosabbak, az indulatok egyre inkább felkorbácsolódtak, a lehetősége egyre közelebb kerül. A megvalósulásig persze sok mindennek kell még történnie.

A helyzet tehát egyszerre veszedelmesen fenyegető és ugyanakkor vonzóan ígéretes. Fenyegető, mert sem a politikai, sem a civil társadalom nincs fölkészülve a fordulatra. Siránkozásból, hőbörgésből, szalmalángból több is van a soknál, de ez nem elég: a közös cselekvés akarása nélkül a szétszórt szándékok hamvukba fognak hullani. Ha a demokrácia hívei most nem tudják kialakítani egymással a demokrácia szerves közösségét, akkor a diktatúra bukása után ezt még kevésbé lesznek képesek megtenni.

De ígéretes dolgokból is akad néhány. A hatalom szűk belső körei is változóban vannak. Noha a felső csúcsokon olyanok ülnek, akik jól tudják, hogy mi módon lehet – akár immorális eszközökkel, a magyar múlt traumáit is felhasználva – megvédeni a pozíciókat, azért a körök szoros zárása szűnőben. A szélcsendnek is vége, a zárt rendszer réseiből egyre több fuvallatot érzékel a nyilvánosság.

Az Európának ezen a részén élő népközösségek feladatát előszór István király ismerte fel. A „kalandozásnak” nevezett szabadrablás programja helyett – igaz, tűzzel-vassal – bevezette a nyugati civilizációhoz illeszkedő jogharmonizációt, s ezzel együtt a gazdasági–társadalmi–kulturális koegzisztenciát is. Úgy csatlakoztatta országát Európához, hogy közben megőrződött valami a Volga mellől hozott magyar örökségből is.

A program persze sosem valósult meg teljesen. Hol a keleti, hol a nyugati világ avatkozott bele. A keletiek (mongolok, törökök) sztyeppei stílusban igázták le és fosztották ki a Kárpát-medencét. Amikor pedig vége lett a százötven éves uralomnak, s ez önerő híján az összeurópai segítségnek volt köszönhető, a Habsburgok gyarmata lett a terület. A feudalizmus úgy tért vissza, hogy nyomait később sem sikerült eltüntetni. 1945 után, a Szovjetunió gyarmataként is kiirthatatlannak bizonyult ez a rendszer.

A modern politológia különbséget tesz centrum, félperiféria és periféria között. Mi mindvégig a félperiférián maradtunk. A legjobb magyarok ezt felismerték. Ez hatja át Balassit és Apáczait, Berzsenyit és Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt, Kossuthot és Széchenyit, Deákot és Adyt, Bartókot és Jászit, József Attilát és Szekfűt, hogy a korántsem teljes névsor végén még Bibót is megemlítsük. Sok módon fogalmaztak. A rút szibarita váztól a kompországon keresztül a Bibó használta zsákutcáig rengeteg változat szól a legendás magyar elmaradottságról. E tényből fakadnak társadalmunknak azok a tovább élő traumái, amelyekkel évszázadok óta küszködünk, és amelyeket az egymás után következő autoriter rendszerek oly sikeresen tudtak saját céljaik érdekében meglovagolni.

Egész történelmünk arról szól, hogy miként tudnánk a zsákutcából kitörni, és István király eredeti projektjét megvalósítani. Az utolsó kétszáz év fejlődési cikcakkjai nálunk azonos algoritmusban zajlottak, ezt nevezhetjük akár magyar modellnek is.

Szakaszai: A. Elindul az útkeresés, a felvilágosodás, a megújulás, a reformkor. B. Kitör a forradalom, már-már az álom megvalósul. C. A hatalom nemzetközi segítséggel a forradalmat leveri, akasztófákat állít, bekövetkezik a terror. D. A hatalom áttér a „nép atyja és jótevője” programra, a diktatúrából diktablandát csinál. (Politikai műszó, jelentése kegyes diktatúra.) A nép alkalmazkodik, harcolni nem lehet ellene, de különben is, a gyerekeknek ebédet kell adni. Inkább „megműveli saját földjét”, belemerül a mindennapi életbe, és kezét nyújtja az ajándékért. E. A hatalom elerőtlenedik, és saját rendszerébe gabalyodik, majd összeomlik. Kezdődik minden elölről.

Három ciklusban ment mindez végbe. Az első az 1848-as forradalomtól a monarchia széteséséig, a második az 1918/19-es forradalmaktól a Horthy-rendszer bukásáig, a harmadik 1956-tól a Kádár-korszak végéig. A második és a harmadik ciklus között pedig már majdnem kizökkentünk az algoritmusból. 1945-ben elvileg megnyílhatott volna a demokratizálódás útja, de a nagyhatalmak másképpen döntöttek Jaltában. Magyarország besorolódott a szovjet blokkba, és a föntebb vázolt történelmi ritmus rendje visszaállt. Sztálin halála után a hatalom meggyöngült és reformok születtek, majd szovjet segítséggel és nyugati közönnyel a forradalmat leverték, azután jöttek az akasztófák, és a civil társadalom megint csak „hirtelen halált szenvedett”.

A történet innen ismerős: Kádár beleélte magát a nép atyjának szerepébe, nem is sikertelenül. Javult az életszínvonal, a szabadság foka némileg emelkedett, de a gazdaság és a társadalom alapvető szervi bajain mégsem sikerült segíteni. Megmaradt a felemás gazdaság és az egyharmados ország, valamint a Mucsa akkor is, ha az egyes részeredmények imponálóak voltak. Kiváltképp a háztájira épített agrárium révén a magyar mezőgazdaság a világ élvonalába került, már-már „gazdasági csodát” és „mintaországot” emlegettek.

Az ezután következő 1990-es változás nem forradalmi úton történt. A magyar társadalom sorsát ezúttal sem a magyarok oldották meg: egy nemzetközi grémium döntött, ezúttal nem Jaltában, hanem Máltában. Ezzel a háttérrendszerrel született meg az első magyar demokrácia.

Csoda történt: ez a változás vér nélkül zajlott le. Szabad választás révén a hatalmat a belső ellenzék, a liberálisok, a szociáldemokraták és a konzervatívok foglalták el. Az arányok éppen olyanok voltak, mint az 1945-ös első szabad választáson, a konzervatívok 50 százalékot kaptak, mintha a sztálini vasszerkezet alatt a magyar modell belső struktúrái változatlanul

Az átalakulás első szakasza a felszínen példásan zajlott. Néhány éven keresztül megmaradtunk „mintaországnak”, mert hát a leghamarabb váltottunk, és a legbékésebb eszközökkel éltünk. Nagy árat fizettünk ezért. (Nem véletlenül mondta volt Antall József: „tetszettek volna forradalmat csinálni”.)

A demokratikus átalakulás menetrendjét egyébként Ralf Dahrendorf rajzolta fel, idéztük is ezt akkoriban sokat. Az új politikai rendszert létre lehet hozni hat hónap alatt. A gazdaság modernizálásához hat év kell. A társadalmi-kulturális szerkezet megújításához legalább 16, de lehet, hogy 60. A kegyetlen jóslat sajnos igaznak bizonyult.

Valahol utat tévesztettünk – és vesztettünk. Szekfű Gyula ezt a metaforát a harmincas évekről írta, de a mostani negyedszázadra mintha még inkább érvényes lenne. Hogy kik? 1. A politika erői és szervezetei. 2. A civil táradalom többsége.

A Kádár-korszak konszolidált idejében a magyar politika azért működött jól, mert félszabadsággal élő jó értelmisége volt, és mert ehhez sok szállal kapcsolódni tudott egy korábbihoz képest jobb minőségű elit. Az 1990, de legkésőbb a mintaállam szerepének összetörése, az ezredforduló után színre lépő új politikai elit az új helyzetre nem készült fel. Az egykori ellenállók, a szabadgondolkodók, a baloldali rendszerváltók a hatalomért való harc részesei lettek. Tudták ugyan, hogy egyetlen megváltó aktus helyett áldozatokkal járó reformok sokaságát kell megvalósítani, de ezt a társadalomnak nem mondták el. Az emberekben meghagyták azt a hitet, hogy a dolgok egy csapásra megoldódnak. Rögtön úgy élünk, mint Nyugat-Európában. Fájdalom nélkül üdvözülünk. Elég, ha csak ránk szavaztok.

Mi más történhetett volna: a reformok félbemaradtak. Voltak ugyan részeredmények, de valahol megrekedtünk. Nem érdemes méricskélni, hogy kinek mekkora a felelőssége. Mindenki benne volt.

A nyilvános politikában kettős magatartás termelődött ki. Az első egy személyi harccal egybekötött sajátos botladozás, amely a demokrácia erőit mindmáig jellemzi. Aki ezzel szembefordult, azt saját pártja buktatta meg. Sikeresebb lett a másik magatartás, amely a botladozó demokráciát kérlelhetetlen egyeduralommal akarja felváltani. És meg is tudta tenni, mert igazi professzionista „szakemberekre” talált.

Nem olyan nagy csoda ez, mert ennek a metódusnak már több mint kétezer éve – az antik tiranniákban a római császárságban, Machiavelli és mások írásaiban, az abszolút monarchiákban, majd Napóleon, Mussolini, Hitler, Sztálin (Horthy, Rákosi, Kádár) alatt – jól kialakították elveit és módszereit. Aki félreteszi lelkiismeretét, az magától értetődően tudja ezeket az eszközöket alkalmazni.

A demokráciát megdöntő, de eredményeire építő egyeduralmat Arisztotelész tiranniának nevezte. Az újkorban sok kifejezést alkalmaznak rá: autokrácia, despotizmus, diktatúra, totalitariánizmus, abszolutizmus – a fő diktátorok nevével: cézárizmus, bonapartizmus, sztálinizmus, hitlerizmus, maoiz­mus, majd putyinizmus. Most hozzátehetjük a centrális erőteret, az illiberális demokráciát, a hungaro-putyinizmust, a maffia- és a polipállamot meg a fasizmus mutánsát. Tessék választani. Kis különbségekkel mind ugyanazt jelenti.

A jelen uralmi rendszer pontosan a tirannia arisztotelészi jellemzésén alapul: felhasználja az adott demokrácia fejletlenségét, a demokrácia élményének hiá­nyát, a társadalom útvesztését. Ez a zsákutcás magyar modell negyedik ciklusa. Már majdnem eljutott a teljes kiteljesedéshez, amikor most megjelentek benne a repedések. Hogy történhetett ez meg?

Úgy, hogy a magyar jobboldal hatalmát társadalmunk traumáira és a magyarnak hitt feudalizmusra alapozza. Olyan kultúrát akarnak hatalmi eszközökkel felerősíteni, mely a magyarság felsőbbrendűségének és üldözöttségének hitén alapul. Aki ebbe a hitvilágba beleáll, zárójelbe teszi a valódi kérdéseket, a demokráciát, a gazdaság és a társadalom megújulását, és szerepet vállal az álnemzeti álszabadságharcban. Aki pedig nem, jobb, ha befogja a száját.

Mindez nem történhetett volna meg a társadalom útvesztése nélkül. A magyar modell társadalma soha nem részesült a „demokrácia élményében”, de bő tapasztalata volt a diktatúrák keményebb és lágyabb változataiban. Rögződött, hogy az erőszaknak engedni kell, jó arcot kell hozzá vágni, sőt hinni kell neki. Akkor a kegyes diktátor majd juttat valamit. A centrális erőtér kormánya egyesítette a tirannia elveit a lakosság egy részének hamis öntudatával. Azokat szólítja meg, akik egy speciális magyar útban reménykednek, felülről várják a mannát és a csodát.

Az európai stílusú szabadgondolkozás és forradalmiság ezzel szemben kisebbségben maradt. A nagy fellángolások csak rövid ideig hatották át a szélesebb társadalmat.

A rendszerváltáskor a politika minden ága azt ígérte, hogy most az azonnali boldogság következik – és a legtöbben annak hittek, aki a legszebben ígérte. Voltak, akik ennek ellene mentek, de őket saját pártjuk sem fogadta el. Hogy tudtak volna akkor igazán hatni a társadalomra? 

 

A jelenlegi állapot

Most nem elég azt mondanunk, hogy még mindig benne vagyunk a zsákutcában. Ennél is nehezebb a helyzet: olyan holtpontra vagy még inkább harapófogóba futottunk bele, amelyből még nehezebb kikerülni. Nem mások hibájából, hanem a magunkéból.

Így válhatott valósággá a kegyetlen tény, hogy az elmúlt 25 év alatt létrejött ugyan a modern, demokratikus társadalom és gazdaság váza, de szerves szövevénye még félig premodern, erős feudális vonásokkal. Ezért a gazdaság sem tud igazán a modern követelmények szerint működni, és megmaradt a társadalom egyharmados szerkezete. Ördögi körbe jutottunk: a régiből új zsákutcába.

Az Európai Unióban ezt úgy fejezik ki, hogy az idetartozó országokat két csoportba osztják. Az egyik a gyors fejlődésű késő modern államoké, a másik a lassú fejlődésű, válságokkal küzdő országoké. Mi természetesen az utóbbihoz tartozunk.

Gazdaságunk évek óta nem válságban van, hanem hibás úton, amelyen a gazdasági viszonylagos stabilitását a társadalom többségének alávetettsége, elmaradottsága és nyomora biztosítja. Úttörőből sereghajtók lettünk. Iparunk stagnál, mezőgazdaságunk minden korábbi vívmányát elvesztette. A társadalom egyharmada tartja fent az államot. Kevesebben dolgoznak, emelkedett a munkanélküliek és közmunkások száma. Szociális kiadásokra messze kevesebbet költünk annál, hogy a szegénységet fel tudjuk számolni.

Az euroatlanti államokat a múlt század óta az jellemzi, hogy előbb a társadalom kétharmada jutott jóléti helyzetbe. A társadalom képe az évezredes piramis után a kupola képét öltötte. A vezető országokban a kétharmad lassan háromnegyedre nőtt. Nálunk azonban az egyharmadot is alig éri el, és ez az utolsó öt évben csak súlyosbodott: Kolosi Tamás vizsgálatai szerint is egyre nagyobb a mélyszegénység aránya.

A helyzetet abban foglalhatjuk össze, hogy a szegények még szegényebbek lettek, a gazdagok viszont gazdagabbak. Köztük különösen a hatalom részesei és kegyeltjei. Kialakult egy új, gátlástalan uralkodó osztály, amelynek mindent szabad, és amely óriási pénzt keres.

Mélypontra jutottunk. Úgy is mondhatjuk: a zsákutca mostanra szakadékká vált.               

 

A feladatok

A most következő évek történelmi feladata az, hogy megszüntessük a hibás magyar modell legújabb hajtását, a centrális erőtér tiranniáját, végrehajtsuk a „rendszer-visszaváltást”, újrateremtsük a demokráciát, felzárkózzunk Európához, elindítsuk a valóságos gazdasági fejlődést, felszámoljuk a mélyszegénységet, és elérjük az élenjáró európai országok jóléti színvonalát.

Ezt azonban nem tudjuk elérni, ha a demokrácia hívei folytatják az 1990 utáni pártok hibás magatartását, nem tudnak megegyezni a fő elvekben és a követendő gyakorlat legfontosabb vonásaiban, a saját előrejutásukat (és esetleges hatalmukat) többre becsülik a társadalom ügyénél.

Miben kell megegyeznünk? Mind­abban, ami múltunkból és jelenünkből következik.

Abban, hogy nem egyszerű kormányváltásra van tehát szükség, hanem a demokratikus rendszer visszaállítására, még pontosabban az 1990. évinél teljesebb megalapozására. Meg kell tagadnunk a 2010-es „fülkeforradalmat”, de nem kell megtagadnunk – mint azt egyesek teszik – az 1990-es rendszerváltást. Csak éppen úgy akarunk visszatérni hozzá, hogy egyben levonjuk a tanulságokat, és kijavítsuk a hibáit. Hogy felzárkózzunk az Európai Unió törzsállamaihoz.

Meg kell egyeznünk az Európai Unió­hoz való viszonyunkban. Nem azért akarjuk megerősíteni ezt a kapcsolatot, mert őket tökéletesnek tartjuk, hanem mert a jelen időben legjobbnak és számunkra is elérhetőnek. Nem egyszerűen követni akarjuk őket, hanem alkotó részt venni a további fejlődésben. Így tudjuk a saját biztonságunkat, szabadságunkat, jólétünket és a vitáktól sem mentes belső békénket megerősíteni.

Meg kell egyeznünk abban is, hogy ebben a harcban a három demokratikus középpárt – a konzervatívok, liberálisok és szociáldemokraták nem egymás ellenfelei, hanem szövetségesei. Mindhárman élesen szemben állnak mind a jobb, mind a bal (és álbaloldali) szélsőséggel. Az Európai Unió (és némileg eltérő kettős rendszerben az USA) ezen a nem problémamentes, de valós szövetségen alapul, amióta a jóléti állam létrehozásában mindhárman részt vettek. (Amerikában a liberálisok vezették, Németországban a konzervatívok, Angliában, Svédországban, Ausztriában a szociáldemokraták.) Ezért mondhatta egy kitűnő politológus, Robert Dahl, hogy ő a politikában liberalizmus, a gazdaságban a szociáldemokrácia, a társadalmi közéletben és kultúrában pedig a konzervativizmus elveit állítja középpontba. Még inkább érvényes ez az együttműködés olyan országban, ahol a vezetés diktatúrára törekszik.

A rendszer-visszaváltáshoz azonban nem elegendő a politikai pártok összefogása sem. Kell hozzá a civil társadalom támogatása, sőt részvétele és aktivitása.

A civil társadalom persze maga sem egyszínű és egyszintű szervezet. Több részből, legalább három részhálózatból áll.

a) A politikát figyelemmel kísérő, tudatosan pártot választó emberek csoportjai, akik valóban civil tevékenységet is folytatnak. Ide tartozik a szűkebben és tágabban vett értelmiség. Szűkebben: az értelmiségi foglalkozásúak. Tágabban: mindazok, akik értelmesek.  

b) A viszonylag rendezett körülmények között élő, különböző foglalkozású emberek, akik nem kötelezték el magukat a politikai irányzatok egyikének sem, de részt vesznek civil közösségekben.

Ez a két csoport alkotja a szorosabb értelemben vett civil társadalmat. De együtt is csak a társadalom kisebb részét teszik ki.

c) Az alsó osztályok, a szegények és a „társadalom alatti” mélyszegénység, akik csak potenciálisan tekinthetők a civil társadalom részének. Ők vagy elmennek szavazni, vagy nem, de többnyire az éppen legjobban hangzó politikai szólamoknak hisznek.

A három réteget különböző módon, különböző módszerekkel, tevékenységekkel és megfogalmazásokkal lehet és kell megközelíteni.

A civil társadalmi tevékenységek felélénkítésével voltaképpen egyik párt sem törődött igazán, kivéve a Fideszt (polgári körök). De 2010-es győzelme után az is megelégszik a diktatúra hagyományos módszereivel. A demokratikus pártok inkább csak beszéltek róla, de nem találtak, sőt nem is nagyon kerestek módot a civil társadalom megszólítására, még kevésbé szervezeteinek megalkotására.

De térjünk vissza az elejéhez.

A feladat óriási. Ezeréves küzdelmeink után most először nyílt valódi esélyünk van arra, hogy először mi magunk teremtsük meg magunknak a demokráciát és az élhető országot. Ehhez a demokrácia híveinek nem egyszerű kormányváltást kell végrehajtaniuk, hanem el kell fogadniuk egymást, és meg kell nyerniük, sőt be kell vonniuk a társadalom többségét. Enélkül most sem fogunk továbbjutni az 1990-es félsikernél.

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 46. szám, 2016. november 18.
LVII. évfolyam, 12. szám, 2013. március 22.
LVI. évfolyam, 27. szám, 2012. július 6.
Élet és Irodalom 2019