A „szakmaiság” átka

Losoncz Miklósnak Áldás vagy átok? címmel jelent meg a transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerség (TTIP) mellett érvelő írása (ÉS, 2015/21., máj. 22.) . Ebben az egyezménytervezetről szóló vita depolitizálására, szakmai érvekkel való alátámasztására, illetve az egyezménytervezet politikai kritikájának elhagyására szólít fel. Az effajta, szakmai érvekre apelláló okfejtés itt is bizonyos politikai iskolák posztulátumainak megkérdőjelezhetetlenségét, a neoliberális politikai projekt téziseinek az objektivitás aurájával való álcázását szolgálja.  Hiszen Losoncz Miklós a cikkében adottnak tartja azt, hogy a tőke szabadabb áramlása egy ország lakosságának többsége számára jólétet teremt, és hogy a magánbíróságok objektívebben ítélnek, mint a nemzeti bíróságok. Pedig ezek közül egyik sem szakmai, objektív igazság, hanem ezek a neoliberális ideológia alapjai. Így a vitából kizárni ezeket nem demokratikus.

Hasonlóképpen, a szakma, illetve a tudomány egyik fő alapvetésének a forráskritikát szokták tartani, ami ezen írásban elvétve jelenik meg, főleg, hogy az Európai Bizottság álláspontjait, illetve érveit sokszor kritika nélkül továbbítja a szerző az olvasóknak.

Először is, a példa, amelyet a szabályzatharmonizációra hoz, az autóipar biztonsági szabályzatait taglalja. Ez pontosan az a szabályozás, amelyet az Európai Bizottság is rendre felhoz példaként, hiszen itt az ő álláspontjuk szerint egyenértékű, de technikailag különböző szabályzatok vannak. Ugyanakkor számos olyan területet érintene a szabályozásharmonizáció, ahol nem technikai, hanem elvi különbségek vannak. Ebből a szempontból a legnagyobb különbség az élelmiszerbiztonsági szabályzatokban van, hiszen az EU-ban az elővigyázatosság elve az engedélyeztetési folyamat alapelve, az USA-ban nem. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy míg az EU-ban egy terméket csak akkor lehet piacra engedni, ha azt már biztonságosnak ítélték, az USA-ban fordítva van: csak akkor lehet egy terméket a piacról kivonni, ha az károsnak bizonyult. E két szabályozási elv között nem lehet harmonizálni, csak úgy, ha az USA elfogadja az EU elveit vagy az EU az USA-éit.  Összességében az érvelés, miszerint ezt kölcsönös elismeréssel ki lehet váltani, így tehát nem lesz szükség szabályozásharmonizációra, az élelmiszerbiztonság esetében lehetetlen, hiszen az amerikai termék, amely az ottani szabályozáson átment, nem engedhető be az európai piacra, csak ha az elővigyázatosság elve „megy a kukába”. Erre utalva Losoncz Miklós le is írja, hogy a kölcsönös elismerésnek csak akkor van értelme, ha nem különböznek a védettségi szintek. De ezek jelentősen különböznek, mind az élelmiszerbiztonság, mind a vegyszerek, mind a gyógyszeripar, mind a munkajogi és a természetvédelmi szabályok terén. Így ezeken a területeken a nem vámjellegű akadályok lebontása egyet jelent a demokratikus felhatalmazással meghozott, életkörülményeinket biztosító szabályok elleni támadással.

A nem vámjellegű akadályokkal kapcsolatban ugyanakkor kihagyta Losoncz Miklós az egyik legjobban kritizált részt: a szabályozási együttműködési tanácsot. Ennek lényege, hogy mielőtt az EU új szabályozást fogadna el,  lehetőséget kell adni az érintett ipari szereplőknek vagy befektetőknek, hogy elemezzék a szabályozást, és véleményt nyilvánítsanak róla. Továbbá, a következő három kérdésben ajánlást fogalmazhatnak meg: milyen hatással van az új szabályozás a nemzetközi egyezményekre, a másik fél tervezett vagy már létező szabályait figyelembe vették-e, illetve milyen hatással lesz az új szabályozás a kereskedelemre és a befektetésekre. Magyarul előbb és közvetlenebbül tud beleszólni a készülő szabályozásokba majd egy multinacionális cég, mint az állampolgárok vagy egy civil szervezet. Ezt még a nem éppen az antikapitalista radikalizmusról elhíresült Heritage Foundation is ellenzi. Egyik kutatójuk, Ted Bromund azt írja: a TTIP fő problémája, hogy ez a fejezet valószínűleg a nagyvállalatok lobbiérdekeinek felel meg.

Az ISDS-szel kapcsolatban Losoncz Miklós, a Szabad Piac Alapítványhoz és a Republikon Intézethez hasonlóan olyan vitarendezési mechanizmus mellett érvel, amelyről már a Bizottság is beismerte, hogy nem megfelelő. Hiszen ebben a hónapban Malmström kereskedelmi biztos kifejtette, hogy a Bizottság a kritikák hatására egy megreformált vitarendezési eljárást javasol, amely nem titkos, van fellebbviteli lehetőség, és megakadályozza azt, hogy egy vállalat a nemzeti és a választott bíróságokon egyszerre pereljen. Ez ugyanakkor még számtalan kritikára nem ad választ, ahogy arra a kérdésre sem, hogy miért jár a vállalatoknak külön jogrendszer, amikor például magánszemélyek vagy államok ilyenen nem indíthatnak pert. Összefoglalva ez egy vállalatoknak biztosított külön jogrend.  Egyetértve Van Harten professzorral a yorki egyetemről, a mechanizmus antidemokratikus volta kétségbevonhatatlan. Van Harten szerint komolyan kifogásolható a választott bíróságok magánbíróinak profitalapú, mozgó fizetése, valamint a bírói és a cégeket más ügyekben képviselő ügyvédi szerepek közötti átjárhatóság. Nehéz lenne vitatni, hogy a jogbiztonság elve így súlyosan csorbulna. Végezetül, nemrég szivárgott ki egy olyan levelezés, amely bizonyítja, hogy az Amerikai Kereskedelmi Kamara nyomására az Európai Bizottság elállt harmincegy, endokrinzavarokat okozó vegyszer betiltásától. Ezek a vegyszerek a harmonizálandó vegyszerek között szerepelnek az EU tárgyalási állásfoglalásában, így azok idei betiltása megnehezítette volna a TTIP tárgyalásainak folytatását. Emiatt az amerikai kereskedelmi kamara még az egyezmény megkötése előtt nyomást akart gyakorolni tárgyalópartnerére. Ez mutatja, hogy a nagyvállalati érdekeknek milyen fontos ez az egyezmény, és hogy az EU már enélkül is mennyire képtelen a saját állampolgárait képviselni. A TTIP ellentétes a demokráciá­val, az európaiak önrendelkezésével és a jogegyenlőséggel. Erről az egyezményről politikusok az Európai Parlamentben, illetve a nemzeti parlamentekben fognak dönteni. Így ami itt igazán hiányzik, az a politikai vita, nem pedig az álobjektivitásba burkolt neoliberális hittételek füzére.