Demokrácia-vita

Terjedelmes recenzió jelent meg az ÉS 2015. május 22-i számában a Journal of Democracy idei januári különszámáról (Is Democracy in Decline?). Az összefoglalással (Mi a gond a demokráciákkal, és orvosolható-e a baj?) főleg az a „baj”, hogy egyoldalúan üzen hazafelé, mert középre húz a NER és a demokratikus ellenzék között. A NER felminősítését a különszámból véli kiolvasni, pedig annak éppen ellenkezője az üzenete Budapestre. A recenzió azt állítja, hogy „A szerzők Magyarországot a sikeres és sikertelen demokratizálási kísérletek közötti határesetnek tekintik”, holott Robert Kagan elhíresült tanulmánya azt írja, hogy „Még abban a régióban is, ahol a demokráciák erősek maradnak, az autoriter rendszerek erős pozíciót építhetnek ki, míg a demokratikus szomszédok tétlenkednek. Így Magyarország vezetői, egy közönyös Európa szívében, deklarálják az illiberalizmus iránti vonzalmukat, elnyomják (crack down) a sajtót és a politikai szabadságjogokat, miközben az Európai Unió – ami a feltételezések szerint a demokráciák klubja – mindezt elnézi.” A JoD szerzői maguk tehát annyira nem húznak középre, hogy a NER-t egyenesen a demokráciák kudarcának klasszikus eseteként említsék, és egyenesen fel vannak háborodva azon, hogy az EU tehetetlenül szemléli azt, amit az Orbán-rendszer művel a jogállam szétverésével.

A JoD különszáma tulajdonképpen önkritika egy negyedszázad után, annak beismerése, hogy most másképp látják a demokráciák múltját és jövőjét, mint a „harmadik hullám” csúcspontján, a kilencvenes években. Ennek hangsúlyos mozzanataként megjelenik a „választási demokráciák” és a „liberális demokráciák” éles megkülönböztetése is, mindenekelőtt Larry Diamond tanulmányában. Megtörtént ugyanis annak belátása, hogy a demokrácia minimális, a formális választási mechanizmusra leszűkített meghatározása a kilencvenes évek elején nemcsak téves, hanem veszélyes is. Hiszen a „választási demokráciák” formális mechanizmusai mögött mindenféle autoriter rendszerek is meghúzódhatnak, amelyekre Diamond maga is a „versengő autoriter rendszerek” (competitive authoritarianism) elnevezést javasolja. A recenzió szerzőivel ellentétben tehát Diamond nem átöleli a pusztán választási demokráciákat, hanem kitaszítja őket a valódi demokráciák köréből. A különszámban – ahogy az egész amerikai közéletben – az illiberális demokrácia nem semleges, az elfogadható demokráciák egyik fajtáját jelentő kifejezés, hanem éppenséggel szitokszó, kemény leminősítés.

A recenzióval tehát az a „baj”, hogy mást üzen Budapestre, mint maga a különszám. Ezzel akarva-akaratlanul szalonképessé teszi a NER-t, holott a nemzetközi szakirodalom élesen bírálja az Orbán-rendszert, ám ez valahogy nem tűnik ki a recenzió hosszadalmas fejtegetéseiből. Sok más baj is van vele, de ezek felsorolása nem fér bele ebbe a kurta kritikába, pedig a demokráciavita csak így lenne teljes és korrekt.