Artisjus Irodalmi Díjak

Mind, átjavított, újabb, régiek című költői életművét összegyűjtő kötetéért Kukorelly Endre kapta az Artisjus Irodalmi Nagydíjat 2015-ben. Rajta kívül Szijj Ferenc, Háy János, Károlyi Csaba és Szilágyi Márton részesült a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület elismerésében.

Az Artisjus Egyesület 2006-ban hozta létre az Artisjus Irodalmi Díjakat. Éveken át a díjakkal járó pénzjutalom jelentette Magyarországon a legnagyobb összegű civil irodalmi elismerést, ám a szerzői jogi törvény 2012-es módosítása miatt az alkotóknak már nincs lehetőségük arra, hogy saját egyesületük útján kulturális célra fordítsák a jogdíjukból származó összeget. Ezért 2013-tól ezt a pénzt az egyesület a Nemzeti Kulturális Alapnak utalja át.

Az Artisjus Irodalmi Nagydíjat Kukorelly Endre kapta. Az 1951-ben Budapesten született költő, író, újságíró, kritikus irodalmi közéleti tevékenysége az 1980-as években kezdődött. Számos fontos irodalmi folyóirat munkatársaként tevékenykedett, részt vett több irodalmi társaság alapításában, jelentős szakmai díjak és állami elismerések kitüntetettje. A Librinél megjelent Mind, átjavított, újabb, régiek című munkájában harminc év lírai terméséből – tucatnyi kötetből – válogatta ki, írta át, rendezte új szerkezetbe verseit az első kötettől (A valóság édessége, 1984) a legutóbbiig (Mennyit hibázok, te úristen, 2010). „…Kukorellynél a versek mindig élő szövegek, el kell viselniük, hogy a szerzőjük sosem hagyja őket békén, más lesz a címük, új szomszédaik lesznek, máshogy tagolódnak, szavak cserélődnek ki bennük. Hiszen ezek a versek élnek. A versírás ugyanis ennél a szerzőnél élvezet, és Kukorelly azt szeretné, ha a verseinek olvasása is az lenne…” – fogalmaz méltatásában Szilágyi Zsófia.

Szijj Ferenc Agyag és kátrány című verseskötetéért kapott elismerést. Az 1958-ban Szombathelyen született költő első verseskötete 1990-ben jelent meg. További versgyűjteményei mellett írt gyermekmeséket, és az elmúlt évtizedekben kiterjedt fordítói munkát is végzett. A Magvető gondozásában megjelent Agyag és kátrány című tizedik kötete öt ciklusra bontva 40 rövidebb-hosszabb szabadverset tartalmaz. A kötet különös szemszögből, a mulandó tárgyi világ részletező leírásával mutatja meg az emberi sorsot. Laudációjában Báthori Csaba azt állítja: „…költészete a magyar nyelvű gondolati szabadvers megújításának jegyében vált tökéletessé.”

Háy János író, költő, képzőművész, a Palatinus Könyvkiadó alapítója az Európánál megjelent Napra jutni című kötetéért kapott elismerést. Az 1960-ban Vámosmikolán született szerzőnek az 1980-as évek elején jelentek meg első írásai, végül 1989-ben végleg felhagyott a tanári pályával és szerkesztőként kezdett dolgozni. Ebben az évben jelent meg első verseskötete. A Napra jutni 2010 és 2012 között született novellái A gyerek című megrázó erejű nagyregény tematikáját világítják meg más perspektívából. Amíg a korábbi nagyepika a faluból induló gyermek városiasodásért vívott küzdelmét mutatja be, addig az utóbbi kötet novellái inkább a gyermekkorra, az elszakadásra fókuszálnak. „A novellákat szigorú fegyelemmel szerkeszti, úgy adagol, mintha mérgezne, gyilkolni akarna, és a széttartó motívumokból furfangosan összeálló szövegekben úgy rajzol meg egyedi sorsokat, tragédiákat, hogy egy egész generáció magára ismer” – mondja méltatásában Grecsó Krisztián.  

Károlyi Csaba kritikusnak a Nincs harmadik híd című kritikagyűjteményét díjazta az Artisjus. Az 1962-ben született kritikus, szerkesztő a magyar irodalmi élet egyik vezető személyisége. 1996 óta az Élet és Irodalom könyvkritika rovatának szerkesztője – ennek kapcsán 2009 óta szervezője és moderátora az ÉS-kvartett kritikai beszélgetéssorozatának –, 2009-től a lap főszerkesztő-helyettese. A Kalligramnál megjelent legutóbbi kötete immár harmadik kritikagyűjteménye, amelynek darabjaiból összeáll az elmúlt évek magyar szépirodalmának képe. Méltatója, Reményi József Tamás így fogalmaz: „Jellemzően szereti az interjúköteteket, műhelynaplókat, memoárokat. […] Ilyenkor kedvére barangol az írók világában, akár egy régóta ismerős piacon, ahol mégis mindig új ínyencségekre lelhet, arról nem beszélve, hogy itt megismerhetők a kész remeklések hozzávalói.”    

Szilágyi Márton irodalomtörténésznek a Ráció gondozásában megjelent A költő, mint társadalmi jelenség című kötetét díjazta az Artisjus. Az 1965-ben született egyetemi tanár az ELTE BTK XVIII–XIX. Századi Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője, az MTA doktora. A számos szakmai elismeréssel jutalmazott professzor kutatási területe a XVIII-XIX. századi magyar irodalom, de írt kritikákat a mai magyar irodalomról is. A Csokonai Vitéz Mihály pályafutását a korábbiaktól eltérő módon feldolgozó legutóbbi kötet a kutató ötödik könyve. Arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, melyek azok az események, történések, amelyek meghatározták Csokonai életét és pályafutását. Margócsy István a következő szavakkal méltatja őt: „Szilágyi Márton nem irodalmi elemzéseket nyújt, hanem az irodalom társadalomtörténeti megközelítését preferálja – s ezzel nagyon széles távlatokat nyit meg: könyvéből Csokonai példáján keresztül azt is szemlélhetjük, arra nézvést is tanulságokat meríthetünk, hogyan is működik általában, a társadalom keretei, kínálatai és szorításai között maga az irodalom.”

 

 

Laudáció

Háy János Artisjus-díjához

A Napra jutni szűkszavú kötet. Nincs benne egyetlen felesleges szó sem. A végletekig fegyelmezett, szinte kíméletlenül pontos szöveg. 36 drámai novella az átalakulásról, az időről, arról kisszerű, nevetséges néhány évtizedről, amit életnek nevezünk, és amiben hirtelen gyerekből apák leszünk, apákból meg halottak. 

A Napra jutni Háy János kivételes pályájának is az egyik csúcspontja, A gyerek remeklését idézi. A novellákat szigorú fegyelemmel szerkeszti, úgy adagol, mintha mérgezne, gyilkolni akarna, és a széttartó motívumokból furfangosan összeálló szövegekben úgy rajzol meg egyedi sorsokat, tragédiákat, hogy egy egész generáció magára ismer. Pedig mindig közelről indul, részletes, jól megkomponált közelképeket mutat, nála semmi sem általános, tablószerű. Nem történelmi kulissza a beszolgáltatás, a téeszvilág, hanem a nagyapa személyes tragédiája.

A novellák önálló műremek, de a hősök át-átjárnak a szövegekben, ezért szépen lassan összeáll egy porladó, magát emésztő világ, a generációk történetei egymásra íródnak, Háy dermesztően őszinte, úgy tart tükröt elénk, hogy zsigereinkben érezzük, szemek vagyunk a családi láncban, és akármilyen gyönge szemek is, akármennyire nincs értelme, tartani kell.

A kötet a Családállítás záróciklussal szinte regénytérré sűrűsödik, áll össze, négy kegyetlenül szép, fájdalmasan felemelő monológ, a társas magány őrjítő, torokszorító jajkiáltásai. Az anya vallomása a magyar irodalom egyik legszebb, legfájdalmasabb anyamonológja, melyben a létezés és a magány szinonimákká romlanak.

Olvassák el, aztán utazzanak haza, és öleljék meg az édesanyjukat.

2015-ben az Artisjus-díj műfaji kategóriájában Háy János Napra jutni című kötete nyerte el az elismerést. Szívből gratulálok!      

Grecsó Krisztián

 

 

Laudáció Szilágyi Mártonról

Szilágyi Márton már eddig is több nagyon érdekes könyvvel és sok tanulmánnyal gazdagította a magyar irodalomtörténetet: roppant érdekes kutatásokat folytatott a 18-19. század fordulójának kisebb és nagyobb íróit illetően, s igen sok fontos felfedezést tett, elsősorban a korabeli irodalmi élet társadalmi összefüggéseit, az irodalomnak társadalomba való beágyazottságát illetően. Jelen könyve, amelyet Csokonai Vitéz Mihályról írt, különösen érdekes, s szinte megkoronázza eddigi, eddig is jelentős életművét: benne Csokonai életsorsát, pályáját és működését szinte teljes mértékben átrajzolja, s Csokonaiban nem a szegény, földönfutó, kizsákmányolt és szenvedésre ítélt poétát látja, hanem azt a költőt, aki többféle irodalmi kihívással volt kénytelen vagy szerencsés szembenézni, többféle irodalmi próbálkozásba is belefogott, s pályának különösségét és izgalmasságát éppen az adja, hogyan is próbált egyszerre többféle elvárásnak is megfelelni. Szilágyi hatalmas forráskutatás után leszámol azokkal a romantikus víziókkal, amelyekkel eddig a Csokonai életrajz körülvette magát: bemutatja, hogy Csokonai nem is volt annyira szegény és nincstelen, hogy a debreceni kollégiummal való konfliktusa, a főurakkal kialakított kapcsolata egyáltalán nem azon a síkon értelmezendő, miszerint ő szinte arra volt ítélve, hogy mindig a rövidebbet húzza; s végül kimutatja, hogy az a kapcsolat, amely Lillához, azaz a komáromi polgárlányhoz, Vajda Juliannához fűzte, aligha volt a nagy romantikus szerelem mintaképe, sokkal inkább házassági törekvés volt, amellyel Csokonai a polgári beilleszkedés felé tett volna kísérletet. Szilágyi Márton nem irodalmi elemzéseket nyújt, hanem az irodalom társadalomtörténeti megközelítését preferálja – s ezzel nagyon széles távlatokat nyit meg: könyvéből Csokonai példáján keresztül azt is szemlélhetjük, arra nézvést is tanulságokat meríthetünk, hogyan is működik általában, a társadalom keretei, kínálatai és szorításai között maga az irodalom.

Margócsy István

 

 

 

Károlyi Csaba Artisjus-díjához, 2015

Lázas irodalomszervezői korszakának a kellős közepén, a Nappali ház folyóiratalapító mindeneseként, aJózsef AttilaKör könyvsorozatának szerkesztőjeként, egy nemzedék-avató tanulmánykötet, a Csipesszel a lángot gazdájaként 1994-ben Károlyi Csaba megállapította: „A legújabb irodalmi törekvések felmérésében a kortárs kritikának elég sok adóssága van”. Azóta, húsz éve, kihagyás nélkül Károlyi Csaba, a kritikus ezt az adósságot törleszti. A „legújabb irodalom” fogalmát persze messze a nemzedéki határokon kívülre terjesztve. Szenvedélyesen figyelte-figyeli élő klasszikusok – Mészöly, Nádas – megújulásait, nyomon követi, hogyan épülnek sorra az életművek, olthatatlan kíváncsisággal mérlegeli a harmadik kötet után a negyediket, vagy épp az elsőt, az utolsót. Azt a műfajt élteti tehát szünetlen, amelyet épp a kiváló szakmabeliek közül mind kevesebben: a kritikát, amely ha következetesen és színvonalasan elemző munka, nem más, mint napra nap íródó irodalomtörténet. Kézikönyv in statu nascendi.

Károlyi Csaba abban érzelemgazdag, amiben kell: fölcsigázó örömmel dicsér és kertelés nélküli bánattal parentál el. Ugyanakkor szenvtelenül deklarálja, ha szembe kell mennie egy-egy szerző politikai-közéleti státusával, a gyakran bizony nem is olvasó, de annál inkább ítélő közönség hisztérikus rokon- és ellenszenveivel. Ő ezeket felülírva fejti ki véleményét a műről, és csakis arról. Mindig tisztázza, honnan beszél. Honnan? Az irodalomból. Különleges erénye, hogy kritikai életünk egyik henye szokásával, a kényelmes (el)hallgatással szemben becsült, sőt szeretett szerzők egy-egy művéről is mellébeszélés nélkül szól. Konfliktusokat vállal, kétféle minőségében: az ÉS kritikai rovatának szerkesztőjeként és kritikusként egyaránt.

Jellemzően szereti az interjúköteteket, műhelynaplókat, memoárokat. (Korábban ő maga is közreadta irodalmi beszélgetéseit egy emlékezetes könyvben.) Ilyenkor kedvére barangol az írók világában, akár egy régóta ismerős piacon, ahol mégis mindig új ínyencségekre lelhet, arról nem beszélve, hogy itt megismerhetők a kész remeklések hozzávalói.

A Nincs harmadik híd Károlyi Csaba kritikáinak immár harmadik gyűjteménye. Erős válogatás egy nélkülözhetetlen és jelentős termésből. Nélkülözhetetlen? Egyik bírálatában nem állja meg, hogy föl ne sóhajtson: ha ez a könyv hatni tudna, talán nem itt tartanánk. Naiv gondolat, gyermeki, ő maga is tudja, de e nélkül hogyan is szerethetné oly forrón, amit csinál. Kívánok neki további termékeny naivitást.

Reményi József Tamás

 

 

Laudáció Kukorelly Endréről

Remélem, legalább Kukorelly Endre hibátlanul fújja új kötetének címét, ha álmából ébresztik is fel – nekem mindig figyelnem kell rá, nehogy elrontsam: Mind, átjavított, újak, régiek. A 2014-es, harminc év lírai termését összegző kötetben vannak versek többek közt az 1984-es A valóság édességéből, az Egy gyógynövénykertből, az egyetlen gyerekvers-kötetből, a Samunadrágból, meg a 2001-es Kicsit majd kevesebbet járkálok címűből is. Szó sincs azonban arról, hogy ezek a versek szép, nyugodt változatlanságban, egykori mivoltukban kerültek volna egymás mellé: Kukorellynél a versek mindig élő szövegek, el kell viselniük, hogy a szerzőjük sosem hagyja őket békén, más lesz a címük, új szomszédaik lesznek, máshogy tagolódnak, szavak cserélődnek ki bennük. Hiszen ezek a versek élnek. A versírás ugyanis ennél a szerzőnél élvezet, és Kukorelly azt szeretné, ha a verseinek olvasása is az lenne: tanulmányozhatsz a mostani kötetből sokáig és elmélyülten akár egyetlen darabot is, vagy egy egész ciklust, de járkálhatsz föl-alá az egész kötetben. Írhatsz róla komoly, elméletileg megalapozott fordulatokat, ahogy ez meg is történt a Kukorelly-lírával kapcsolatban nem egyszer. Én magam egy vizsga tételsorában a kilencvenes években mint „új érzékeny” költővel találkoztam Kukorellyvel, de írtak már vele kapcsolatban a jelentéskibillentésről, az alulretorizáltságról, vagy arról, hogyan tolja félre a nyelv instrumentális kezelésmódját. Ez mind fontos, természetesen, de az talán még inkább, ahogyan beinvitálja az olvasóját a köteteibe, mint egy jól bejárt kertbe, majd rájuk bízza, csináljanak ott az általa elültetett növényekkel azt, amit akarnak. Csak akarjanak valamit.

Kukorelly Endre 2001-ben azt nyilatkozta, nem tervez több verseskötetet. Jöttek is aztán versek helyett a regények, a TündérVölgy, az Ezer és három. A prózáját olvasva pedig, csak látszatra furcsa módon, újra meg lehetett érteni: költő ő, írjon akármit. Költő azért, ahogyan a nyelvvel bánik, sűrít és tagol, építi és bontja szét a szövegeit. Ebből a mostani verseskötetéből pedig, amely, mindannyiunk szerencséjére, az egykori elhatározás ellenére megjelent, arra is rájöhetünk, hogy Kukorelly Endre a kortárs magyar költészet egyik legfontosabb alakja. Nagy örömmel ítélte neki oda a kuratórium az Artisjus nagydíjat, megismétlem, hogy megtanuljuk mindannyian: Mind, átjavított, újak, régiek című verseskötetéért.

Szilágyi Zsófia

 

 

 

Szíjj Ferenc: Agyag és kátrány

Laudáció Szíjj Ferenc Artisjus-díja alkalmából

Hölgyeim és uraim, ma egy olyan verseskötetet díjazunk, amelynek szerzője kezdettől fogva, úgy tűnik, becsben tartotta az elrejtett és lassú élet értékeit. Mintha úgy tartaná, hogy működésének értelmét csorbítaná mind a túlságosan nyilvános, mind a túlságosan gyors eredményekre törekvő létezésmód. Elmúlt már harminc éves, amikor első kötete (ezzel a jellemző és szabatos címmel, A lassú élet titka) 1990-ben megjelent. Lehet, hogy melankolikus alkatából táplálkozó türelme, lehet, hogy komor élettörténetének tapasztalataiból táplálkozó óvatossága, lehet, hogy egyszerűen érlelődésének higgadt belső ütemezése alakította úgy, hogy csak lassan tudta összekötni azokat az erényeket, amelyek kiteljesítik az embert és az írást, azokkal, amelyek meghaladják és elemésztik. Mindegy is ez ma már: hiszen most, 2015-ben egy pályája csúcsára jutott lírikust köszönthetünk, mégpedig talán legsúlyosabb, s örömünkre mégsem túl szófukar kötetének, az Agyag és kátránynak díjazása alkalmából.

Ez a könyv, új verseskötete újból igazolja, amit eddig is tudtunk: Szíjj Ferenc költészete a magyar nyelvű gondolati szabadvers megújításának jegyében vált tökéletessé. Noha rejtetten önéletrajzi elemeket is tartalmaz, és a sorok mögött néha fel-felsejlik egy illúziótlan, éles pillantású lírai alany alakja, hangnemét, szemléletmódját, verbális légkörét tekintve ez a líra objektív filozófiai költészet, elvont szóhasználattal, nagy erejű és egyetemes érvényű egzisztenciális állításokkal. Nagyarányú tablókat teremtő, olykor még a gátlásos létezésnek is ironikus mellékízt adni képes hanghordozása, minden dísztől való irtózása, feledhetetlen és súlyos állításokba torkolló szerkesztésmódja egyedülállóan mély lírai korpuszt hozott létre az elmúlt években. Talán éppen azért tudott hozzáférni életének bizonyos költészetté sűríthető rétegeihez, mert szívósan háttérbe tolta a tapasztalás esetleges adatait. Úgy érezzük, valamilyen titkos és mély okok sora garantálja itt egy olyan személyiség szinte kötelező, másodlagosnak mutatott létezését, aki kegyetlenül el van választva mindenapjainak dolgaitól s bizonyos értelemben önmagától is.

Azt is tudjuk, hogy Szíjj Ferenc más művészeti ágakban ugyancsak gazdagítja életművét (fényképészet, grafika, rajzművészet), és ezért előfordul, hogy ezek kézművességi-művészeti szókincséből kölcsönzi szemléletének sarkpontjait, eszköztárának eljárási segédszavait. Új kötete, az Agyag és kátrány a fényképezési tevékenység fogalmaihoz kapcsolódik: fény, árnyék, sötétség, távolság, közelség, nagytotál, perspektíva stb. Azt hiszem azonban, sokkal fontosabb ennél az a tény – úgy általában, mint ebben a kötetében is –, hogy a beszéd nyelvi anyaga milyen minőségű emberi és költői tartalmat közöl. Erről dióhéjban azt mondhatnám: Szíjjnak a legtöbb mondandója a szegénységről (elvont szóval: világvesztésről), az idő múlásának gerincharapó erejéről, szabadság és szorongás furcsa ellentmondásairól, és a szótlanságba rejtett nehéz emberi természetről van (ezeket maga is említi nagyapjával kapcsolatban). Jellemző alakja verseinek a suszter, aki minden megtalpalt cipővel egy életet öregszik, de nem szólhat közben a rengeteg tapasztalatról, mert a szájában a szög (A menekülés kezdete). És jellemző, hogy egyik versének mottójában a kései Hölderlin egyik darabjából, a Phaeton-szegmensekből idéz, – mintegy jelezve, hogy őt is a költészet végvidékein és határterületein szerezhető tudás érdekli. Egy másik versében (A kórház tetején) arról ír, hogy valaki felmegy a kórház tetejére, és felnéz az égre és azt gondolja: A csillagok kijelölik a helyem, / és csak ahhoz kell ragaszkodni. Íme, egy halandó, akit a világegyetem gyógyít meg, nem holmi földi tudományok. Gratuláljunk hát neki mind a mélységhez, mind a magassághoz.

Báthori Csaba