Magunk gúzsbakötése

VISSZHANG - LIX. évfolyam, 16. szám, 2015. április 17.

Fáber Ágoston különben igen jó recenziója Szalai Erzsébet könyvéről (Gúzsba kötve táncolunk, ÉS, 2015/7., febr. 13.) egy ponton megfordítandó: a magyar baloldal részben magát kötötte meg, és így segítette elő ellényegtelenedését. Vegyük sorra a fontosabb pontokat. Szalainak először is teljesen igaza van, hogy a harmadik út nem eszme volt, hanem megvalósult időszak, úgy a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig. Ekkor a magyar társadalom a globális alkalmazkodás és az ehhez kapcsolódó külső és belső kényszerek viszonylag szerencsés ötvözete révén ért el sikereket, és ez volt egyben a legjobb szellemi hagyomány is. Szalai e meglátását megerősíti Kovács János Mátyás is, aki a reformközgazdászokat közép- és gyakran harmadik utasnak nevezi, akik (szerinte sajnos) végig benne maradtak a „kádári társadalmi szerződésben”

Szalai ezt az időszakot, szerintem helyesen, úgy értelmezi, hogy a harmadik utat a magyar társadalom nem tudta végigvinni, és ebben az erős globális és lokális kényszerek mellett is a kor szellemi és társadalmi elitjének van mivel elszámolnia: főképp azért, mert a nyolcvanas évektől uralomra jutó törekvés a késő államszocializmus külső és belső intézményeinek teljes tagadása nagyon sokba került nekünk. Szalai ezt meg is írja. Egyben azt is jelzi, hogy innen kezdve a progresszióról mondtunk le. Kis János a könyvben idézett szavaival ez így hangzott: „akik szerint Kelet- és Kelet-Közép-Európa elszalasztotta az alkalmat, hogy az emberi társadalom megszervezésének új, jobb formáival kísérletezzék, e megállapításokat (értsd csak a nyugati kapitalizmus van és lesz) alighanem lehangolónak tartják.” (105. o.)

Kedves „lehangolt” rendszerkritikai értelmiség, üzente Kis János, az államszocialista rendszer kritikusa, velünk véget ért a történet. És leszünk szívesek csak ebben a rendszerben gondolkodni. Pedig ez óriási hiba lenne. Megjegyzem, Szalai helyesen az alakuló új helyi rendszert már 1989-ben így látta: „Ami várható, az egy autoriter, de nem diktatórikus politikai berendezkedés és a táradalom alapvetően rendies jellegének fennmaradása – nyugat-európai színekben. Ez a rendszer azonban a szociális feszültségek egyre erőteljesebb növekedése miatt valószínűleg nem lesz tartós, de társadalmi empátia hiányában fenyegetettségét az új elit várhatóan nem fogja időben felismerni” (Szalai, 1989 b. 68–72. o).

Elég pontos diagnózis már 1989-ben a rendszerváltásról, amit a harmadik fejezetben értékel a szerző. Megjegyzem, még öt-hat szerzőről tudok, aki jelezte előre. Nem többről, és hadd idézzek most ebből is csak szelektíven. Többek között Böröcz József, aki 1989-es Valóság-beli cikke, amely szerint, ha nem jön létre a világrendszer-pozíciót és a vonatkozó függéseket átgondolni képes és az államot társadalmasítva megerősítő civil társadalom, akkor „a legjobb, amire az ily módon valóban leszakadó magyar társadalom számíthat, az a gazdasági összeomlás szélén táncoló, tartósan a komprádor elitek paternalizmusába záródó magyar társadalom riasztó képe”. Vagy éppen Krausz Tamás, aki pontosan elemezte az elitek mozgását a munkástulajdon szempontjából. Tehát volt, aki előre látta, mi vár a magyar társadalomra, csak senki sem figyelt oda. Megjegyzem, szemben az akkori magyar értelmiségiek túlnyomó többségével a szocializmus bukását is többen megjósolták. Például André Gunder Frank 1983-as prófetikus írása 1987-ben megjelent magyarul a Válság című kötetben.

Szalai nyílt önreflexióval minduntalan visszatér az akkori perspektívákra, és azt hiszem, jó irányba mutatnak gondolatai. Olyasmiket ír visszafelé kritikailag a nyolcvanas évek vitájáról, hogy „Hiányzik a szélesebb geopolitikai megközelítés is.” (83. o.) „Az elemzésekből – szinte kivétel nélkül – hiányzik egy valamennyire is árnyalt Nyugat-kép, és akár egy hozzávetőlegesen is felrajzolt hazai társadalomkép.” (82. o.)

És ez bizony igaz. Szerintem, és ebben szólok hozzá igazán Fáber írásához, egy lokális szellemi minta is nagyon komoly szerepet játszott az államszocializmusban rejlő emancipáltabb és emberibb társadalmi lehetőség végzetes bukásában: mégpedig az aktuális világrendhez való feltétlen és kritikátlan alkalmazkodás propagálása. Szinte hihetetlen, hogy ez a végiggondolatlan, hibás premissza volt a reformtechnokraták és piacideo­lógusok közös platformja az elmúlt ötven évben. A magyar gazdaság külső adottságai megvannak és „a magyar gazdaság esszencializált sajátossága, hogy világgazdaságra és világpiacra orientált”, amint azt Csapó László 1965-ben is gondolati kiindulópontnak tekintette. Ez az fátumszerű „adottság”-megközelítés pedig nemcsak ma, hanem már a rendszerváltás időszakában is szemet szúrt azoknak, akik globálisan is tudtak kritikailag elemezni. Hadd idézzem Böröcz 1989-es tanulmányát: „fontos belátni, hogy a magyar reformideológia azon, egyébként támadhatatlanul korrekt tételéből, amely szerint »a világpiac az egyetlen valós mérce«, sem az nem következik, hogy a világpiac valamiféle »igazságos« versenykörnyezet volna, sem pedig az, hogy mércéje valamiféle általános, transzcendens emberi értéket nyilvánítana meg. (...) A legfontosabb kérdés tehát nem a kívül vagy bévül levés dilemmája, már csak azért sem, mert ma e kerek világon senki sincs a világrendszeren »kívül«. A fő kérdés az, hogy 1. milyen típusú egyenlőtlenségcsere-feltételekkel és függőségi viszonyok között vagyunk tagjai a világrendszernek, 2. hogy hol szeretnénk lenni, és hogy 3. hogy társadalmunknak milyen belső eszközei vannak a külső helyzet megváltoztatására. Erről kellene vitatkozni sürgősen.”

Ilyen vitára nem került sor, és ez bizony a kritikai gondolat és reform rövid vagy hosszabb távú, de biztos halálához kellett hogy vezessen.

Ez a megállapítás azonban kevés. Ezek az írások is arra indítanak, hogy el kell végezni annak a kérdésnek a történeti tudásszociológia-elemzését, mely kognitív tényezők vezetnek el ezekhez az identitásformákhoz, ezekhez a vakságokhoz és ezen belül a baloldal lokális halálához. Talán azért – ahogy Szalai Erzsébet érvel –, mert nem volt munkásosztály, és még rosszul is hivatkoztak rájuk? Vagy valami ki nem mondott rasszizmus működött itt? A globális és egyenlőtlen fejlődési hierarchiák és a kapcsolódó képzetek telepednek ránk? Mert diktatórikus államkapitalista rend volt eleve, mint Tamás Gáspár Miklós írja? Netán Böröcz József elemzése szerint egy a posztgyarmati Európa strukturálisan előírt hanyatlására adott blokkos reakció gyűrt minket maga alá egy adott történeti térben? Vagy ebben is a majmolás kontra provinciá­lis elzárkózás hamis kettőssége van, mint azt Kovács János Mátyás diagnosztizálja? Vagy szélsőségesen patriarchális viszonyok között élünk, amint Szalai ezt a könyve vége felé feszegeti? E kérdésekre bizony válaszolni kell. Szalai Erzsébet könyve is erre int. 

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 38. szám, 2019. szeptember 20.
LVI. évfolyam, 42. szám, 2012. október 19.
XLVII. évfolyam 17. szám, 2003. április 25.
Élet és Irodalom 2021