Hiányzik-e nekünk?

Érdeklődéssel olvastam Gerő András Az elhagyott király című tanulmányát (ÉS, 2015/11., márc. 13.), és egyetértek abban, hogy I. Ferenc József osztrák császár és magyar király megítélése mindig is ellentmondásos volt, és ma is az. Gerő maga is szembeállítja a szabadságharc vérbe fojtóját és a kiegyezés utáni uralkodót, a nemzeti tragédiát a virágzó „boldog békeidőkkel”, és ezt még csak tovább bonyolítja a Monarchiának az I. világháború kirobbantásában játszott szerepe. Már az sem egyértelmű, hogy az 1848–49 utáni megtorlásokban mekkora volt az akkor 19 éves császár tényleges felelőssége, de ugyanez elmondható ellenkező előjellel a világháborúról, amikor egy 84 éves aggastyán írta alá azt a bizonyos nyilatkozatot, mely szerint mindent megfontolt, mindent meggondolt. De ugyanígy felmerül a kérdés, hogy mennyiben volt Ferenc József érdeme a nagy gazdasági fellendülés, az iparosodás, Budapest világvárossá fejlődése. Ez a dolog történettudományi része, amely szigorúan elválasztandó azoktól a különböző előjelű politikai lerakódásoktól, amelyek Ferenc József megítélését sem kímélték az elmúlt csaknem 100 évben. Azt azonban feleslegesnek tartom, hogy Ferenc József szobrot kapjon Budapesten. Ismerve mai közéletünket, egészen biztos vagyok abban, hogy ez is csak megosztaná az országot. Sokan beleillesztenék abba a folyamatba, amellyel a mai kormányzat megpróbálja visszaforgatni a történelem kerekét, a mindent áthallók azt vizionálnák – nem is alaptalanul –, hogy ismét királyság lesz Magyarországon, megint jönnének az áldatlan, politikai színezetű történészi viták – erről magának Gerő Andrásnak is vannak tapasztalatai –, és, ahogyan ő maga is célzott rá, még az sem kizárt, hogy felmerülne a párhuzam Kádár Jánossal, akinek nevéhez egyaránt fűződik megtorlás és konszolidáció, és a korszakot egyre többen látják manapság „aranykornak”. És miközben az ország újabb gumicsontot rágna, ki tudja, mik történnének ismét fű alatt... Hiányzik ez ennek az országnak? Lehetne erre azt válaszolni, hogy lám, Londonban éppen a minap avatták fel a parlament közelében Mahatma Gandhinak, Winston Churchill esküdt ellenségének a szobrát. Azét a Gandhiét, aki sokat tett a brit gyarmatbirodalom felbomlásáért. Csakhogy van egy alapvető különbség: Nagy-Britannia békés körülmények között számolta fel gyarmatait, majd túllépett ezen a történelmi traumán, és ebben nagy szerepe volt Gandhi erőszakmentes elvei­nek. Ha Magyarországnak végre sikerülne szembenéznie saját múltjával, és azt – a mát is beleértve – nem folyamatos üldöztetésnek, a világgal szembeni harcnak láttatná, akkor talán I. Ferenc József is helyére kerülhet. Addig felesleges az örökségének terhét is magunkra vennünk.