A maffia és a polip

VISSZHANG - LIX. évfolyam, 9. szám, 2015. február 27.

Az ÉS 2015. február 20-i, 8. számában Kürti László A maffia és a polip című terjedelmes cikkében igyekszik ízekre szedni Magyar Bálint és szerzőtársai mafiaállam-elméletét. Mint a Magyar polip 1­–2. társszerkesztője a szerző által a „kötetek alapját adó két történeti–kulturológiai metafora – maffia és polip – kritikátlan használatának” bírálataként született írás számos tényállításával vitába szállnék, ezek közül most csak – a köteteket közvetlenül érintő – néhányra reflektálok.

Kürti annak ürügyén, hogy helyre kell tennie Magyar Bálint szerinte megalapozatlan, sztereotipizált és mediatizált maffiaképét, többek között azt állítja, hogy „egyedül a nápolyi camorránál ismert a szorosabb és hierarchikusan építkező belső szerkezet, ám a horizontális vezetési stílus a mérvadó”, valamint, hogy „az amerikai maffiában sem játszik kiemelkedő szerepet a családrendszer”. Tévedés. A szicíliai maffia, a Cosa nostra (A mi ügyünk) 1957 óta, amióta így nevezi önmagát a bűnszervezet, minden szakértői leírás, lexikonmeghatározás és a maffiatagok elbeszélése szerint is egységes, hierarchikus és vertikális szerkezetű. Szó szerint így fogalmaz Pietro Grasso palermói, majd 2005-től 2013-as szenátusi elnökké választásáig országos maffiaellenes főügyész. A Cosa nostra felépítését pedig Tommaso Buscetta, az első komolyan vett „pentito” – a hatóságokkal együttműködő –, volt maffiavezér fedte fel 1984-es elfogása után. Az ő leírása szerint a Cosa nostrát (maffia)családok alkotják, minden család élén a saját területén teljhatalmú családfő áll. Három család alkot egy nagyobb egységet, ezek választott vezetője (capo mandamento) lesz a megyei Commissione, vagyis Bizottság tagja. A Bizottságot Cupolának is nevezik hierarchikus felépítése miatt: legfelül a legerősebb (maffia)családok családfői állnak, de gyakran egy ember, a vezérek vezére a csúcsvezér. Ilyen volt a szicíliai maffiában meghatározó szerepet játszó Palermo megyei családok közötti véres harcokból győztesen kikerült, a Corleone család élén állt Salvatore Riina a nyolcvanas évek elejétől 1993-as elfogásáig. Feltételezések szerint a mai napig ő irányítja a Cosa nostrát a börtönből, de legalábbis az ő engedélyével léphet valaki a Cupola csúcsára.

És hogy most is mennyire érvényes ez a szervezeti forma, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tavaly év végén leleplezett római óriásmaffiáról szóló beszámolóját a Cupola romana (A római Kupola) címmel közölt ábrával illusztrálta az Ansa olasz hírügynökség. 

Kürti szerint a maffia szó használatával azért is van baj, mert az káros etnikai sztereotípia, ugyanis „kutatások bizonyítják azt a rasszista nézetet, miszerint az olaszok genetikailag kódolva lennének az alvilági bűnözésre”. Példaként a szerző azt hozza fel, hogy az Amerikai Olasz Védelmi Bizottság 2001-ben tiltakozott amiatt, hogy a Maffiózók című nagy sikerű tévésorozatban káros etnikai sztereotípiákkal éltek az alkotók. Innen jut el oda, hogy a Magyar polip 1–2-ben „Az olasz maffiára utalás nemcsak felületes, hanem sértő, nem csupán azért, mert egy rendszerre vonatkoztatva esszencialista megfogalmazás, hanem mert nem veszi figyelembe az olaszokkal szembeni általánosító, negatív előítélettel való dobálózást.” A gondolatmenetet Kürti azzal zárja, hogy a maffiózás a két Polip-kötetben ugyanolyan, mint a cigányozás Magyarországon. Valójában nemigen értem, hogy sikerült erre a következtetésre jutnia, de ha már, akkor én épp az ellenkezőjét gondolom: szerintem azzal, hogy a Fidesz-uralom struktúráját és működését Magyar Bálint a maffiáéhoz hasonlítja, éppen azt mondja, hogy maffiózók nem csak Olaszországban vannak, a maffiamódszerek egyáltalán nem olaszspecifikusak.

Hasonlóképpen kevéssé meggyőző számomra a kötetekkel kapcsolatban az antiszemita polipszimbólum felélesztéseként megfogalmazott vád. Egyrészt el nem tudom képzelni, hogy merülhet fel, hogy a Fidesz–KDNP-hatalommal kapcsolatban a polipmetafora használata antiszemita tartalmat hordozhatna. Másrészt Kürti maga is hosszan sorolja, mi mindennel összefüggésben használták a polipot metaforaként, a leggyakrabban karikatúrákon a világot meghódítani akaró erők szimbólumként, már a XIX. századtól. Igaz, ezek között ott vannak a nácik antiszemita megjelenítései, de emellett egy sor másik polipábrázolás is ismert: az 1800-as évek második felétől a gyarmatosító Nagy-Britanniától a világuralomra törő Oroszországig és Amerikáig, majd a kommunizmustól a nyugati globalizáció­ig, a legutóbbi időkben pedig például az angol–német–skót–ír szárma­zású, protestáns Bill Gatestől a valóban zsidó származású Facebook-alapító Mark Zuckerbergig sok mindent és sok mindenkit azonosítottak egy polippal. Antiszemita jelentést azonban általában csak akkor tulajdonítottak ezeknek, amikor Dávid-csillaggal (jellegzetesen a náci plakátokon) vagy más, a származásra utalással (például Zuckerberg esetében tavaly a német Süddeutsche Zei­tungban hatalmas orral) jelezték, hogy világhatalmi uralomra törő zsidó(k)ról van szó. 

Kürti viszont odáig megy, hogy felteszi a kérdést: „Lehetséges lenne a horogkereszt kitűzése anélkül, hogy a szimbólum két világháború közötti ideológiája ne lebegjen a szemünk előtt?” Vagyis szerinte a polipmetafora használata olyan, mint az önkényuralmi jelképként betiltott horogkereszt kitűzése. De akkor mit keresnek például a játékboltokban a plüsspolipok, a jelmezkölcsönzőkben a polipjelmezek, a televíziókban és az interneten a kék polip, az Oswald és barátai kalandjairól szóló, nagy sikerű amerikai rajzfilmsorozat, a könyvesboltokban Lori Lite A dühös polip című mesekönyve, a polipos kifestőkönyvek? Ezek között van kedves és visszataszító, így aztán Kürti gondolatmenetét követve a ronda, esetleg félelmet keltő példányokat felelőtlen dolog ártatlan gyermekek kezébe adni, farsangkor rájuk húzni, mert „... az antiszemita polip – ha éppen nem is tudatos – felélesztése sajnálatos tény”. (Zárójelben jegyzem meg, hogy természetesen nem a polip antiszemita, hanem a polip megjelenítésének, ábrázolásának módja, metaforaként való használata lehet [!] az.)

Természetesen lehet arról vitatkozni, hogy helyes-e, pontos-e a Fidesz-hatalom működésének, szerkezetének leírásához a szicíliai maffiamodellt használni, az Orbán-rendszer természetét egy polipéval azonosítani és ábrázolni. Annak bizonyítására azonban, hogy Magyar Bálint és szerzőtársai „a kötetek alapját adó két történeti–kulturológiai metaforát” a szerző szerint kritikátlanul, hanyagul használják, erősebb érvek kellenek, mint hogy a maffiametafora használata etnocentrikus, a polipé pedig antiszemita.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 13. szám, 2019. március 29.
LXIII. évfolyam, 5. szám, 2019. február 1.
LXII. évfolyam, 17. szám, 2018. április 27.
Élet és Irodalom 2021