A TEKINTÉLYRŐL

A miniszterelnök december 23-án az M1 Az Este című műsorában az Egyesült Államokkal fennálló vitával kapcsolatban tekintélyről beszélt, kijelentvén, hogy a kormánynak „minden alkalommal olyan válaszlépéseket kell tennie, amelyek megfelelnek Magyarország tekintélyének”. Elrévedeztem, mi is adja meg egy országnak, egy kormánynak, egy politikusnak a tekintélyt. Hogyan lehet megszerezni és elveszíteni? Bármennyire is hátrányos számunkra, egy ország tekintélyét alapvetőn meghatározza nagysága, gazdasági ereje és nem utolsósorban politikai berendezkedése. Egy kis, esetleg még szegény ország esetében nehéz nemzetközi tekintélyről beszélni, ennél sokkal fontosabb a teljesítménnyel szoros kapcsolatban lévő elismerés. Visszatekintve az elmúlt évszázadra hazánk nemzetközi hitelét aligha erősítette az a tény, hogy két világháború során is rossz oldalon harcoltunk, és mi voltunk az a csatlós állam, amelyik a végsőkig kitartott a náci Németország mellett. Mindezt talán helyrehoztuk az ’56-os forradalommal, majd pedig a békés rendszerváltással, és – amiről ritkán beszélünk – a kultúra és a tudomány területén elért eredményekkel. Az elmúlt évszázad kritikus időszakában emigrált honfitársaink odaadó, kreatív munkájukkal, teljesítményükkel nagy elismerést hoztak a magyarságnak. Figyelembe véve a hazai korlátozott lehetőségeket, nem kell szégyenkezniük az itthon maradt alkotóknak sem.

Megszabadulva a nagy „patronálóktól”, az ország nemzetközi tekintélyének, a külföld elismerésének megszerzése most már csaknem teljesen rajtunk múlik: hogyan tudunk élni a demokrácia által nyújtott lehetőségekkel, az EU-tagsággal. Itt már előtérbe kerülnek a politikai pártok és a politikusok teljesítménye. Mennyire hatékonyan tudják irányítani az országot, hogyan hasznosítják a kívülről (!) jövő pénzügyi támogatást, és hogyan gazdálkodnak az ország által megtermelt javakkal? Az ország felzárkózásának elősegítésére használják, vagy olyan beruházásokra fordítják, amelyek lehetnek látványosak, de nem szolgálják az életkörülmények javulását, gyarapodásunkat. A társadalom felelősségétől sem lehet eltekinteni: képes-e a mindenkori kormányt minden vonatkozásban a demokrácia alapelemeinek betartására kényszeríteni, vagy ehelyett várja a csodát, a megváltót, aki majd mindent rendbe tesz.

Egy kis és nem túlságosan gazdag ország tekintélyét demokratikus politizálásával és polgárainak teljesítményével vívhatja ki. Mindenképpen elismerést érdemel egy politikai párt és annak vezető rétege, ha megnyeri a parlamenti választást, különösen, ha óriási többséggel. A választás megnyerése azonban csak az első lépés. A győztes párt vezetőinek tekintélyét tovább erősítheti, ha a kormányzást kizárólag a haza érdekében végzett szolgálatnak tekintik, ha politizálásukkal kivívják a demokratikus országok elismerését, ha szövetségeseink, a NATO és az EU tagországai minden tekintetben számíthatnak ránk. Ha minden erőfeszítésükkel, tudásukkal az ország fejlődésén munkálkodnak, és még a látszatát is elkerülik, hogy a lehetőségeiket saját maguk és/vagy környezetük gyarapodására használják. Semmiképpen nem erősíti a hatalomban lévő politikusok hazai és külföldi megítélését a demokrácia elfogadott szabályainak megszegése, az egyeduralomra törekvés, visszaélés a hatalommal, az áttekinthetetlen gazdagodás. Tudomásul kell venniük, hogy nem mindenki ért egyet bel- és külpolitikájukkal –  a kritikusok is magyarok (!) –, hogy vannak leszakadt, szegény rétegek, amelyek különleges figyelmet érdemelnek. Igazi tekintélyt, elismerést csak önzetlen, szerény magatartással lehet elérni. A társadalom, még a gazdag országokban is rendkívül érzékeny a korrupciós jelenségekre, a kormánypolitikusok életvitelére, nem tolerálja a „high life-t”, a flancolást. Nyilvánvalóan senkinek semmi köze ahhoz, hogy egy képviselő megtakarított jövedelméből egy koncert meghallgatására tesz egy háromnapos utat távol-keletre, vagy milliókat költ vadászatra, saját hobbijára stb. Ebben az esetben azonban vállalniuk kell ennek ódiumát, a társadalom rosszallását és a népszerűségvesztést. A kormányzás, a politikusi pálya, az elfogadottság önmegtartóztatást, „áldozatot” is kíván!