MULTIKULTI

Frankfurtba utazom. Bécsben felszáll egy gimnazista, talán 15 éves, mellém szól a jegye. Pár udvarias angol mondat után könyvembe temetkezem, ő meg Schubert-kottákat olvas. Majd elfelejtem, fekete bőrű.

A Majna-parton fiatalember kocog. Sportcipő, melegítő, kötött sapka, fülhallgató, valahol a zsebben mobil vagy sétamagnó. Épp csak fekete bőre különbözteti meg a tipikus némettől. Afrikában nem szoktak kocogni! A Mezzo tévé tanúsága szerint minden nyugati szimfonikus zenekarban akad kínai vagy japán zenész, miközben európai költők haikut írnak. A játszótér, ahová unokáimmal megyek (vejem mexikói mérnök) hétköznap női felségterület. De hétvégén megjelennek az apukák, nagypapák. Itt láttam egy olyan jelenetet, amilyet eddig csak amerikai filmek pedagógiai szándékú(nak gondolt) jeleneteiben: középkorú férfiak, fehér és fekete, mint régen látott barátok üdvözlik-ölelik egymást. A hajnali metrón – legalábbis az Elbától keletre elgondolt világhoz képest – fordított jelenet: bohém, részeg német fiatalemberek, talán éjszakai szórakozóhelyről hazafelé tartva, hangosan zenét hallgatnak, afrikai úr aktatáskával, öltönyben s nyakkendőben megbocsátó tekintettel („fiatalság bolondság!”) odapillant. A tízemeletes társasház harminchat lakója közül, a nevek alapján, két japán, két szláv, a mi családunk, a többi német. Lakik az épületben egy idős leszbikus pár is, ez persze nincs kiírva a névtáblára, épp csak mindenki tudja. A német szomszéd unokám születésnapjának reggelén dobozban könyvet, játékot tesz a küszöbre, a kisebbik is kap valamit, bár neki nincs születésnapja, csak hogy ne érezze mellőzöttnek magát. Hazafelé a vonaton újfent gimnazista útitársat fogok ki. Magyarországra tart ő is. Német–magyar házasság, Vácott élnek, ott jár gimnáziumba, de az őszi szünetre Düsseldorfba utazott a barátaihoz.

Kedves xenofóbok, tessék mondani, voltaképp mi a búbánatos kutyafüle baj van, mármint az Önök lelkivilágán kívül, a multikulturalizmussal?