A liberális alternatíváról

PUBLICISZTIKA - LVIII. évfolyam, 42. szám, 2014. október 17.

Ha az Orbán-rendszer valamilyen okból ma összeomlana, a helyén keletkező politikai vákuumot szélsőjobboldali és baloldali politikai csoportok töltenék ki, amit esetleg a Fidesz romjaiból kivált „mérsékelt konzervatív” (értsd: kevésbé kompromittálódott) csoportok egészíthetnének ki. Egy ilyen helyzetben a baloldal saját legitimitásdeficitjét a szokásos „népfrontos” gesztusokkal, például díszliberálisok bevonásával kísérelné meg ellensúlyozni. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy jelenleg nincs forgalomban a NER-rel szembehelyezhető liberális alternatíva. Noha a NER minden törékenysége ellenére még jó ideig a permanens rendszervisszaváltás állapotában tarthatja az országot, a liberálisoknak el kellene gondolkodniuk valamilyen vállalható társadalompolitikai programról.

 

Személyes kiindulópontok

Írásomnak van néhány kiindulópontja, melyek önmagukban is vitathatók és vitatandók. Mivel azonban nem ezekről szeretnék írni, most elég lesz, ha csak tömören rögzítem azokat.

1. 2014-ben már nem a kormány tevékenységének kritikája, hanem a végső körvonalait többé-kevésbé elnyert rendszerrel szembeni alternatívák megfogalmazása a valódi kihívás. Az Orbán-rendszert már jó ideje nem kell „leleplezni”. (Ez természetesen a közvéleményt formálni hivatott gyakorló politikusokra és médiamunkásokra nem vonatkozik.)

2. Ezek az alternatívák szükségképpen erősen értékkötöttek. Ebből részben az következik, hogy saját alternatíváik megfogalmazása az egyes politikai értékrendszerek híveinek a dolga. Ennek megfelelően a konzervatív és baloldali alternatívákról szóló diskurzus konzervatívok és baloldaliak magányügye, ezzel nem foglalkozom. A másik következmény pedig az, hogy igyekszem nem tudomást venni a „balliberális” politikai identitásról, amelyet sokkal inkább értelmiségi törzsi közösségnek, semmint értékközösségnek tartok.

3. Ahogy azt Lakner Zoltán nálam udvariasabban ugyan, de pontosan rögzítette (Konstrukciós hibák, ÉS, 2014/35., aug. 29.), a magukat demokratikusnak tekintő pártok jelenleg nem a rendszer, hanem a kormány ellenzékeként politizálnak. Ennek következtében működésük maga is a probléma része: a szabad politikai verseny látszatának fenntartásával legitimálják a rendszert, amely praktikusan kizárja ezt a versenyt. Ezért sem az egyes baloldali pártok – és a Magyar Liberális Párt – állapotát, sem pedig az „összefogásnak” nevezett szomorújátékot nem elemzem.

4. Bár alapvetően szakpolitikával (oktatáspolitikával) foglalkozom, ebben az írásban annak igen korlátozott érvényessége miatt ki fogok lépni saját komfortzónámból. A rendszer alternatívája nem közpolitikai – például egy alternatív oktatáspolitikai stratégia –, hanem társadalompolitikai és politikai program kell hogy legyen. (Az eltérő értékkötött társadalompolitikai víziók közpolitikai alternatívákra való „lefordítása” minden további nélkül elvégezhető szakmunka és szakmai diskurzus kérdése.)

5. Egy liberális alternatíva létrehozása szempontjából a liberalizmus hiteles politikai reprezentációjának megteremtése nem az első, hanem az utolsó lépés. Ezt meg kell előznie a liberális gondolkodás emancipációját és egy liberális társadalompolitikai alternatíva kidolgozását szolgáló, pártoktól független műhelymunkának és diskurzusnak. A liberális politikai identitásnak értékpreferenciákon és nem politikai-szervezeti elköteleződésen kell alapulnia. 

 

Az elégtelen liberális minimum

A rendszerváltáskor (szinte) a teljes magyar politikai elit elfogadta a legfontosabb liberális célokat, a liberális célok közös minimummá váltak. A „liberális minimum” kifejezés a magyarországi rendszerváltó politikai elit találmánya. Az átmenet azon kulcselemeinek összessége, melyekkel kapcsolatban a rendszerváltó pártok mindegyikét magában foglaló konszenzus alakult ki, s amely – már szűkebb politikai spektrumot felölelve – az 1991-es Demokratikus Charta alapját képezte: politikai demokrácia, jogállam, emberi jogok érvényesítése és szabad piacgazdaság.

A liberalizmus tehát nagyszerű győzelmet aratott Magyarországon, majd szinte azonnal bele is halt saját győzelmébe. A liberális minimum széles körű támogatottsága azt is jelentette, hogy a liberalizmus elvesztette azt, ami megkülönböztette bármilyen más (konzervatív vagy baloldali) politikai értékvilágtól. A liberálisok azóta a magát több-kevesebb joggal demokratikusnak nevező politikai térben csupán arra építik fel politikai identitásukat, hogy jobban hisznek mindabban, amiben mások is, csak éppen egy kicsit másképpen akarják azt megvalósítani. A liberális minimumról szóló konszenzus a rendszerváltás óta felbomlott, de a magukat demokratának valló konzervatívoktól és baloldaliaktól látszólag ma sem különbözteti meg más a liberálisokat, mint hogy a liberális minimum maradéktalan érvényesítésén kívül különösebben nem akarnak semmit. Negyedszázaddal a rendszerváltás után a liberálisok a rendszerváltás programjánál többet nem tudnak felmutatni.

A rendszerváltáskor az SZDSZ által képviselt liberalizmusnak volt egy az adott helyzetben érvényes és távlatos jövőképe. Ez még akkor is igaz, ha ezt jelentős részben „helyettesítők” alkották: jól megalapozott tudás arról, hogy miképpen működnek a dolgok egy plurális demokráciában, modern piacgazdaságban, jogrendszerben és gazdaságban. Saját programjának győzelme miatt azonban az ezredfordulón az SZDSZ már nem rendelkezett jövőképpel, pragmatikus párttá vált. A liberális értékalapú reflexió szinte teljesen elhalt a pártban, a „liberális” válasz bármilyen kérdésre valójában csupán az SZDSZ válasza volt. A liberalizmus eszmetörténeti akadémiai kutatás tárgyává zsugorodott, a liberális politizálás pedig feloldódott a „balliberális” önfeladásban. Mindezek miatt liberális társadalompolitikai diskurzus már régóta nem zajlik Magyarországon, az ezredforduló után kormányra kerülve a liberális közpolitika alkotásorientáció és referenciák nélkül működött. (Ez az oka annak, hogy a 2002–2009 közötti, alapvetően liberálisnak tekintett oktatáspolitika bizonyos valóban liberális, elitista konzervatív és államközpontú baloldali szakpolitikai kezdeményezések furcsa elegye volt.) Mindezek érvényességéből szinte semmit nem von le, hogy különböző és azonos okokból – Magyarországon ugyanez a reflektálatlanság jellemzi a konzervatív és baloldali közpolitikákat is.

Mivel az „illiberális” NER felszámolta a rendszerváltás politikai eliten belüli, közmegegyezésen alapuló államszervezési kereteit, kézenfekvő lenne abból kiindulnunk, hogy a liberálisoknak egyszerűen vissza kell nyúlniuk a negyed századdal ezelőtti programhoz. Nem kétséges, hogy az akkori alapvető célok (demokrácia, jogállam, emberi jogok és szabad piacgazdaság) újra érvényesek, s az sem kétséges, hogy a szabadság helyreállításának programját ma is a liberálisok képviselhetnék a leginkább következetes módon. Van azonban két megfontolás, ami miatt ez messze nem elégséges. Az első az, hogy erre nem lehet önálló liberális politikai identitást építeni. A liberális minimum lényegében egy az euroatlanti civilizációban érvényesülő civilizációs minimum; az, hogy nem eszünk kézzel az asztalnál, hozzájárulhat pozitív önképünk fenntartásához, de nem fog megkülönböztetni minket a – fogyatkozó számú – szintén késsel-villával táplálkozó konzervatívtól és szociáldemokratától. Ennél azonban fontosabb az elmúlt negyedszázad demokráciakísérletének bukásából levonható következtetés: a liberális minimum négy alapvető céljának körültekintő és aprólékos intézményesítése messze nem garantálja azok stabil fennmaradását. A liberálisok számára tehát az alapvető kérdés az, hogy elképzelhető-e olyan pozitív társadalompolitikai program, amely jól szolgálhatja a kívánatos intézmények működésének stabilitását.

 

A liberális társadalompolitikai alternatíva

Erős és az államtól nem függő polgári középosztállyal rendelkező társadalmakban a demokratikus jogállamnak tehetetlenségi ereje van. Komolyabb társadalmi krízisek ezeket az országokat átmenetileg kibillenthetik ugyan az állam demokratikus működésének egyensúlyi állapotából, de a viszonyok stabilizálódása azt újra helyreállítja. A kelet-közép-európai társadalmakban azonban az állam erőforrásain és kiterjesztett hatalmán alapuló autokratikus rendszereknek van tehetetlenségi ereje. Úgy tűnik, hogy történelmi kegyelmi állapottal jellemezhető időszakokban Magyarországon is kialakítha­tóak demokratikus viszonyok, de mivel a középosztály a saját erőforrásaira alapozva azt nem képes stabilan fenntartani, az értékeit tekintve igen kevéssé demokrata „empirikus többség” akarata teret enged az autokratikus inercia érvényesülésének. A rendszerváltás intézményrendszere és a gazdagabb európai országok államainak és befektetőinek erőforrásai meglehetősen sokáig, két évtizeden át fenntartották a demokratikus és jogállami körülményeket, de úgy látszik, ez nem tarthatott ennél tovább, a demokratikus intézményrendszer az egyre kevésbé demokratikus politikai csoportok nyomása alatt látványos gyorsasággal összeroskadt. A magyar demokrácia kudarcát nem valamilyen válság okozta, hanem saját alapjainak erőtlensége. 

A megbukott demokráciával, jogállammal és szabad piacgazdasággal kapcsolatos elemzői és publicisztikai gyászmunka felfedezte és széles körben ismertté tette a már a fülkeforradalom előtt született nemzetközi értékvizsgálatok eredményeit. Liberálisok számára különösen kijózanító, hogy a polgári személyes szabadság értékei messze nem élveznek akkora támogatottságot Magyarországon, mint azt a volt SZDSZ hajdanvolt választói támogatottsága sokakkal elhitette. Az ellenzéki politikai pártok azokat a következtetéseket vonják le az értékvizsgálatok eredményei­ből, melyek kizárólag rövid távúan és az Orbán-kormány leváltása szempontjából bírnak valamilyen korlátozott érvényességgel: meglovagolható antidemokratikus értékpreferenciákat vagy legyengítendő demokratikus prioritásokat látnak maguk előtt. Nem kétséges azonban, hogy becsületes és kongruens liberális program ebből a rövid távú gondolkodásból nem nőhet ki. Nem csupán azért, mert ez a liberális értékek feladását jelenté, de azért sem, mert egy társadalompolitikai program nem a nép vágyainak desztillátuma. A liberális értékek politikai reprezentációjával kapcsolatos egyik legsúlyosabb csapdát a klasszikus bonmot írja le: „Ott megy a népem, meg kell tudnom, hogy hová mennek, hogy vezethessem őket.” (Alexandre Au­guste Ledru-Rollin )

Egy liberális társadalompolitikai program középpontjában tehát a Magyarországon uralkodó értékvilág és a liberális szabadságeszmény közötti ellentmondás enyhítése kellene hogy álljon; olyan program, amelynek megvalósulása sokak számára teszi megélhetővé a szabadságot, és szaporítja azok számát, akik érdekeltek a személyes szabadságban. A kérdés tehát az, hogy kik lehetnek ők. Van néhány kézenfekvő válasz: a magas hozzáadott értékű munka végzésére képes diplomások, a vállalkozók, egy bizonyos településméret fölött a városokban élők, a valamilyen rugalmas foglalkoztatási keretben munkát végzők, illetve azok, akik nem foglyai a szegénységből és a rögzült hatalmi hálózatokból fakadó kényszereknek, akiknek ambíciói nem szorulnak a Maslow-piramis aljára. Általában: bárki, aki abban a helyzetben van, hogy alternatív életstratégiákat fontolhasson meg, aki önállóan szeretné és képes meghozni a saját életével kapcsolatos döntéseket. Mindebből fakadóan egy liberális társadalompolitikai programnak a „liberális minimumon” túl is lehetnek jól azonosítható kulcselemei. E programelemeknek összegződő hatásukat tekintve a szabad polgárok számának gyarapításán keresztül az autokratikus inercia gyengítését kell szolgálniuk. Álljon itt néhány példa:

1. Adiplomások számának/arányának radikális növelés, a modern európai középosztály megerősítése.

2. Az egyének vállalkozóképességének megerősítése, a vállalkozások elindítását és működését nehezítő akadályok felszámolása.

3. Aszabad identitásválasztás érvényesíthetőségének biztosítása.

4. Akomplex és differenciált társadalmi, gazdasági és kulturális kereteket biztosító város visszahelyezése a jogaiba.

5. Az önkormányzatiság helyreállítása és megerősítése, az átlátható és nyitott önkormányzati működés feltételeinek megteremtése.

6. Arugalmas, személyes autonómiát biztosító munkaformák és foglalkoztatási megoldások elterjedésének támogatása.

7. Aszegénység visszaszorítása, a szegénységből fakadó szabadsághiány és kényszerek mérséklése.

8. Atársadalmi kohézió megerősítése az egyéni mobilitási lehetőségek támogatásával egy meritokratikus ideál alapján.

9. Aközszolgáltató rendszerek demokratizálása.

10. Az egyéni teljesítmény értékelése, a magas teljesítmény díjazása, az elszámoltathatóság követelményének érvényesítése.

11. Erőteljes nemzetközi nyitás, az ehhez szükséges feltételek megerősítése.

Ezekkel összefüggésben és ezeken felül természetesen rengeteg olyan probléma van, amelyről szisztematikus és értékorientált diskurzust kellene folytatni. Ilyen például a társadalmi kohézió, a méltányosság, az emberi jogok garanciái, a piaci és állami koordináció közötti határok kijelölése, az autonómiák helyreállítása és hatókörük, a versenyképesség és sok minden más. S noha a liberális napirend fő kérdése mindig is a polgári szabadságot leginkább veszélyeztető állam lesz, nem az állam kívánatos „méretéről” kellene tartalmatlan vitákba bocsátkoznunk, hanem a fenti kérdésekből kellene kinyernünk mindazt, amit a hatékony és saját, pontosan rögzített funkcióin nem túlterjeszkedő államról és annak alkotmányos kereteiről gondolunk.

Tartalmazzon bármit is egy liberális társadalompolitikai program, van két olyan kérdés, amely mindenképpen kiemelkedő, minden másnál hangsúlyosabb eleme kell hogy legyen: a korrupció és a szegregáció felszámolása. Két olyan lassan és biztosan ölő méregről van szó, melyek áttételes rákos sejtburjánzásként rágják szét a magyar társadalmat, és amelyek mára szinte teljesen felszámolták a politikacsinálás morális alapjait. A félreértések elkerülése végett: nem azt mondom, hogy ezekről beszélni kell; azt mondom, hogy elsősorban ezekről kell beszélni, mégpedig annak érdekében, hogy beszélni lehessen bármi másról is. Az olyan program, amely nem elsősorban a korrupció- és diszkriminációmentes ország megteremtését tűzi ki célul, lehet egyébként bármennyire szabadságelvű, nem lesz több üres szócséplésnél.

 

Utópia vagy program?

Eddigi mondandómmal kapcsolatban kétfajta ellenérvet látok – természetesen azokon kívül, melyeket nem látok előre. Az egyik a magyar társadalom értéktérképének hosszú történelmi időszakokon keresztül érvényesülő stabilitása, amely miatt a liberális program inkább utópia, semmint megvalósítható program. Az értékrendszerek stabilitásából azonban számomra nem következik más, mint hogy a szabadság értékeinek érvényesítése csakugyan nem rövid távú program. Az azonban semmiképpen sem következhet belőle, hogy a dolog reménytelen; az uralkodó értékpreferenciák csakugyan stabilak, de nem mozdíthatatlanok. Arról nem is beszélve, hogy az alapkérdés a működő rendszerrel és a dolgok alakulásával szemben kialakított személyes viszonyunk, amelyet semmiképpen sem a politikai siker vagy a kudarc igazol. Egy demokrata számára csak ez a fontos, minden más csak ebből következik.

A másik lehetséges ellenérv nagyon is valóságos kockázatra hívhatja fel a figyelmet: bár a különböző „social engineering” kísérletek elutasítása inkább a konzervatív gondolkodás sajátja (a liberalizmustól nem áll távol az emancipatorikus célú vagy egyszerűen csak a dolgok jobbítását célzó társadalompolitikai beavatkozás), a vágyott ideális állapotok megteremtését szolgáló „társadalommérnökösködés” az én ízlésvilágomtól is messze áll, s ami ennél is fontosabb, nem is működik. (A jelenlegi rendszer sem lenne képes keresztény-nemzeti középosztályt csinálni.) Ennek a kockázatát azonban jelentős mértékben mérsékli, hogy az eddigiekben javasolt társadalompolitikai programelemek a fejlett országokban zajló folyamatok fősodrába illeszkednek, ilyen folyamat a tudásgazdaság térnyerése, a szolgáltató ágazatok egyre nagyobb súlya, a termelékenység növekedésének szétsugárzó hatása, a társadalomszerkezet hagyományos státuskategóriákkal nehezen megragadható átalakulása és a globalizáció. Más szavakkal: a személyes szabadság közkinccsé változtatásának programja egy a gazdaságban és a társadalomszerkezetben egyébként is zajló folyamatokat meglovagoló modernizációs program. Természetesen akkor, ha modernizáció alatt nem azt a kissé kiüresedett elképzelést értjük, amely azt az infokommunikációs eszközök használatának elterjedésével és más egyszerű indikátorokkal azonosítja.

Egy liberális alternatíva – egy valóban pozitív, a rendszerváltáskor képviselt liberális programon túlmutató társadalompolitikai program – létrehozásának van három előfeltétele. Az első: a magyar liberalizmusnak túl kell lépnie saját eredeti „jogkiterjesztő” hagyományain. Ahogy a reformkori liberálisok jelentős része is a nemesi előjogok fokozatos kiterjesztésének programjával vélte megvalósíthatónak a társadalom nem privilegizált csoportjainak felszabadítását, a modern kor magyar liberálisai is gyakran egy sajátos kelet-közép-európai értelmiségi elitizmussal szövik át az egyébként többnyire doktriner következetességgel képviselt liberális alapelveket. (Van a magyar liberalizmusnak egy plebejus „szetás” hagyománya is, ez azonban sohasem került meghatározó pozícióba, amikor a liberálisok közpolitikákat csinálhattak.) A második előfeltétel az, hogy az új liberális programnak a „lelkiismeret lázadásából” (Lord Acton: A forradalom hírnökei. In: Az angolszász liberalizmus klasszikusai I., Atlantisz, 1991) kell kinőnie. Annak érdekében, hogy hitelesen szállhasson szembe a jelenlegi korrupt és a polgárok elemi érdekeit és szükségleteit cinikusan figyelmen kívül hagyó rezsimmel, szembe kell néznie saját politikai múltjával s az azt terhelő hibákkal és kisebb-nagyobb bűnökkel. Egy új liberális program politikai reprezentációja nem nőhet ki az SZDSZ romjaiból. Végül pedig a liberálisoknak fel kell hagyniuk az értékeiket érintő, a pragmatizmus nevében régóta gyakorolt és régóta sehová nem vezető önfeladással. Nem kétséges, hogy a jelenlegi rendszer eltakarítása minden demokrata közös érdeke. Ugyanakkor be kellene látni, hogy a liberálisok politikai ellenfele nem egy démoni figurává növesztett miniszterelnök, hanem az a Magyarország, amely bármilyen bal- vagy jobboldali kollektivizmus nevében hajlandó feláldozni az egyént és a rációt.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 1. szám, 2021. január 8.
LXIII. évfolyam, 40. szám, 2019. október 4.
LXII. évfolyam, 10. szám, 2018. március 9.
Élet és Irodalom 2024