Feltételes mód

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 41. szám, 2014. október 10.

A külügyminiszter – először Obama, majd annak külügyi államtitkár-helyettese kritikájára reagálva – azzal próbálta bizonygatni kormánya demokratikus voltát, hogy indirekt módon a nép hallgatására hivatkozott: „Közép-Európában szabadságszerető népek laknak, akik egészen biztosan nem viselnék el, ha bárki korlátozni akarná szabadságjogaikat.”

A kormányzati cinizmus sok, jellemző mondata közt ez volt az utóbbi időszak legcinikusabb kijelentése. Hiszen a kormány épp most bizonyította be, hogy mi történik, ha valaki beváltja a mondatban feltételes módban felvázolt eszményt („biztosan nem viselnék el”), és tényleg nem viseli el szabadságjogai korlátozását.

A civil Ökotárs Alapítvány – mintha csak a külügyminiszter által felrajzolt, ideális képet akarta volna életre kelteni – ellenállt a hatalomnak, és nem szolgáltatta ki a hatóságnak a tőle jogtalanul követelt, a magyar államra nem tartozó adatait. (Előzmény az ÉS-ben – Bodolai László: Baráti kölcsönök, 2014/38., szept. 19.) Aminek azonban a legkevésbé sem az lett a következménye, hogy a kormány felhagyott a diktatórikus beavatkozással, majd az ettől előállt és a demokratizmusát valóban igazoló végeredményt büszkén elkönyvelte a társadalmi egyenleg pozitív oldalára. Helyette rajtaütésszerűen hadseregnyi rendőrt küldött a civilekre, és a hatóságokkal még további jogvédő alapítványok számlaszámát is letiltatta.

Ez az önkényuralom menetrend szerinti viselkedése – ötvenhatból is pontosan így lett „ellenforradalom”. Igaz, utólag: Kádár annyival volt jobb náluk, hogy megvárta, amíg a szovjet csapatok leverik a szabadságharcot. A maiaknak már nem kellenek külső hivatkozási pontok, van elég szabadságtalanságpárti szövetségesük itthon. Ezekre támaszkodva pedig a kormány külügyminisztere még azt is szabadon megteheti, hogy az általuk víz alá nyomottak tehetetlenségét mutatja fel mint ártatlansága és jósága igazolását.

Szijjártó olyan magabiztossággal használja a feltételes módot, mintha nem tudnánk, mennyire értelmetlen és csak a gúnyolódás szolgálója az „egészen biztosan” és a „bárki akarná” kifejezés. Márpedig mindnyájan tudjuk – ő pedig kiváltképp –, hogy a szabadságjogok korlátozása nem a jövőben és nagy valószínűséggel fog majd bekövetkezni, „bárki” által, hanem többéves múlttal van már jelen. Továbbá hogy nem „bárki akarna” majd korlátozni, hanem aki ezt mondja, vagyis a kormány akar – hiszen, lám, már konkrét konfliktusokat is kitermelt ez a szándéka. Így mindezek elviselése tényleges és mai kényszert jelent a társadalom számára, amelynek azonban egyelőre nincs eszköze ezzel a kényszerrel szemben, tehát az esetleges szabadságvágyai ellenére is gyakorolja ezt az „elviselést”.

Szijjártó kétszer is elmondott, cinikus mondatának lényege tehát az önkényuralmi fenyegetés. Ha őszintén azt mondta volna ki, amit gondol, a mondata így hangzott volna: „Közép-Európában mindenféle népek laknak, akikkel olykor előfordul, hogy nem viselik el, ha bárki korlátozni akarná szabadságjogaikat. De ez most nem áll módjukban, mert azért tartjuk a rendőrséget, hogy ez az »olykor« ne most legyen.” Szijjártó ezzel a folyamatosan szajkózott mondatával formállogikai szempontból megoldotta, hogy az általuk gyakorolt diktatórikus lépéseknek ne létezhessenek bizonyítékai.

A mondatnak, de főként a benne rejlő fenyegetésnek tehát ismét csak itthon van igazán jelentősége. A kérdés, hogy miképp és meddig tud ennek a fenyegetettségnek ellenállni a civil szféra. Az anyagi függetlensége mellett meg tudja-e őrizni azt a fajta szuverenitását is, amely azért lehet meggyőző a társadalom jobb érzésű tagjai számára, mert nem rea­gál a cinikus hatalmi technikákra, kívül kerül ezen a dimenzión. Lepereg róla az ügynökség, a hazaárulás, a törvénykikerülés vádja, amellyel azért sem érdemes foglalkozni, mert hiszen teljesen mindegy, ki milyen érvekkel próbál védekezni – ezekkel mindenképp megvádolják. És el tudja érni, hogy mindezekkel szemben az általa gyakorolt tevékenységekről, azok társadalmi hasznáról essék szó, és így sokakat meg tud győzni arról, hogy ezek hiánya további, súlyos hiányokat és megoldatlanságokat gerjeszt.

Kövér László nemrég, a Freedom Express általa botrányossá tett, budapesti rendezvényén azt találta mondani, hogy Magyarországon igazából nincs is civil szféra, hiszen akik a rendszerváltás után belekezdtek ennek a fölépítésébe, „azok mind kommunisták”.

Kulcskérdése a mai helyzetnek, hogy bárki, de a civilek elsősorban, képesek‑e meggyőzően érvelni az e mögött rejlő, torz szabadságfogalommal szemben, és merik-e képviselni, hogy a társadalom szabadsága világnézeti alapon nem felosztható. Ha egyáltalán létezik az országban kommunista, akkor annak is szabadságában áll civilnek lenni. Egyetlen aktuális és esetlegesen hatalomban lévő kormány sem szabhatja meg, hogy ki lehet civil, és kinek a jelenléte érvényteleníti a civil szférát. Az ugyanis a személyes autonómia kérdése: erkölcsi gyakorlata és másokkal való kapcsolatai révén sokkal inkább meghatározója a nemzeti együvé tartozásnak, mint a származási mítoszok, vallási regulák és hatalmi pozíciók rendje. 

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 38. szám, 2020. szeptember 18.
LXIV. évfolyam, 36. szám, 2020. szeptember 4.
LXIV. évfolyam, 35. szám, 2020. augusztus 28.
Élet és Irodalom 2020