Egy filozófiai fanatikus rekontrája

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 40. szám, 2014. október 3.

Szomorú tény, de ettől még igaz: már a filozófia mibenlétével, az emberi életben betöltött szerepével, céljával, funkciójával, jelentőségével és nem utolsósorban határaival kapcsolatban is éppen úgy évezredes disszenzus áll fönn az egyes filozófusok között, mint ahogyan közismerten a klasszikusnak számító filozófiai problémák megoldási kísérletei esetében. Erre az alapkérdésre aligha adható kimerítő válasz egy feuilleton keretein belül. Nem csoda, hogy Tőzsér János (Minek a filozófia?, ÉS, 2014/34., augusztus 22.) meg sem kísérel ezen alapkérdésre megfelelni, még átabotában sem. Kár, mert ez pedig különösen fontos lenne akkor, ha a cikk épp a filozófia művelésének apológiája kíván lenni, Ste­phen Hawking és tudóstársa, Leonard Mlodinow ellenében, akik kijelentik: „a filozófia halott”, és a világ megismerésének jogát és képességét a tudósoknak vindikálják (nem először és valószínűleg nem is utoljára az emberiség történetében). Ha ugyanis Tőzsér már írása elején, könnyűszerrel kifogta volna a szelet Hawkingék vitorlájából azzal, hogy tisztázza a természettudomány (azon belül is a fizika) és a filozófia mibenlétét, vizsgálódásuk intenciót, szerepköreiket, a köztük lévő hasonlóságokat és radikális különbségeket, akkor eleve nem is mehetett volna bele abba a zsákutcába, amelybe önként fordult be, magával invitálva a gyanútlan olvasót (Hawking és társa pedig a delelő nap metsző fényénél vetődött volna így árnyékra).

Mindez talán nem lehet véletlen, hiszen másképp nehezen magyarázható az, hogy a filozófiának miért csak egy erősen korlátolt, önkényesen és jogtalanul megtépázott értelmezését állítja szembe Tőzsér Hawking kijelentésével. A φιλοσοφία ugyanis nem csak a világ (világ? valóság? igazság?) megismerésének eszköze lehet, de egyben a bölcsesség (sophia) szeretete (philo) is. Következésképpen minden olyan jelenséget okkal tehet a tűnődés tárgyává, amely a létezés emberi minőségére nézve egzisztenciális súllyal esik latba (így például a szerelmet, halált, a gonosznak vagy metafizikai Rossznak mibenlétét, a létezés metafizikai értelmét, a bölcs élet praktikus fortélyait stb.), és amely jelenségekkel kapcsolatban – e dolgok immanens természete okán – a fizikának vagy más természettudománynak nincs és nem is lehet illetékessége adekvát, tudományos érvényű kijelentéseket tenni. Más szóval: a hírekkel ellentétben a filozófia távolról sem korlátozódik a világ (világ? valóság? igazság?) megismerésének alternatív szerepkörére, nem valamely diszciplína vetélytársa, hanem kezdettől fogva bővült mindazzal, ami specifikusan az ember számára bírhat jelentőséggel, megannyi hasznos és haszontalan, de a személyes hitelesség pecsétjét magán viselő, általános érvényű gondolatokkal, tanácsokkal, hangulatokkal, merengésekkel, életérzésekkel, misztikus pillanatokkal, intuíciókkal, eszképizmusokkal, eksztázissal, önkifejezésekkel. Még rövidebben: a filozófia nem pusztán tudomány (vagy annak alternatívája), hanem legalább annyira művészet is, mégpedig a homo sapiens talán legnemesebb, legszemélyesebb, legintimebb magán- és közügye. A fej és a szív ügyei. Útkeresés és híradás. Olyan totális szellemi kaland, amelyet nem azért vállaltak el páran, mert az expedíció­tól praktikus és tudományos igényű választ vártak, hanem azért, mert nem is tehettek mást: már maguk a feltett kérdések is kínzó módon, személyes életük csupasz elevenébe vágtak. Ez pedig, Nietzschével szólva, „emberi, nagyon is emberi” vállalkozás.

Tőzsér János szerint fanatikus az a filozófus, aki a valóságról pozitív módon nyilatkozik, aki kitart valamely (univerzális, szisztematikus) filozoféma mellett ahelyett, hogy – megfogadva tanácsát – bölcsen a szkepszis langymeleg, tét nélküli komfortzónájában vesztegelne. „A szkeptikus szemében ezért e filozófusok fanatizmusuk révén jobban hasonlítanak Oszama Bin Ladenhez (sic!), mint e sorok írójához”, mondja szerzőnk egy tábor nevében, hozzátéve, hogy „a filozófia művelésének értelme csak akkor védhető, ha szkeptikusok vagyunk a filozófiai megismeréssel szemben, ha kétségbe vonjuk a filozófiai tudás lehetőségét és felfüggesztjük a filozófiai ítéleteinket”. Vagyis bárki, aki történetesen osztaná Hegel Világszellemről vallott nézeteit, esetleg egyetértene Schopenhauer akaratmetafizikájával avagy épp a buddhista episztemológiával, nem egyszerűen fanatikus, de egyenesen vérszomjas tömeggyilkoshoz válik hasonlatossá a szkeptikus szemében. (A meghökkentő analógiával operáló szerzőnk nem veszi észre, hogy szkeptikusként épp eme kijelentése is egyfajta ítélet, „fanatikus” stigmája pedig a dogmatizmus egy formája.)

Nos, egy magamfajta fanatikus és bestiális tömeggyilkoshoz hasonlító filozófus erre a következőket felelhetné. A filozófia attól igazán filozófia, ha nagyravágyó, ha az Egészet, az Abszolútat, az örök és legmagasabb igazságokat fürkészi, vagyis ha a filozófia egyben philoso­phia perennis. Így tették a régi görögök, és így tettek a XX. század elejéig sokan. A nagyravágyó filozófia ugyanakkor nem zárja ki az alázatot és a becsületes elmélkedést, amely mégsem állhat meg Tőzsér álságos, „filozófiailag korrekt” episztemikus szerénységénél. Úgy gondolom, az élet legnagyobb, ámde csakugyan létező talányai kívül rekednek a tudományos megismerés nyújtotta – emberi értelemmel belakható, biztonságos és kiszámítható, avagy épp a filozófiai ítéleteket felfüggesztő szkeptikus – komfortzónáján. Ahol megszűnnek a szabályok, a ráció, az eligazodást biztosító definíciók, ott kaphat szerepet a művészet és/vagy a filozófia, ahogy a vallás, a hit is. Ez pedig veszélyes terület, ingoványos talaj, mégsem elkerülhető, mert bárhogyan is, de minden emberi lényt érint. Maga Wittgenstein ismeri el, hogy „[K]étségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum” (Tractatus logico-philosophicus, 6.522.). Az életnek e talányai természetszerűleg nem vizsgálhatók tudományos igénnyel, vagy ha mégis, akkor nem várhatunk ezen vizsgálatoktól teljeskörűséget, maradéktalanul kielégítő válaszokat. A filozófia és/vagy a művészet itt lehet segítségre, mert nem feltétlen a kizárólagos, objektív magyarázat igényével lép fel. Sőt, nem is biztos, hogy magyarázni akar. Magyarázni – ez a természettudomány feladata. Ha a szellemtudományokat nézzük (és a filozófia teljes mértékben ide tartozik), akkor elégséges lehet a megértés is. Megérteni, reflektálni, és nem „egyszerűen” megmagyarázni, leírni a világot, az életet – ez lehet az egyik pregnáns különbség filozófia és természettudomány között, és ez a nem mellékes distinkció az, amelyről Tőzsér János és Hawkingék elfeledkeztek.

Ha valaki végül is lemond erről, az az individuális emberi létezés egyik alapigényét tagadja meg.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 16. szám, 2021. április 23.
LXIV. évfolyam, 34. szám, 2020. augusztus 19.
LXIV. évfolyam, 1. szám, 2020. január 3.
Élet és Irodalom 2021