Mire való a filozófia?

Erre kíván választ adni Tőzsér János Minek a filozófia? című írása (ÉS, 2014/34., augusztus 22.). „...a filozófia művelésének értelme csak akkor védhető, ha szkeptikusok vagyunk a filozófiai megismeréssel szemben, ha kétségbe vonjuk a filozófiai tudás lehetőségét és felfüggesztjük a filozófiai ítéleteinket” – figyelmeztet minket Tőzsér a szerénységre és a szkepszisre, minthogy valóban nincs olyan sajátos ismeretszerzési technika, amelyet „filozófiainak” tarthatnánk, s így sajátos „filozófiai tudás”-ról sem beszélhetünk. Tény, a filozófia már évszázadok óta nem ad olyasfajta ismeretet, mint a szaktudományok. (Kivétel a matematika és a modern szimbolikus logika, amelynek kidolgozói, művelői sokszor inkább filozófusok, mint matematikusok, logikusok.)

Miért van mégis igény filozófiára? Leginkább azért, mert a filozófusok által létrehozott teóriák egy része (az alkotó szándékától általában függetlenül) alkalmas ideológiai funkció betöltésére, vagyis arra, hogy megalapozást adjon egyének vagy kisebb-nagyobb embercsoportok legkülönfélébb törekvéseihez. Ahogy Robert Musil keserűen, és nem kevés iróniával megjegyezte: „Filozófia nélkül ma már csak a közönséges bűnözők merészelnek embertársaiknak ártani.”

Tőzsér szerint a „filozófiai problémákat alapvető meggyőződéseink együttes inkonzisztenciája eredményezi” minden esetben. Ha arra gondol, hogy a hétköznapi (nem reflektált, nem elemzett, nem tudatosított, kváziaxiomatikus) vélekedések együttesének ellentmondásos jellege sokszor teremt filozófiai vizsgálódásra alkalmat – igaza van, bár hogy minden filozófiainak számító probléma ilyen lenne, az biztosan nem igaz. Tőzsér azonban azt is állítja, hogy az ilyen problémák lezárhatatlanok, megoldhatatlanok, s éppen ettől válnak filozófiaiakká, minthogy az inkonzisztencia megszüntetését ki ennek, ki annak az alapvető meggyőződésének feladásával oldja meg. Az elmondottak illusztrálására ismertetett egy példát, ám annak alapján arra kellene jutnunk, hogy a filozófia mégiscsak kompetens legalább egy olyan kérdésben, amelyet egyébként hajlamosak lennénk a fizika hatókörébe utalni. Meg szeretném győzni az olvasót arról, hogy Tőzsér téved, és továbbra is bátran hihetünk a fizikának.

Állítását cáfolandó legbölcsebbnek tűnik saját példáját (újra)elemezni, ugyanis a filozófia arra biztosan való, hogy a (Bacon szavaival) idola fori/piac ködképe típusú hibák, vagyis az olyan, a hétköznapi nyelv kritikátlan használatból adódó, látszólagosan ellentmondást (inkonzisztenciát) előidéző tévedések hátterét feltárja, mint amilyenbe Tőzsér János is beleesik.

Kénytelen vagyok kicsit hosszabban idézni, Tőzsért:

„Vegyük a fizikai tárgyak időbeli létezésének metafizikai problémáját. Ezzel kapcsolatban valamennyiünk alapvető meggyőződése, hogy a fizikai tárgyak időbeli létezésük során megőrzik azonosságukat (azaz: o fizikai tárgy azonos lehet t₁ és t₂ időpontban). Bizonyosra veszem, hogy az Olvasó is úgy gondolja: ugyanazon az asztalon fejezi be az ebédjét, mint amelyen elkezdett étkezni, és ugyanazt a kalapot helyezi vissza a fejére, melyet korábban tisztelete jeleként felemelt. (...)

Ugyancsak alapvető meggyőződésünk, hogy a fizikai tárgyak időbeli létezésük során megváltozhatnak (azaz: o fizikai tárgy rendelkezhet t₁-ben F intrinzikus tulajdonsággal és t₂-ben nem-F-fel). (Intrinzikus tulajdonságokon olyan tulajdonságokat értünk, melyekkel egy tárgy attól függetlenül rendelkezik, hogy más tárgyakkal milyen relációkban áll.) Tegyük fel, hogy az Olvasó meghajlít egy drótot. Bizonyosra veszem, hogy úgy gondolja: a drót megváltozott. t₁-ben egyenes volt, t₂-ben görbe.

Csakhogy, ha e két alapvető meggyőződésünk mellett elkötelezzük magunkat, akkor összeütközésbe kerülünk a Leibniz-törvénnyel, mely szerint ha a fizikai tárgy azonos b fizikai tárggyal, akkor a-nak és b-nek valamennyi intrinzikus tulajdonsága azonos. Az inkonzisztencia elkerülhetetlen. Ha egy fizikai tárgy (mondjuk a drót) megváltozik, azaz t₁-ben egyenes, t₂-ben görbe, akkor a t₁-ben egyenes tulajdonsággal rendelkező drót a Leibniz-törvény miatt nem lehet azonos a t₂-ben görbe tulajdonsággal rendelkező dróttal. Fel kell tehát adnunk az első alapvető meggyőződésünket. Másik irányból: ha a drót t₁-ben ugyanaz a dolog, mint t₂-ben, akkor a Leibniz-törvény miatt nem változhat meg intrinzikus tulajdonságaiban. Nem lehet t₁-ben egyenes és t₂-ben görbe. Fel kell tehát adnunk a második alapvető meggyőződésünket.”

Tőzsér tévedése nagy filozófiai múltra tekinthet vissza. A probléma, amely valamilyen formában sokak által ismert, Epheszoszi Hérakleitoszhoz köthető, akiről Platón a Kratüloszban ezt meséli:

„Hérakleitosz azt mondja valahol, hogy minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan, és a folyó áramlásához hasonlítva a létezőket, azt mondja, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.”

A (logikai) hiba könnyen tetten érhető, csak tekintsük az alábbi képzelt beszélgetést:

Tanítvány: Ó, mondd, Mester, honnan tudhatom, hogy nem ugyanabba a folyóba léptem bele kétszer?

Mester (Hérakleitosz): Nyilvánvalóan onnan, hogy tudod, a folyó közben megváltozott. Más vízrészecskékkel találkozik a lábad, más alakúak a víz fodrai másodszor, mint első alkalommal és így tovább.

Tanítvány: Mi változott meg, Mester?

Mester: A folyó.

Tanítvány: De melyik folyó?

Mester: Természetesen az, amelyikbe először beleléptél.

Tanítvány: De Mesterem, akkor hát tudjuk, hogy mi az, ami megváltozott, és ebből következően tudjuk azt is, hogy a változások ellenére nem egy másikba, hanem ugyanabba a folyóba léptem bele másodszor is, mint amelyikbe először beleléptem. Ha nem tudnám a második esetben is, hogy melyik folyóról van szó, miképpen tudnám, hogy melyik folyó az, amelyik megváltozott, és miképpen tudnám, hogy második belelépésemkor ugyanabba a (megváltozott) folyóba léptem bele?

Mester: Hm... Igazságod van, fiam... Valóban, tudnunk kell, hogy mi az, ami megváltozik, ahhoz, hogy egyáltalán elmondhassuk, hogy megváltozott. Beleléphetünk tehát kétszer is, sőt többször is ugyanabba a folyóba, annak ellenére, hogy a folyó közben változott. Bár ugyanabba a folyóba lépünk bele, de nem ugyanolyan folyóba lépünk bele...

Tőzsér azt mondja: „Tegyük fel, hogy az Olvasó meghajlít egy drótot. Bizonyosra veszem, hogy úgy gondolja: a drót megváltozott. t₁-ben egyenes volt, t₂-ben görbe.” (Kiemelés tőlem – L. J.) Az idézett mondatok szerint, tehát van egy olyan tárgy, egy meghatározott drót, amelyet a kezében tart az Olvasó, majd azután ez a bizonyos drót lesz az, amelyet meg fog hajlítani ugyanezen személy. (Ennek az individuális drótnak neve is van, „o”, mi azonban az érthetőség kedvéért ezt a bizonyos drótot a továbbiakban Oszkárnak fogjuk nevezni.) Az Olvasó tehát tudja, hogy amit kezébe vesz, az egy meghatározott drót – Oszkár. Azt is tudja, hogy egyetlen drótról van szó, és pontosan tudja, mi történt: Oszkár egyenes volt, majd meghajlították, ezért Oszkár görbe lett. Tehát Oszkár továbbra is Oszkár, annak ellenére, hogy egyenes volt, és azután görbe lett. Ha nem így lenne, vagyis az Olvasó (és Tőzsér) úgy szeretne beszámolni a történtekről, hogy éppen a bekövetkezett alakváltozás, tehát a meggörbülés miatt nem tudná, ki/mi az, ami görbe, el se tudná mondani, mi történt, csak konstatálná, hogy hirtelen lett egy görbe drótja, miközben az egyenes nyomtalanul eltűnt. Tehát, ha a Leibniz-törvényre való hivatkozással valaki (miként Tőzsér) úgy véli, hogy a példában szereplő egyenes drót és a görbe drót nem ugyanaz a drót, biztosan téved. Ha kitart álláspontja mellett, a filozófiát eredményező, állítólagos inkonzisztenciát bemutató példát egyáltalán el se tudja mondani, hiszen annak elhagyhatatlan része, hogy egyetlen individuumról beszél csak, Oszkárról, és róla állítja: Egy meghatározott individuumnak, Oszkárnak, megváltozott az alakja. Ha tudjuk, mi az, ami megváltozott, akkor azt el is tudjuk mondani ellentmondásmentesen.

Előfordulhat, hogy azt, amit mi a drót két, különböző állapotának tartunk, valaki külön nevekkel illeti, és két különböző dolognak, A-drótnak és B-drótnak tartja. Akkor is ez a helyzet, ha valaki úgy gondolja, hogy a Leibniz-törvény kötelezi őt ilyen szemléletre, de mégis hiteles leírást akar adni ugyanarról, amiről a többi ember, mint egyetlen individuum két állapotáról beszél. Ezen illető leírása ekkor sem lesz inkonzisztens, bár kétségtelen, hogy meglepetések fogják érni az így szemlélt világban. Konstatálni fogja, hogy bár a példabeli A-drót és B-drót nem ugyanannak az egyetlen dolognak a neve, mégis, az ő világában vagy csak A-drót van jelen, vagy csak B-drót, egyszerre a kettő sosem. Nem lesz képes elmondani, hogy az a dolog, amit ő A-drótnak nevez (és egyenes), az meghajlott, hiszen az ilyen drótot ő B-drótnak nevezi, és A-dróttól független individuumnak tartja. Ha A-dróttal az történne, amit mi úgy mondunk, hogy „meghajlott”, ez az esemény az illető saját világában olyan módon jelenne meg, hogy átmenet nélkül eltűnne A-drót, és ugyanakkor, minden előzmény nélkül megjelenne B-drót. Következetesen végigvitt ilyetén szemlélet esetén sem A-dróttal, sem más dologgal nem történhet semmi, hiszen minden esemény valamilyen mértékben módosítaná az adott entitás tulajdonsághalmazát.

Ne gondoljuk, hogy a leírtakhoz hasonló helyzet nem fordulhat elő. Az ókori csillagászok „Esticsillag”-nak nevezték az este látható Vénuszt, és „Hajnalcsillag”-nak a hajnalban látható Vénuszt, vagyis különböző objektumoknak tartották azt, amit mi ma a Vénusz két relatív helyzetének tartunk. Egyszerre persze sosem látták, nem is láthatták a két „csillagot”. Ha az ókorban egy kozmikus katasztrófában megsemmisült volna reggel a Vénusz, vagyis számukra a Hajnalcsillag, meglepetéssel konstatálták volna, hogy egyszersmind az Esticsillag is eltűnt a világból.

Ezek után nézzük a törvényt, amelyre Tőzsér hivatkozik, s amely Leibniz Metafizikai értekezésében így hangzik: „...nem lehet az, hogy két szubsztancia tökéletesen hasonlít egymásra, és csak szám szerint – solo numero – különbözik egymástól.” Leibniz feltehetően a következőket akarta kifejezni: Lehetetlen, hogy két, minden tulajdonságában megegyező dolog (valójában) ne ugyanaz az egyetlen dolog legyen. Ő intrinzikus, tehát nem relációs tulajdonságokra gondolt csak, ám nekünk figyelembe kell vennünk az utóbbiakat is, ha dönteni akarunk arról, hogy egy avagy két tárggyal van-e dolgunk.

Tőzsér írásában a gondolat kétféleképpen is megjelenik:

 1. „Ha a fizikai tárgy azonos b fizikai tárggyal, akkor a-nak és b-nek valamennyi intrinzikus tulajdonsága azonos.”

Világosabb talán ugyanez így:

Ha a ugyanaz a tárgy, mint b („a” ugyanannak a dolognak a neve, mint „b”), akkor a-nak valamennyi tulajdonsága (tehát nem csak intrinzikus) megegyezik b-vel.

2. „Ha a drót t₁-ben ugyanaz a dolog, mint t₂-ben, akkor a Leibniz-törvény miatt nem változhat meg intrinzikus tulajdonságaiban. Nem lehet t₁-ben egyenes és t₂-ben görbe.”

Az 1-es állítás igaz, a 2-es azonban hamis. Vegyük észre, hogy Tőzsér 1‑ben nem, míg 2-ben használ időparamétereket. Az előbbi némi jóindulattal megfelel a leibnizi gondolatnak, az utóbbi azonban nem. Nézzük, miért.

Tegyük fel, hogy tudomásunk van egy drótról, amelyről tudjuk, hogy egyenes t₁-ben, ez legyen az A-drót, és tudomásunk van egy másik drótról is, amelyik görbe t₂-ben, ez utóbbi legyen a B-drót. Tudjuk azt is valahonnan, hogy minden más tulajdonságukban megegyeznek. Hogyan tudhatjuk meg, hogy A-drót ugyanaz az egy darab drót-e, mint B-drót, avagy esetleg két különböző drótról van szó?

Tőzsér számára egyszerűnek tűnik a megoldás. Vegyük A-drót t₁-beli tulajdonságait, és B-drót t₂-beli tulajdonságait. Mivel ezek között találunk egy olyat, a drótok alakját, amely különböző, ezért A-drót nem ugyanaz a dolog, mint B-drót.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Lehetséges ugyanis, hogy A-drótnak (bár t₁-ben egyenes) t₂-ben görbe az alakja, míg B-drót (bár t₂-ben görbe) egyenes t₁-ben. A Leibniz-törvény éppen hogy minden tulajdonság vizsgálatát követeli meg, tehát a kérdéses fizikai tárgy(ak) összes tulajdonságát kell tekinteni, méghozzá időparaméterrel indexelt tulajdonságait, amikor arról döntünk, hogy egyetlen tárgyról van-e szó, vagy kettőről.

Meg kell tehát vizsgálnunk A-drót összes jellemzőjét, állapotát, tulajdonságát (nem csak intrinzikus tulajdonságait) teljes története során, majd ezt kell tennünk B-dróttal is. Ha azt találjuk, hogy bármely t_n időpillanatra nézve A-drót tulajdonsághalmaza megegyezik B-drót tulajdonsághalmazával, vagyis mindaz, ami A-dróttal történik, az B-dróttal is, akkor éppen a (relációkkal kiegészített) Leibniz-törvény alapján tudjuk, hogy egyetlen individuumról van szó, vagyis az „A-drót” és a „B-drót” ugyanannak az entitásnak a két neve.

A példabeli A-drót tehát azért ugyanazon individuum, mint a B-drót, mert az A-drótot t₁-ben ugyan az egyenesség jellemzi, de t₂-ben a görbeség, míg a B-drótot t₂-ben a görbeség, de t₁-ben az egyenesség, és (feltesszük) bármely időpillanatra nézve fennáll, hogy mindaz, ami igaz az egyik drótra, az igaz a másikra is.

Epilógus. Számos problémát nem érintettünk. Nem szóltunk az azonosság logikai problémáiról, a hasonlósági relációkról, az egyformaságról, individualitásról stb., ám úgy véltük, hogy mindezekre nincs szükség ahhoz, hogy megvilágítsuk: ugyanazt a kalapot emeli meg minden reggel köszönéskor tulajdonosa, bár nem marad ugyanolyan a kalap sokéves használat után, mint új korában. Vagy másképpen: a fizikai tárgyak változásának konzisztens leírására a (relációs tulajdonságokkal kiegészített) Leibniz-törvénnyel összhangban – van mód, s ez nem eredményez semmiféle filozófiát.

(A szerző filozófus)