Franciaország, radikális balodal, Palesztina

Elsősorban Szécsi Éva írásához (Lefelé, ÉS, 2014/35., aug. 29.) szeretnénk hozzászólni.

Először is: Szécsi szerint Manuel Valls, a francia miniszterelnök „megbukott”. Ez nem így van: a nagyobb szabású kormányalakításoknak ez a módja Franciaországban, a miniszterelnök lemond, majd az államfő ugyanőt nevezi ki a megváltoztatott kabinet élére. Még neve is van ennek: remaniement (a.m. „kormányátalakítás”). Megbukik valaki, ha tudja, hogy lemond, és újra őt nevezik ki? Ráadásul Manuel Valls éppen azért mondott le, hogy megszabaduljon három, túl balos miniszterétől, ez meg is történt. Valls nem megbukott, hanem megerősödött (tele van mindezzel a sajtó egyébiránt). Rettenetesen rossz hír ez minden baloldalinak, de már a kinevezése is az volt.

Másrészről Szécsi szerint Franciaországban „szemérmes hallgatás folyik az iszlámosodásról”. Ez nagyon nincs így. Más sem ömlik a francia mainstream jobb- és baloldali sajtóból, mint az „iszlám veszély”. Csak pár francia hetilapcímlap az utóbbi egy-két hónapból (azaz csak az írott sajtóból, nem is szólunk az elképesztő televíziós reportage-okról, az internetről, a face­book-csoportokról stb.): „A hódító iszlám”; „Franciaország, a jövő iszlám köztársasága?”, „Az iszlám, a francia identitás fenyegetője”, „A jövő nélküli ifjúság az integrizmus felé fordul”, „Az iszlám, a laicitás aláásója”, „Az iszlám, az asszimiláció akadálya” és így tovább (magunk is írtunk erről: Irtsátok ki a gyalázatost!, Beszélő, 2011. július–augusztus). Nagyjából olyan ez, mintha egy Szécsihez hasonló éles szemű külföldi megfigyelő azt állítaná: „Magyarországon szemérmes hallgatás folyik a cigánybűnözésről”.

Más. Szécsi szerint Franciaország „demográfiai problémákkal küzd”. Itt három lehetőséggel számolhatunk: vagy Szécsi nem tud arról a köztudomású tényről, hogy Franciaország a nagyon kevés gazdag országok egyike, ahol nő a népesség; vagy a mai rendszerben már az is baj, ha sok a fiatal („sok lesz a munkanélküli”), meg az is, ha sok az öreg („sok a nyugdíjas”) – szerintünk ez egyébként nem teljesen téves; vagy egyszerűen Szécsi szerint ezzel a demográfiával nem stimmel valami: óvatosan szólva nem azok szülnek, akiknek kéne (bevándorlók, külvárosiak stb.).

Nem tudjuk, mi az igazság, de Szécsi gondolatai az „iszlámosodásról” vagy éppen az az elképesztő mondata, hogy a Hollande-győzelem után több volt az arab zászló a Bastille-on, mint a francia – bizony nem teszik teljesen valószínűtlenné az utóbbi feltételezést. Egyébként aligha hisszük, hogy ez a tényeknek is – természetesen – teljesen ellentmondó mondat bárhol megjelenhetne, mondjuk Franciaországban, nem szélsőjobboldali lapban. De hát ez legyen az ÉS gondja.

Sokadrészt: Szécsi szerint az avi­gnoni intermittents du spectacle (a művészeti szférában határozott idejű munkaszerződéssel dolgozók) tiltakozása jelentette volna a kormányválság kezdetét. Honneur et salutation a színházi dolgozók mozgalmának, de hát... a kormány tavasszal élt túl vasutas- (plusz párizsi RER- [HÉV]) sztrájkot, minden nagyobb gond nélkül. Avi­gnon egy dolog miatt volt jelentős: a kormány talán legszimpatikusabb tagja, a most szintén kirúgott Aurélie Filippetti kulturális miniszter volt ott a fesztiválon, és minden gesztusából látszott, hogy sokkal inkább ért egyet a valóban elképesztő helyzetben levő színházi kisemberek mozgalmával, mint saját kormányának álláspontjával. Ilyen is van: igaz, mint láthattuk, nem sokáig. Egyébként ő volt az, aki a teljes neoliberális fordulatot elhatározó kormányülésen – innen indul a kományválság egyébiránt! – egyedül mert szót emelni (a másik két „frondeur”, Arnaud Montebourg és Be­noît Hamon nem volt ott): „Akkor mostantól kérjünk bocsánatot, hogy baloldaliak vagyunk? Szégyen!”

Egyébként Szécsi kettőből egyszer helyesen írja le a francia államelnök nevét, ami bizakodásra ad okot, tekintve, hogy az ÉS főszerkesztője „Sárközynek” hívja Nicolas Sarkozyt... Ezen a volt elnök bizonyára meglepődne. Kovács Zoltán biztos úgy gondolja, hogy az emberek teljesen ötletszerűen igazítják a nevüket új hazájuk írásmódjához (ráadásul ugye a volt elnök nem is első generációs bevándorló), ő attól még hívhatja őket úgy, ahogy akarja.

De talán itt kell szólnunk a lényegről: Szécsi tökéletesen félreérti azt, ami történt. Szerinte a „szigorúság [rigueur, austérité, magyarul: megszorítások] enyhülni fog”, „a fogyasztást fokozni akaró politika kerül előtérbe, tehát nem a keserves takarékoskodás, hanem a fogyasztás növelése lesz a cél”. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Tanúnk rá többezernyi újságcikk: a neoliberális fordulat új sebességbe kapcsolt, már a kormányon belül sem lesznek ellensúlyai. Szimptomatikus, hogy a nekünk egyébként kevéssé szimpatikus (gazdasági nacionalista, vásárolj „made in France” terméket, visszahozni a nagyipart stb.) Montebourg helyét egy bankár vette át a gazdasági tárca élén. De a dolog nem új: januárban Hollande meghirdette, hogy a keresleti politikát felváltja a kínálati, jött a „pacte de responsabilité” (azaz 30 milliárd eurónyi tehercsökkentés a vállalatoknak) és így tovább.

Szécsi gondolataival szemben ez a kormányválság nagyon is a lényegről szólt: most már minden illúziónak vége van.

Még fontosabb: Szécsi szerint „Merkel (...) nagyon diplomatikusan ugyan, de elkezdte bírálni az európai gazdaságpolitikát, a fiskális szigort, a költségvetési egyensúly fetisizálását” stb. Elég egy tetszőleges napon kinyitni egy tetszőleges európai napilapot, hogy meggyőződjünk róla, hogy a dolog fordítva áll: nagyjából a fél kontinens könyörög Merkelnek, hogy hagyjuk abba ezt, mert ebbe mindenki (szó szerint) bele fog dögleni.

Jut eszünkbe, ha már Európai Unió. Balázs Péter neves európéerünk legutóbbi cikkében (A Juncker-ügy, ÉS, 2014/31., aug. 1.) egyenesen arról ír, hogy a szélsőbal az „EU-ellenes Alexis Tsiprast” jelölte az EB élére. Ezzel szemben: Tsziprasz nemhogy nem EU-ellenes, hanem még az eurózónából sem léptetné ki Görögországot, mindösszesen az ún. „Memorandumot” ellenzi, sajnos a hatalomhoz közelítve egyre visszafogottabban. Igaz ez az egész európai radikális baloldalra: az EU-t senki sem ellenzi (sőt, szorosabb integrációt követelnek elsősorban szociális területeken), az euróról komoly viták folynak (de például a Linke határozottan euróbarát, a francia Baloldali Front döntő többségében szintúgy stb.), ellenben az egész mostani megszorítási európai gazdaságpolitikát mindenki a pokolba kívánja. Ahogy Európa népei is: ha a „bizalomvesztés”, az EP-választásokon való részvételi arány, az integrációról való népi vélekedés, az ún. „demokratikus deficit” nevű dolog iránt érdeklődünk, érdemes lenne errefelé keresgélni.

Az európai radikális baloldal egyébként is szinte teljesen ismeretlen Magyarországon. Egyszer az európai baloldal kitűnő ismerőjének számító Tamás Pál írta a radikális baloldalról (Hét pont az európai kritikai értelmiségről, Népszabadság, 2013. okt. 17.): „mintha néhány hős maradt volna csak lábon, Baumann [Bauman], Zizek, a New Left Review köre és még néhányan szaktudósok – a lista meglepően rövid”. Nem rejthetjük véka alá Tamás Pál előtt, hogy a nagy párizsi könyvesboltok polcai roskadoznak a kurrens (nem is szerzőket, csak iskolákat említünk: Wertkritik, Neue-Marx-Lektüre, Political Marxism, Historical Materialism éves konferencia és folyóirat – csak az utóbbi vagy száz szerzővel stb.) és az újra felfedezett (Georges Bataille! Otto Rühle!! Günther Anders!!! Mario Tronti!!!!) marxista és/vagy „szélsőbaloldali” szerzők ezernyi kötete alatt. Dommage, hogy ez elkerülte a figyelmét.

Napjainkban Tamás Pál az ÉS hasábjain fejti ki (Az igazságos háború csapdája, ÉS, 2014/35., aug. 29.), hogy a „külföldi értelmiségi radikális baloldal” lobbierejének tulajdonítható, hogy a Hamasz kap európai segélyeket. Egyrészt: nemcsak a külföldi radikális baloldal palesztinbarát, hanem az európai közvélemény meglehetős többsége. Másrészt: a külföldi értelmiségi baloldal egyáltalán nem a Hamasz híve, legjobb elemeiben már nem is az önálló palesztin államiságé, hanem az egy-állam megoldásé (vö. a legjobb általunk ismert könyvvel erről, a legfontosabb francia baloldali kiadótól: Eric Hazan-Eyal Sivan: Un Etat commun entre le Jourdain et la mer, Paris: La Fabrique éditions, 2012). Itt nem az 1967-es határok a cél, két, egyaránt rasszista, „faji”, egy zsidó és egy arab, őrültek – a radikális iszlám és az izraeli (szélső)jobb – által vezetett állam létrehozatala. Ez nem a baloldal célja, hanem a két nép ellenségeié. Legyenek azok akár a két nép (meg a világ) mostani irányítói. Ez a baloldal békét akar, de nemcsak azt, hanem szabadságot, egyenlőséget és főleg: testvériséget is.

És szerintünk kevéssé meglepő, hogy igen sokan az antikolonista eszme („e veszélyes szamárság”, tudjuk meg Tamás Páltól) révén olvassák ezt a konfliktust, hiszen Izrael valóban... Na jó, ezt mi meg sem merjük írni, nem akarunk – igen, gyávaságból – antiszemita hírbe keveredni, mint jó Tamás Gáspár Miklósunk, hiszen bennünket az ő morális és intellektuális tekintélye sem védene meg.

Bár ahogy látjuk, őt se nagyon.